George Tumpeck : Penticton

Nyomtatás

A reptérre Calgary volt írva. Ez sem Penticton.  Megint várás, megint zacskó megint átszállni. — A családi szótárból kitéptük azt az oldalt, ahol a repülő, repülőtér szavak szerepeltek. — Most egy nagyon pici repülő következett, azt hittem föl sem tud szállni. Nem volt több tíz személyesnél. Zötyögve pattogott a felszállópályán. Nejem görcsösen markolt, és nagyon riadtan nézett rám. A következő repülőtér is nagyon pici volt. Leszállás előtt a gép körberepülte, szerintem a pilóta sem volt biztos benne, hogy eltalálja. Nem volt szélesebb egy kétsávos országútnál. Na jó, legyen négysávos, de annál semmi esetre sem szélesebb. A hossza sem tetszett. Végre leszálltunk. A felirat Penticton.

Hihetetlen, de megérkeztünk. A kijáratnál a zacskók láttán egy idősebb hölgy és egy fiatal házaspár lépett hozzánk, és hosszú idő után először, az utóbbiak magyarul szólaltak meg. Végtelen volt az örömünk. Ők voltak a tolmácsok. A hölgy bemutatkozott, valami roppant kacifántos néven. Az első kérdése, menyi pénzünk van. — Két shilling —, rögtön elő is vettem. Legyintett, adott húsz dollárt, mellé mosolyogva beszélt. Tolmácsaink fordították. Elvittek minket egy szállodába, elmesélték, hogy itt fogunk lakni legalább két hétig, a kaja is fizetve van. Majd mindent megtudunk. Berendezkedtünk, ezután elmentünk sétálni, persze nem túl messzire, csak hogy visszataláljunk. Tudod, „ismerd meg hazádat”.

Penticton, abban az időben egy 15 000 főt számláló kisváros volt, gyönyörű hegyekkel körülvéve, két tó között. Az egyik tó, Skaha-lake sekélyebb, tiszta vizű, homokos partú tavacska volt, talán két kilométer hosszú, nyolcszáz méter széles, kellemes meleg vizű, legalábbis nyáron. A másik az Okenagen-tó, vagy százötven kilométer hosszú és szintén nyolcszáz méter széles, nagyon mély, hideg vizű tó. Még a színe is gonosz, feketés árnyalatú. Az indián legendák szerint, ebben él az Ogapogo névre hallgató szörnyeteg, ami olyasmi, mint egy kígyó, nagy, böhöm állat. A helyi múzeumokban, régi indián faragványok vannak kiállítva erről a dögről. Szerintem ezzel csalogatják a turistákat. Senki nem látta, de minden tavasszal, a turistaidény kezdete előtt szárnyra kap a legenda. Még a Loyd biztosító társaság is ígért egy milliót, ha valaki megtalálja. Szóval, szerintem humbug, de biztos, ami biztos, gyakran kivonultam fényképezőgéppel a kezemben, hogy most itt a nagy pillanat, tessék lubickolni. Nem lubickolt.

Munka szinte semmi, hiszen az egész városka az idegenforgalomra épült. Szálloda, vendéglő, szálloda, kávézó stb. Pár nagyobb áruház tele bóvlival. Időjárás ideális, nyáron ugyan a negyvenfokos meleg nem ritka, de száraz meleg, nem izzad az ember tőle. Télen, talán két hétig van hideg, ritkán meg –10° -ig süllyed a hőmérő. Itt van négy évszak, nem úgy, mint Kanada többi részén. A hegyek lenyűgözők, igazi paradicsom. Hétfőn kellett bemenni az emigrációs hivatalba, tolmácsaink már vártak. A borzasztó nevű hölgy közölte, hogy elsejétől találtak nekünk lakást, menjünk el, nézzük meg, hogy megfelel-e. Ennél a résznél kicsit forgattam a szemeimet, az otthoni lakásviszonyokra való tekintettel, ugyanis az első nejemék heten laktak egy szükséglakásban, húszéves lakásigénylésük mellett. Rengeteg papírt irtunk alá. Nem értettem mit, de csak írtuk. Ezt szerették. Amikor végre elfogyott, újabb paksamétát hoztak. Szerintem életemben összesen nem írtam alá ennyit. Látatlanban biztos, hogy nem.

