George Tumpeck : Uke-al az óhazában

Ekkortájt költözött be a házba egy igazi vadnyugati figura, saját bevallása szerint kamionsofőr, akinek bevonták az engedélyét. *

   

 

Hamar összehaverkodtunk és a mellettünk levő lakásba költözött. Sokszor, reggel hatkor felkeltettem, hogy jöjjön reggelizni. Unatkoztam. Kint ültünk a verandán és beszélgettünk. Uke-nak hívták, és mint kiderült, több híres motoros klubnak is tagja volt. Az USA-ba nem mehet át, mert ott voltak problémái. Nem kérdeztem, inkább hagytam mesélni. Kokainfüggőségére ment rá a családja a biznisze, a háza, minden. Néhány hangszere, és egy fikarcnyi önbecsülése maradt. Életcélul tűztem ki, hogy leszoktatom a kábítószerről. Minden szabadidőmet vele töltöttem, és állandóan szekáltam a drog miatt. Néha addig, hogy baltával kergetett az asztal körül, annyira fölidegesítettem. Én csak nevettem rajta. Majd minden nap együtt ebédeltünk, együtt jártunk vásárolni. Megkedvelte a magyar konyhát. Nejem is kedvelte, lányom, Georgina, hamar a szívébe zárta. Mi voltunk a család neki. Van egy fia, de az lent él Amerikában.

Uke volt az, aki először vitt motoros gyűlésre. Nagy várakozással néztem az ügy elé, mert hát mindig szerettem volna egy igazi amerikai csapatba tartozni. Lelkemre kötötte, hogy csak akkor szólaljak meg, ha kérdeznek, és akkor is adjam meg a megfelelő tiszteletet. Megígértem. Egy csomó torzonborz figura fogadott, egyik sem volt valami bizalomgerjesztő. A bemutatás után, Uke megesküdött az élő Istenre, hogy én teljesen megbízható vagyok, és mindenfele garanciát vállal értem. Nagy dolog, mert itt elég olcsó az emberélet, pontosan egy dollár és húsz cent. Ennyi a golyó ára. Komoly beszélgetés volt, én csak hallgattam. Nem részletezem, ki mit mondott, csak annyit, hogy üzlet, és ki mit, mennyiért tud szerezni és mennyiért érdemes árulni. Nem voltam érintett az ügyben, ezért nem is figyeltem nagyon. Bosszantott, hogy semmibe vettek és senki nem volt kíváncsi a Magyarországi motoros kalandjaimra. Egy idő után az egyik mégis odalépett.

— Te mit árulsz? — kérdezte.

Nagyon frappáns választ akartam adni, olyan jó humorosat.

— Magnófelvételeket, üzleti tárgyalásokról — mondtam. — Nem akarsz venni?

A levegő megfagyott körülöttem, szeletelni lehetett a csöndet. Uke tért magához először és ellökdöste a körém gyűlt, marcona társaságot. Ezeknek nem volt humorérzéke. Nehezen nyelték le a viccet, olyannyira, hogy szabályosan megmotoztak.

— Ha-ha! Vicc!! — magyaráztam fanyar képpel, és már én sem találtam a szituációt humorosnak. Uke az idegtől remegett. Itt nem rólam volt már szó, hanem az ő szavahihetőségéről, mármint, hogy én megbízható vagyok. Hazáig dühöngött.  

— Ezek kinyírnak — mondta.

Szerintem meg ideges ember ne menjen bele hülye üzletekbe. Áruljon répát, azt lehet. Azért valamit jelenthettem számukra, mert egy hétvégén hívattak. Mentünk. Uke azt mondta, hogy ő fog lelőni a következő viccnél. Végre meghallgattak, és tört angolsággal meséltem. Majd egy órán keresztül. Senki nem nevetett, rezzenéstelen arcok, érzelemmentesek. Nem tudtam leszűrni előadásom hatását. Tulajdonképpen egyszerű meghallgatás volt, én beszéltem, ők jelentőségteljesen hallgattak. Az az igazság, hogy már nem voltam biztos, hogy akarok-e közéjük tartozni.

