Galambos Viktor : A sonka

A Héttoronyban olvastam arról, hogy milyen nehéz Amerikában egy jó fokhagymás kolbászt készíteni. Erről jutott eszembe annak a sonkának a meséje, amit a fatornyos szülőhazámban készítettem az “aranykorszakban”.*

 

 

 

 

 

Már nem emlékszem, sőt, ha jól megy, akkor sem igazán tudtam, hogy egy disznó vágásához a Központi Bizottság külön engedélye kellett-e, vagy talán elég volt a megyei elsőtitkár elvtárs beleegyezése.

Minden esetre a Rékási szálló igazgatójának volt egy ilyen engedélye, valószínűleg a külföldi vendégek etetése céljából. Rékás Temesvártól 36 km-re fekvő nagyközség. A hivatalos útra érkező külföldieknek ott szolgáltak fel különleges — ehető menüt — speciálisan lehallgatásra felszerelt asztalok mellett, egy barátságos kis szálloda éttermében.

Mivel a feleségem az Igazgató elvtárs legféltettebb, egy szem gyerekét kikezelte valami betegségéből, az hálából eladott nekünk egy sonkát. Megjegyzem, hogy a sonka nem volt kóser, de a volt aradi rabbitól tudom, hogy ha életet mentenek egy étellel, akkor el lehet tekinteni a vallási törvényektől. Ezért vitt a rabbi a bebörtönzött cionistáknak szalonnát a börtönbe. Hát nem voltunk éppen az éhhalál küszöbén, de túl távol sem tőle és a vallást sem tartottuk be valami szigorúan. Így a kóserség hiánya nem bizonyult nyomós érvnek a váratlanul lehetséges sonkavásárlás kihagyására.

Tehát megvolt a sonka, igen ám, de hogyan vigyük haza? Szerencsére a régi Skoda autónak hátul volt a motorja és elől a csomagtartója. Ezt még az okosságukról nem annyira híres milicisták is tudták. Csak abban reménykedhettünk, hogy a hátsó ülés mögött lévő kis csomagtartóról nincs tudomásuk. Így aztán szépen begöngyöltük a sonkát egy rövid kabátba, és betettük a hátsó ülés mögé.

A város szélén, ahol a milicisták ellenőrző bódéja állt, szépen lelassítottuk a kocsit az előírt óránkénti tíz kilométeres sebességre, remélve, hogy így nem leszünk gyanúsak, de miután minden és mindenki eleve gyanús volt akkoriban, természetesen a zsaru leállított bennünket, és elkezdődött a kutatás.

Olyan idők voltak, hogy az ember nem is gondolt arra, vajon milyen jogon kutatják ki a magánautót. Készségesen kinyitottam a csomagtartót, amibe egy par kiló almát tettünk, mert gyanús lett volna, hogy nem hozunk semmit a faluról. Bekukkantottak még az autóba, aztán kegyesen továbbengedtek minket. Ezt megúsztuk! A hasonló fölösleges stresszek okozta szívinfarktust, lehet, hogy még nem…

Igen ám, de a sonkát pácolni is kell! Ez egy újabb probléma, hol és miben? Az edényt úgy oldottuk meg, hogy vásároltunk egy műanyag gyermekfürdető kádat. Szép fekete volt az illető, mert már nem lehetett festéket importálni akkortájt — a füstfeketét viszont a hazai metánból gyártották. El is készítettem a páclevet, de hová helyezzük a kádat? A tömbház pincéje, ahol volt egy rácsokkal elkerített fülkénk, nem jöhetett számításba, mert ott nyüzsögtek a patkányok. Kiraktuk a kádat az erkélyünkre, persze este, sötétedés után, nehogy valaki meglásson.

Csakhogy az erkélyen sonkapácoláshoz aránylag meleg volt. Egyébként az egész lakásban elég alacsony volt a hőmérséklet, ezért előzőleg üvegtáblákkal becsuktuk az erkélynyílást, hogy azzal a gyér fűtéssel, ami divatban volt, valahogy’ kibírjuk. Választhattunk: vagy mi fagyunk meg, vagy esetleg elromlik az oly értékes nem kóser sonka…

Tehát vettem a feleségem egyik fecskendőjét és befecskendeztem a csont mellé a sóslevet. Ahányszor elmentünk otthonról, kinyitottuk az erkélyablakot, és becsuktuk az erkélyajtót. Fő a találékonyság! Eltelt a két hét és persze felmerült egy újabb probléma, a sonka megfüstölése.

Most vissza kell ugorjak pár évet. A Rezső utcába a dicsőséges Vörös Hadsereg nemrég vonult be, és majdnem minden házba bekvártélyozta pár katonát. Egy reggel kétségbeesve, sírva jön az egyik szomszédunk, Pelc-né, akinek füstölője volt, hogy a bekvártélyozott „ruszki” ki akarja üríteni a füstölőjét, jogos hadisarcként, a németektől.

Apám, aki tíz évig volt orosz fogságban az első világháború alkalmából, jól beszélt oroszul. Átment Pelcékhez és elmagyarázta az ott levő tisztnek, hogy ezek dolgozó emberek és a telt füstölde nem az ő dolgaikkal van tele, hanem sok — nem német — család talán egyetlen tartalékával. A tiszt megértő volt, és a füstöldét nem fosztották ki.

Pelcné örök hálát ígért, és meg is tartotta a szavát, amikor a sonkával kapcsolatosan megkérdeztük, hogy hajlandó-e felfüstölni. Hogyan intézte el, hogy nem kutattak nála, az az ő titka maradt.

Mindenesetre becsomagoltuk a sonkát egy takaróba, föltettük a kisszánkóra és ráültettük a gyerekeket. Így jutott el az értékes rakomány Pelcékhez, és így is hoztuk haza.

 

Soha sonka meg így nem ízlett, és biztos vagyok, hogy a kálváriáért, amit végigjártunk vele, még bűnbocsánatot is nyertünk.

Legutóbbi módosítás: 2007.05.07. @ 10:09 :: Galambos Viktor
Szerző Galambos Viktor 43 Írás
Temesváron születtem, és éltem ötvennégy évig. Pár hónappal a forradalom előtt vándoroltam ki Izraelbe. Haifán dolgoztam egy tervezőintézetben, és nyugdíjazásom után költöztem ki ebbe a csendes kis faluba - amely a Carmel hegy alján fekszik, szőlőkkel és gyümölcsöskertekkel körülvéve. A falu Tokaj testvérfaluja. Sokszor jönnek a tokaji szőlőtermesztők látogatóba, ilyenkor nagy örömmel működünk közre - mint tolmácsok - a többi öt-hat magyarul beszélő falubelivel együtt. Innen is járnak Tokajba, de még nem volt alkalmam részt venni a küldöttségben.