Kaptunk pénzt, 500$ gyorssegélyt. Aznap nagykanállal ettünk. A szállodába érve irány az éttermi rész. Nem egy Gundel, de elegáns hely volt, és rögtön hozták az étlapot.  Belenéztünk: Oh, borzalom atyja ne hagyj el! Minden angolul volt, sőt minden fantázia néven. Hiába szótáraztunk veszettül. Nem találtuk ki, hogy mi lehetett a nevek mögött. Éhen fogunk halni! Jött a pincér, és várakozón nézett ránk. Mi is őrá.  Ez eltartott egy darabig, majd hajladozva mondott valamit, én is. Nejem sziszegett, éhes volt. Egy kétségbeesett ötlettől vezérleve fölpattantam és mélyen a pincér szemébe néztem. Hátra lépett, mert mégiscsak másfél fejjel voltam magasabb nála. 

— Tojásrántotta — vicsorogtam. Ő riadtan csóválta a fejét. 

Eszembe jutott a Bulinellel folytatott pantomim játék. Hát én nekiálltam. Ott, a vendéglő közepén, vagy száz vendég előtt. Eszembe jutott Latyi filmbeli jelenete is a tyúkról. Két karomat könyökben behajlítva, mint a csirkeszárnyak, sikkesen utánoztam a tyúk járását, hangosan kotkodácsoltam. Egy, majd kétméteres csirke rohangált a holtra vált pincér körül. A hatás frenetikus volt, a többi pincér vízzel szaladgált a nevetéstől fuldokló vendégekhez. 

— Kot-kot-kot — mondtam kétségbeesve, és verdestem egy kicsit a szárnyaimmal.

Nejem úgy nézett ki, mint egy arab nő, ugyanis az abrosszal takarta el a fél fejét és teliszájjal nevetett. Leizzadtam, a csirkét már felismerték. Most jön a tojás. Egyik szárnyammal, illetve kezemmel a seggemhez közelítettem és úgy csináltam, mint aki előhúz valamit. A pincér mindent értett. Igazi Einstein! Rögtön betuszkolt a konyhába, és nevetéstől fuldokolva mesélt a szakácsnak, aki maga is jót mulatott. Elém tett egy tálca tojást. Megkönnyebbültem. Rövid mutogatás után, vidáman gyártottam a rántottát.

Mikor kijöttem a konyhából, vastaps fogadott. A hálás közönség, mindenféle italokat küldött, és pillanatok alatt nagyon barátságos hangulat alakult ki. Pincérünk — egy jó humorérzékkel megáldott úr —, még alá is játszott. Elpantomimozta, hogy ha holnap is jövünk, akkor egész mást kell rendelnünk. — Majd gyakorlom az őzgerincet — gondoltam. Nejem közölte, hogy teljesen hülye vagyok, ebben az országban is lejáratom magunkat. Persze tele gyomorral könnyen beszél.

Elmentünk megnézni a lakást, a házmester fölvitt és megmutatta. Egy hálószoba, konyha, társalgó, ebédlő, kamra, erkély, padlószőnyeg, légkondi. Hát, elájultunk a gyönyörtől. A házmester elnézést kért, hogy még csak egy réteg friss festés van a falon, de ígéri, hogy holnapra átfesti mégegyszer. Nem akartuk elhinni, hogy csak úgy, ide beköltözhetünk. A kulcsátvétel előtti napon hívattak megint. Kaptunk 1500$-t, hogy vegyünk ágyat, meg amit akarunk. Két hete voltunk az országban, de már többet áldoztak ránk, mint otthon harminckét év alatt. Gyanús, nagyon gyanús!

Bevásároltunk, jutott is, maradt is. Álltunk az erkélyen és csendesen sírtunk. A meghatódottságtól, attól, hogy itt lehettünk, attól, amin az utóbbi pár hónapban, évben átmentünk…

Első vásárlásunk a közértben is kacifántos volt. Egyetlen magyar feliratú termék sem volt. Így történhetett, hogy mustár helyett mogyorókrémet vettünk, ami persze csak akkor derült ki, amikor veszett módon tunkoltam a főtt kolbásszal. Megismerkedtünk a kutyakonzervvel, ami viszont olcsó volt. Vettünk rizst, babot, krumplit és minden olyat, amit felismertünk. Megint hivattak. Megtudtuk, hogy hat hónapig iskolába kell járnunk, és angolul kell tanulni. Hát igen, ha nem akarják, hogy pantomimozzak nekik, akkor muszáj tanulni. Kis előadásom híre eljutott a borzasztó nevű hölgyhöz is, aki szintén jót mulatott.