A főnök, egy hetvenéves hosszú hajú ember, jobb erőnlétben, mint én, beszelni kezdett. Megdöbbenésemre a magyar 56-ról. Feltűnő tájékozottságot mutatott nevek és évszámok tekintetében. Érdekes volt hallgatni, amint mesélte, milyen izgatottan hallgatták a BBC adását, Magyarország segélykiáltását a világ felé. Érdekes volt hallgatni, hogy menyire föl van háborodva, a nyugati kormányok — közöttük a kanadai kormány — tétlenségén. Jól esett. Úgy éreztem, van miről, és van kivel beszélni, nem csak egy fekete bőrruhás martalóc áll előttem. Érző, gondolkodó ember. Megtudtam, hogy itt szabadcsapatokat szerveztek a motorosok. Nem csak ez a társaság, hanem sok másik is, és jönni akartak segíteni. A kanadai állam nem engedte ki őket az országból. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de nem láttam okot, hogy hazudnia kellene.

Mindenesetre már úgy éreztem — érzem ma is —, hogy ide akarok tartozni. Ez a tartozás dolog azért nem olyan egyszerű, mert még így is hét évembe került, mire teljes értékű tag lettem. Büszke vagyok rá. Nem sok magyarnak adatott meg. Minden hétvégén a mai napig is fegyverkiállítást rendez a csapat, hiszen minden darabhoz hivatalos engedélyünk van. Alapszabály, csak az lehet tag, aki érvényes fegyverviselési engedéllyel rendelkezik. Azt pedig a rendőrség állítja ki, a fedhetetlenség ellenőrzése és tanfolyam után. A többi szabályt nem részletezem, nem valami romantikus olvasmány. Uke egyre jobban kedvelt, teljesen fölhagyott a kábítószerekkel, ezt a mai napig tartja is. Az életét köszönheti nekem, ő ennek maximálisan tudatában is van.

Szerettem volna hazamenni, meglátogatni a régi haverokat, megnézni nejeim sírját, anyámat és nem utolsósorban lányomat. Mondtam Ukenak, hogy megyek, ha akar szívesen látott vendég. Legnagyobb megdöbbenésemre igent mondott. Soha nem hagyta még el ezt a földrészt, ezért kíváncsi volt Európára.  Gyűjtöttük a pénzt az útra, ő a nejemnek adta oda, hogy vigyázzon rá, mert ő esetleg elkölti. A terv az volt, hogy két hétre megyünk. Értesítettem Majmot, hogy egy kanadai motorossal érkezem, szervezzen valami jó társaságot. Még Svédországból is jöttek haza haverok a nagy alkalomra. 

Torontóban simán fölszálltunk a gépre, teljes harci díszben, ami abból állt, hogy mind a ketten egyforma trikó — nagy halálfejjel — farmer, csizma és bőrdzseki. Istenien néztünk ki. Amsterdamban a reptéren többször is a falhoz állítottak minket, megmotoztak. Ott is, ahol idáig csak a lányok. Mondtam is a kiskatonának, hogy adok tíz percet, hogy befejezze. Hamarabb végzett. Béreltünk egy kocsit, és irány Magyarország. Uke nem volt hozzászokva az európai vezetési stílushoz, ezért gyakran keresztet vetett, gyakorolta a halálfélelmet. Persze kicsit alá is játszottam. Tudjátok, ki, ha nem én? Hozni kellett a formát.

Megérkeztünk a határra. Itt kicsit aggódtam, hiszen most voltam itthon először amióta leléptem. Kanadai útlevelem láttán tisztelegtek, mehettünk. A haverok Angyalföldön az Ara presszóban vártak ránk. Időre érkeztünk. Uke megígértette velem, hogy mindent becsületesen fordítok neki még akkor is, ha az kellemetlen. Megígértem, habár sejtettem, hogy kényelmetlen lesz.  

Majom a nyakamba ugrott, tizenkét éve nem láttuk egymást, és távozásom — a rámkenhető tettekkel — évekkel rövidítette meg sittes éveit. Ott volt Miki, aki svédből jött haza a nagy alkalomra Pali, a volt üzlettársam, és még sokan mások. Mámorosan boldog voltam.

—  Mi a program? — kérdeztem Majmot.

— Mi volna? Megyünk a kuplerájba.  Rákospalotán volt a kupi. Három kocsival mentünk. Uke és én beültünk Majomhoz, aki erre az alkalomra vett egy Trans Am sportkocsit.

Jött velünk még egy srác, akit Jurának hívtak, ő arról volt híres, hogy a MOSZAD tagja volt évekig, de kegyetlenkedései miatt eltanácsolták. Mondjuk, ajánlólevélnek ez sem rossz. Viszont jól beszélt angolul. Uke föllélegzett, végre volt partner, nem az én makogásomra szorítkozott. Én is, mert már kicsit untam a szinkrontolmács szerepét. Majom nem hazudtolta meg önmagát, a Váci úton 180 körüli sebességgel száguldottunk. Uke nem tudta hová került, de egyre nagyobb tisztelettel nézett rám. Akinek ilyen barátai vannak, az valaki. Megérkeztünk, bevonultunk. A tulaj már várt minket. Majom jól szervezett. Rögtön kaptunk két lányt. Ott, az ajtóban. Uke csöndesen, mondta:  

— Ez a mennyország!  

A főnök egy köpcös egyén, legyen a neve — amit akartok —, mondjuk Józsi, letessékelt a pincébe. Most jött a csoda. Uke öreg motoros volt, de ilyet még nem látott. Csak állt és nézett, vetette a keresztet, könny gyűlt a szemébe. Jura húzta a csíkokat, én nem kértem, Uke zavarban volt. Meglepett, engedélyt kért, hogy legalább egy csíkot. Kegyes voltam. Boldog volt. Előkeült egy komplett arzenál is, géppisztolytól a kézigránátig. Uke tágra meredt szemmel figyelt. Kanadában, motoros körökben ehhez nagyon sokévi megbízható tagság kell. Nekem tulajdonította, közölte, hogy bocsássak meg, de ő nem tudta, kit fogadott barátjául. Azért tényleg jól esett, hogy otthon, bizonyos körökben, még mindig fogalom volt a nevem. Persze azért ez Majom nagy szájának is köszönhető, aki életben tartotta a legendákat. Olyanokat tudtam meg magamról, amiről nem is tudtam. Ráhagytam mindenkire mindent, jobb nem bolygatni a múltat. Azért Miki is előhúzott a hóna alól egy hatalmas revolvert. Azt mondta, hogy itt nem árt az óvatosság. Aznap két lánnyal mentünk a szállásunkra, akiknek ukászba volt adva, hogy panaszt nem akarnak hallani róluk. Nem is volt okunk panaszra, mert az út fáradalmai miatt, azonnal elaludtunk.

Nekem van egy rossz szokásom. Akármikor fekszem le, akármilyen fáradt vagyok, reggel ötkor kipattanok az ágyból csak azért, hogy dühöngve nézzem, ahogy a többiek alszanak. Senki nem akart beszélgetni velem, sőt, kifejezetten durván válaszoltak. Hogy háborgó, de egyébként cizellált lelkemet megnyugtassam, elmentem sétálni. Kihalt a város. Vasárnap hajnal volt. Róttam az ismerős utcákat, emlékeket kerestem, s találtam.

Úgy reggel tíz körül, szélnek eresztettük a lányokat, aztán elindultunk, meglátogatni anyámat. Nem tudta, hogy jövünk. Volt nagy meglepi! Uk-ot bemutattam, anyám nagyon szimpatikusnak találta. Ott ebédeltünk.