Jártunk suliba. Agyam teljesen leblokkolt. Voltunk ott egy páran, lengyelek, csehek oroszok és mi ketten magyarok. Senki nem beszélt angolul, csak a tanárnő, viszont ő csak angolul beszélt. Nem volt egy egyszerű eset. Mi az európai vegyes nyelvet beszéltük, mindenki úgy fogalmazott, ahogy eszébe jutott. Volt egy mondaton belül, magyar, orosz, lengyel, cseh és német szó. Mi megértettük, a tanárnő nem. Őt nem tudtuk kiközösíteni, mert hát elvileg ő volt az, akitől a jövőnk függött. Pár hét múlva a többiek elég szépen haladtak, hebegve, de el tudtak mondani pár mondatot. Én semmit. Egyszerűen üres fejjel ültem az osztályban. Úgy éreztem, én ezt képtelen vagyok megtanulni. Ez a stádium addig tartott, amíg a tanárnő meg nem kérdezte tőlem, hogy:

— Do You have tetu? 

— Anyád! — ugrottam fel a helyemről és folyékony angolsággal tiltakoztam. — Kérem, én mosakszom, nekem nincs tetűm.

Később tudtam meg, hogy a tetoválás felől érdeklődött. Az volt, tetű nem. Elmúltak gátlásaim és innentől gyorsan tanultam. Angoltanárnőnk jól szórakozott humoromon, majd minden napra kitaláltam valami marhaságot. Hogy könnyebben beilleszkedjünk új környezetünkbe, a tanárnő meghívta a helyi rendőrkapitányt, aki szerintem a közrendőr is volt egy személyben.

— Kérdezzetek — mondta. Mindenkinek volt kérdése, én nem mertem. Előtte levő nap olvastam a vancuveri híreket, ahol a rendőrök kérdezősködés közben agyonvertek egy fiatalembert, aki ráadásul indián is volt.  Ennyit értettem a cikkből. Szerintem túl sokat. A rendőr szerint is. Addig cseszegettek, amíg kérdeztem.

— Mi a helyzet a police brutalitással? — Tanárnőnk kényelmetlenül fészkelődött, rendőrünk vakarta a fejét. Ti maceráltatok, most nesze, vakaróddz.

— Hát, az úgy volt — kezdte, idáig jutott, amikor rászóltam, hogy ennyi elég,  nem akartam új hazám, új rendőrét rögtön hazugságba keverni. Hálás volt. A tanárnő is. Utána, minden célzatosság nélkül megtekintettük a helyi börtönt. Én rögtön a rácsok vastagságát nézegettem, a kamerák elhelyezkedését. Jobb az ilyesmivel tisztában lenni. Két nappal később adtam be a fegyverviselési kérelmet. Ehhez a rendőrhöz. Vigyorgott, de eltette a papírt. Na, gondoltam, én és a nagy pofám. Egy hónap múlva a postás hozta. Meglepődtem. Ez könnyen ment. Még az Interpolnál is ellenőriztek, és ennek ellenére megkaptam. Tudni kell, hogy ilyen engedélyt csak feddhetetlen életű egyének kaphatnak. Én az voltam. Pénzem nem volt fegyverre, de majd az engedélyt mutogatom, ha jön a rabló. Nem jött. Hála a jó Istenkének!

Kértem kölcsön egy 22 cal. kispuskát és mentem vadászni. Találtam egy völgyet, ami magas sziklakkal volt körbevéve, ez ideális hely lehet a vadaknak — gondoltam. Ma már tudom, hogy a kőszáli sason és muslincán kívül más állat nem él ilyen helyen. Fölmásztam a hegytetőre, ami nem volt egy egyszerű feladat. Megérte, hamarosan egy hatalmas grizzly medvét láttam. Kétlábra állva sokkal magasabb volt nálam. Vakaródzott, egy fához dörgölődzve. Elkapott a vadászszenvedély. Le kell lőni! Nézegettem a kispuska távcsövén keresztül, a szabadszemmel is jól látható medvét. Úgy még nagyobb volt. — Hogy fogom hazavinni, ez nem olyan, mint a lepkegyűjtemény.

Megnéztem a puska csövét. Nagyon pici luk volt rajta, főleg a medvéhez képest. Ez erősen gondolkodóba ejtett. Sok időm nem volt a gondolkodásra, mert a medve nem volt odaszögelve, lassan elindult rejtekhelyem felé. Pánikszerű takarodót fújtam, és nagyon megnyugodtam, amikor haza értem. Többször nem is másztam föl arra a fennsíkra, jobb a békesség.

Közben nejemmel lázasan munkát kerestünk. Összeismerkedtünk két magyar családdal. Ők 56-ban tántorogtak ki, természetesen szabadságharcosként. Itt mindenki az, aki akkortájt jött, tisztelet a kivételnek. Az egyik úr a Kapitány nevet viselte, szép, fehér kapitányi sapkájáról volt könnyű megjegyezni, a másik elvtárs Mr. Király. Szóval Király elvtárs, éppen házat épített, de sem pénze, sem szakmai tudása nem volt hozzá. Sok nekem sem, de hát akkor mindegy volt, csak munka legyen. Mentem téglát rakni, azt mondta, hogy minek utána úgyis kapok segélyt az államtól, így egy hétre 20, azaz húsz dollárt tud fizetni. Elvállaltam, „lesz ez még jobb is” jeligére. Dolgoztam egy hétig és tartottam a markomat. Azt mondta, hogy ha nem megyek innen a követelésemmel, akkor bejelent az állambácsinál, hogy most jöttem, és máris be akarom csapni. Nem ismertem én sem az itteni jogokat, sem a törvényeket. Azt éreztem, hogy 20 $-ért nem szabad megütni. Pedig jó lett volna. Mentem panaszra a másik magyarhoz, az úrhoz.

— Kapitány úr baj van! — Elmeséltem. Nagyot nézett, majd közölte a megoldást. Jelentsem be én az állambácsinál, hogy dolgoztam, mégsem akarnak kifizetni. Nem vagyok egy jelentgetős típus, úgy, hogy nem is követtem tanácsát. Azt igazán nem tudhattam, hogy távozásunk után kapta a telefont, és hívta Király elvtársat.

— Vigyázz, mert ez a gyerek kitöri a nyakad! Most megy feljelenteni. — Király elvtárs azonnal telefonált oda, ahonnan a segélyt kaptuk, és közölte, hogy nekem valami olasz bankban 10 000$-om van, és segélyt szedek. Na, több sem kellet állambácsinak, leállítottak minden támogatást. Még be is idéztek és követelték a számlaszámot.

— Nincs — mondtam határozottan, és nem tudtam, honnan fúj a szél. Kétségbeesésemet látva, kibökte az információ forrását. Könyörögtem neki, hogy keresse meg azt a tíz rongyot, nyolc az övé lehet. Nem találta.

Szomorú voltam: magyaroktól, itt kint, az óhazától oly távol, kicsit nagyobb összetartásra számítottam. Mentem vissza a Kapitányhoz, elmeséltem mi történt. Hitetlenkedve hallgatta, habár én tudtam, hogy csak ő szólhatott Király elvtársnak.

— Majd beszélek vele — mondta. Egy hét múlva a postás hozott 20$-t. Rohantam bevallani. Sikerült melót kapni egy farmer üzemben. Beültettek tíz kicsi sárga közé, akik csak sárgául tudtak beszélni, és egész nap a kicsinek legjobb indulattal sem mondható praclimmal gomblyukakat varrtam. Isteni volt, de 6 $-os órabért fizettek, ami a heti 20 után nagyszerű volt. Két hónap után már operátor voltam, ami azt jelentette, hogy vasalhattam a nadrágokat. Ez inkább illett hozzám. Nejem ezalatt egy másik varrodában gyártotta a bikiniket, szintén 6$-ért. Nem volt sok, de több mint a segély, amit kaptunk. Három hónap után leadtak, mondván, hogy az állam idáig fizetett utánam, de most már nekik kéne. Elmentem almát szedni egy gyümölcsösbe. Ki volt téve egy nagy láda, olyan két méterszer kétméteres és egyhúsz magas. Na, ezt kellett teleszedni almával nyolc óra alatt. 40$ volt a bér ládánként. Alig tudtam végezni a kijelölt idő alatt. Ki volt az számolva rendesen.

Nejem, miután őt is leadták, elment egy magyar családhoz dadának. Két égetnivaló, rossz kölök mellé. Az atya autószerelő volt, a nő meg lusta. Inkább fizetett, minthogy a kölkeivel foglalkozzon. Nejemnek valami női nyavalyája lett, amitől nem akart lefeküdni velem. Ez a hölgy vállalta a tolmács szerepét az orvosnál. Mégiscsak húsz éve itt van! Elmentek, én vigyáztam a két gyerekre. Először és utoljára. Öt perc alatt romba döntötték a lakást. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Megfogtam a két kölköt — ami nem volt egyszerű feladat —, és keményen odahajítottam az ágyra.

— Ha megmozdultok verekedni is fogok! — kiáltottam. Ez használt. Amikor az anyjuk hazaért, a gyerekek még mindig az ágyon ültek, mint két kisangyal, és külön engedélyt kértek, hogy üdvözölhessék az anyjukat. A kedves mama nagyon megijedt, ilyet még nem látott. A gyerekek szó nélkül összeszedték a szerteszórt játékokat és bevonultak a szobájukba.

— Mi volt az orvosnál?

Zavart csönd, majd zavart válasz.

— Semmi különös, női gondok.

Ok, nem faggatóztam tovább, nem mindenki szeret a nyavalyájáról beszélni. Szex továbbra sem volt. Nem értettem. Sokat veszekedtem is, hiszen nekem igényeim voltak, ő meg nem mondott semmit. A leglogikusabb válasza az volt, hogy azért, mert „csak”. Egyik nap, amikor már nagyon mérges voltam, áthívott a nő. Csak engem. Nem értettem, de mentem.

— Baj van, Gyuri — mondta. — A nejed rákos.

— Mi van?

— Rákos, és a végső stádiumban van. 

Megfordult velem a világ. Nem tudtam megszólalni.

— Az orvos mondta, hogy pár hete van hátra, ezért nem akar veled szexelni.

Sokáig ültünk szótlanul, mire újra megszólalt.

— Nézd, te már annyi tragédián átmentél, nem kell neked ezt is végignézni.

Nem is fogtam föl, mit beszél, csak félfüllel hallottam.

— Menj, pakold össze a cuccodat és lépj le. Majd mi ellátjuk, amíg még él.

Ez meredek volt, de ezen sem gondolkodtam el.

— Miért nem mondta ezt ő nekem?

— Nem akart elszomorítani — jött rá a távoli válasz. Ekkor jöttem rá, hogy hangosan gondolkodtam. Fölálltam, megköszöntem az információt és mentem haza. Nejem a tévét nézte. Merev tekintettel. Föl sem nézett, amikor beléptem. Magamhoz vontam és közöltem, mindent tudok. Sírtunk mind a ketten. Egész éjjel az erkélyen álltam. Lázasan járt az agyam. Másnap bementem az orvoshoz. Bemutatkoztam és kérdeztem a nejem felől.

— Sajnos uram, orvosi információt nem adhatunk ki — közölte.

— Akkor én téged most felkoncollak — mondtam.

Végül is, kérdezz-felelek játék alapján kiderült, hogy méhszájsebe van, ami egyszerűen gyógyítható, normális női nyavalya. Persze ha elhanyagolják, lehet belőle rák is. Megkönnyebbültem, rohantam haza. Nejem lemondóan csóválta a fejét, ő már készül a halálra. Alig tudtam meggyőzni. Irány mostmár ketten vissza az orvoshoz, aki megesküdött, hogy semmi baja nincs. Mintha egy lámpát kapcsoltak volna föl bennem, világosodott meg az ördögi terv. Mármint a magyar nő ördögi terve. Ha én otthagyom a nejem, ha lelépek, lett volna valaki, aki tökéletesen rá van utalva, ha pedig kiderül, hogy mégsem rákos, én már úgyis otthagytam. Tehát lesz egy bentlakó nana, aki folyamatosan vigyáz a gyerekekre.

Ne tudjátok meg, mit éreztem! Nejem elmesélte, hogy a félretett ezer dollárunkat betette egy bankszámlára, ami a nő nevén volt, hogy az állami segélyesek ne tudják meg, hogy ennyit sikerült félretenni a munkából és segélyekből.

Anyám hívott telefonon, hogy egy gyerekkori udvarlója Torontóban él, elég jól el van eresztve, ő ad munkát. Mindjárt hívni fog. Péntek volt. Hívott. Azt mondta, hogy hétfőn reggel jelentkezzünk munkára Torontóban. 4200 kilométer, háztól-házig. Én nem akartam átmenni ehhez a nőhöz, mert megfojtottam volna. Nejem ment.

Mondtam, hogy vegyék ki a pénzt a bankból és hozza haza. Én elrohantam autót nézni. Egy lerobbant, rozsdás mikrobuszt vettem 400$-ért. Gyorsan átnéztem, működött, vittem haza. Kezdtem pakolni, nem volt vesztegetni való időnk. Két és fél napom volt, hogy ezt a 4200 kilométert levezessem. Mire nejem hazaért már majdnem kész voltam. A bútorok nagy részét is sikerült rásóznom a szomszédságra, persze jelentős veszteséggel. Nejem mondta, hogy a bankból csak 200-at tudtak kivenni, de a nő adott egy csekket, amit Torontóban beválthatunk. Ne tudjátok meg, hogy milyen nyúlós csekk volt.

Nem búcsúztunk el senkitől, menekülésszerűen hagytuk el azt a várost, amit almaim városának neveztem, ahová azóta is visszavágyom, némi heves pofozkodás ürügyén.