Itt került szóba a kislányom, aki már nagylány lett. Húsz éves volt. Anyám megígérte, hogy összehoz egy találkozást. Féltem tőle, de ennél jobb alkalmam nem lesz a beszélgetésre. Elbúcsúztunk avval, hogy holnap megint jövünk ebédre. Mentünk Majomhoz. Akkor ébredt, lusta dög. Így könnyű éjszakázni. Estére megint a kupiban kötöttünk ki, hamarosan újsütetű barátnőink is megjelentek. Ez az este már kellemesebben telt. Nem voltunk annyira fáradtak. Megismerkedtünk az otthoni arab maffiózókkal, majd néhány ukrán elvtárssal is. Jura lelkesen szóval tartotta Uk-ot, úgyhogy nyugodtan beszélgethettem a haverokkal. Mindenre kíváncsiak voltak. Másnap elvittem Uk-ot — és persze a lányokat is — az Esztergomi Bazilikába, ne csak az alvilágban gyönyörködjön. El volt ájulva az építészeti remekművektől, múzeumoktól. Becsületére legyen mondva, hogy a Nemzeti Múzeumtól a Szépművészetiig mindent hatalmas érdeklődéssel nézett végig. Az Ecseri-piac lenyűgözte, mindenféle marhaságot összevásárolt. Meglátogattunk egy vidéken élő havert is, ahol Uk-ot betuszkoltam egy Trabantba, hadd gyönyörködjön. Itt, Kanadában egy komoly Buickja volt. Föl, s alá száguldozott a faluban, mint egy igazi gyermek, aki új játékot kapott. Utána a Babetta nevű szerkezettel ismerkedett, de úgy döntött, marad a Harley Davidsonnál. Nem is értem! Nekünk jó volt.

Megint mentünk anyámhoz, és végre a lányom is ott volt! Feszélyezett hangulat, semmi kedvesség. Azért ennél jobbra számítottam. Anyám belökdösött minket egy szobába, és ránk zárta az ajtót.

— Beszéljétek meg — mondta. Hát, mit mondjak először is, kedves, szépet neki?

— Sokat írtam, és sosem válaszoltál.

— Nem írtál, nem kaptam meg. Miért hagytál itthon?  

Na, ez legalább egy válaszolható kérdés.

— Amikor a gyámhatóságon keresztül oda kerültél a nevelőszülőkhöz, attól a pillanattól kezdve, emberrablásnak számított volna, ha magammal viszlek. Arról már nem is beszélek, hogy februárban, amikor elhagytuk az országot, azt sem tudva, hova megyünk, mi lesz. Visszavisznek-e. Ilyen körülmények között nagy felelőtlenség lett volna, egy kilenc éves gyermeket magammal cibálni.

Vége lenne az iskolájának — gondoltam tovább —, éveket veszített volna, még akkor is, ha minden simán megy. A dolgok sosem mennek simán. A nevelőszülők direkt nem adták oda a leveleimet, mert nem akarták őt felzaklatni. Valahol ezt is meg lehet érteni. Csak lányom nem volt hajlandó semmit elfogadni. Ő úgy érezte, hogy én eltaszítottam magamtól, elmentem egy idegen világba, nélküle. Sosem bocsátotta meg. A mai napig sem.

Azért csendesen sírtunk egy kicsit, egymás nyakába borulva, de tulajdonképpen a dolgokat nem lehetett meg nem történtté tenni. Mind a kettőnkben maradtak sebek, és nem hiszem, hogy ezek valaha is begyógyulnak. Anyám kiengedett a szobából, és ennek mind a ketten örültünk. Megbeszéltük, hogy majd írunk egymásnak, amiből megint nem lett semmi, én írtam, és válasz ezután sem jött.

 

 szerkesztette: Verő László – 2007. május 13., vasárnap, 19:24 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem