George Tumpeck : Torontóig

*

 

 

Délután indultunk, egész éjjel vezettem, ki akartam érni a tartományból, nehogy meggondoljam magam, és visszaforduljak. 1500 kilométert vezettem egyhuzamban. Csodálatos tájak, hó és napsütés váltották egymást. Láttunk szarvast, őzet, medvét, és persze rendőrt is. Az élővilág csodálatos egyedeit. Csak tankolni álltam meg. Nejem hírhedt volt veseproblémáiról, ami csak hiszti, és minden húsz kilométer után meg akart állni, pisilni. Így sosem érünk oda időre. Levágtam egy marmonkanna tetejét, és rámutattam.

— Intézd ott, vagy bepisilsz. — Nem pisilt be. Menet közben főzött kávét, és gyártotta a szendvicseket. Vezetés közben ettem és kávéztam. A mikrobusz egész jól bírta az iramot, kiégett a motorból a sok év alatt lerakódott szennyeződés és vidáman falta a kilométereket.

Első pihenőnk akkor volt, amikor már hallucináltam, és elsőbbséget adtam egy nemlétező tehéncsordának. Kiszálltunk, kinyújtottuk elgémberedett tagjainkat. Isteni érzés újra két lábon állni. Már tudom, miért jöttünk le a fáról annak idején! Kicsit szétpakoltunk a kocsiban, és a zacskók tetején elájultunk. Három-négy óra múlva indultam. Nejem egy élettelen fadarabra emlékeztetett. Gyorsan főztem vagy fél liter presszókávét, és uzsgyi tovább.

Elfogytak a hegyek. Végtelen síkság. Búza és napraforgó táblák váltakoztak egymás után. Láttunk prérifarkast is. Az út a mennybe ment. Hogy értsétek, az út olyan egyenes volt, hogy a horizont szélén úgy nézett ki, mintha fölfelé, a felhők fölé ment volna. Ezen a szakaszon 500 kilométerenként tankoltam. Na, ekkor kellett kanyarodni, le a kúthoz, meg vissza. Igazi felüdülés. Autónkkal százas táblánál százhússzal mentünk, a kamionok simán letoltak az útról. Ez az a szakasz, ahol tudnak haladni és pénzt keresni, hiszen ők kilométerben vannak fizetve.

Dúrdefekt. Pótkerék nincs. Felnin tettük meg az utat a legközelebbi tanyáig. A farmer szerencsénkre otthon volt. Eldadogtam a problémát, és azt is, ha pénzt kér, akkor nem érünk el Torontóba, ugyanis kiszámoltuk a fogyasztás alapján, hogy talán begurulunk, ha arra lejt az út. A farmer leszedett egy romkereket, és „nesze” felkiáltással nekünk adta. Hálám akkor vált teljessé, amikor a romból leszívott benzint is nekünk adta. Folytattuk az utat. Nemsokára egy rendőrautó állított le. Kiszállítottak, és egy rakás kérdést szegeztek nekünk. Honnan? Hová? Minek? Közben áttúrták az egész autót. Nem találtak semmi érdekeset, így elengedtek. Később tudtam meg, hogy a csempészek kedvelt útvonalán haladtunk.

Elértük Ontario határát. Igazi megkönnyebbülés, az út végre kanyargóssá vált. Közel 1500 kilométert vezettem egyenes úton. Borzalom!

— Na, már közel vagyunk — mondtam, és előszedtük a térképet. Még több mint ezer kilométer. — Marha nagy ország — állapítottuk meg. Rövid bóbiskolás, kormányra dőlve, nejem sem élő, sem holt nem volt. Ezt onnan szűrtem le, hogy még beszélt, de nem értettem. Előfordul az ilyen házastársak között. Már nem tudott gondolkodni, sem kávét főzni. — Nyápic — gondoltam. Több mint két napja nem aludt. Én sem, de mint megtudtam, az nem számit, én férfi vagyok, s mint ilyennek, nem kell aludni. Utolsó tankolás, még négyszáz kilométer Torontó. Egy tank benzin ötszáz. Az autó fogyasztása erősen visszaesett, így sikerült szűkre szabott pénzünkkel elérni Torontót.

A címet hamar megtaláltuk. Egy fiatalember fogadott, Misinek hívták. Rövid munkaköri leírás, az épület bemutatása. A lakók által ledobált szemetet, konyhai hulladékot kellett konténerbe tölteni, és kétnaponként kitolni az utcára. 8$ óránként. Munka, csinálni kell.

Kipakoltunk a kocsiból, és kényelmes fekhelyet készítettünk. A kocsiban. Úgy számoltam, hogy egy hónapot kell így kihúzni, addigra talán lesz annyi pénzünk, hogy egy szobát béreljünk. Anyám gyermekkori udvarlója nem foglalkozott velünk, így beszélni sem tudtam vele. Volt egy tervezői irodája, és egy pár épülete, irodaházak, condominiumok. Sok magyar dolgozott neki.

Fürdeni, mosakodni nem volt hol. Pár nap után Misi megszánt minket, és megengedte, hogy a garázsukban lakjunk. Használhattuk a fürdőszobát is. Micsoda boldogság! Kisebb sétákat tettünk, igazi nagyvárosi forgalom, igazi nagyváros nélkül. Kerestük a hatalmas felhőkarcolókat, azokat a hatalmas épületeket, amiket képeslapokról látni. Végül is megvan minden, de alulról semmi nem olyan szép. Még az ibolya illata is más úgy. 

Pár hét telt el így, kezdtük megszokni a gyűrődést. Hivatott anyám barátja. Amikor meglátott, végigmért.

— Na, te ugyanolyan nagy f…sz vagy mint apád — mondta. Nem reagáltam, nem kell mindjárt ellenségeket szerezni. — Van egy víkendházam — fojtatta. Le kell bontani, és a hulladékot konténerbe rakni.

— Megcsinálom — válaszoltam. Misi megmutatta a Torontótól nyolcvan kilométerre lévő nyaralót. Szerintem kár volt lebontani, de a munka, az munka. Nappal lapátoltuk a szemetet a városban, délután mentünk bontani. Persze, amit nappal kerestünk, azt benzinre költöttük, meg kajára, így félre nem tudtunk tenni.

— Na, majd a bontásból lesz pénz, ne csüggedjünk. — Két hét telt el így.

Sosem felejtem el nejemet, aki a két emelet magas kémény tetején állva, maga alatt püfölte a téglát kalapáccsal. Én félelmetes precizitással és gyorsasággal döntöttem romba a házat. A két hét alatt az utolsó tégláig mindent bepakoltunk a konténerbe, mentünk a fizetésért. Hosszú várakozás után fogadott minket. Mikor közöltem, hogy kész vagyunk, és jó volna valami pénzt is látni, elkerekedett a szeme.

— Anyád azt mondta, hogy neked, munka kell, pénzről szó sem volt! 

Hosszas alkudozás után a benzint kifizette.  Ez anyám barátja, ezek után mit várhatok az ellenségeitől?

Misi rettegett a főnökétől, John-tól. Nem egészen értettem, miért. Az volt a rögeszméje, hogy csak rövid hajjal fogok tartós munkát kapni. Nejemmel összebeszéltek, és egy szomorú esős délután, egycentisre vágták a hajam. Rettenetesen néztem ki, ezt azért ők sem gondolták. Misi elintézte, hogy John két irodaházát takarítsuk esténként, és ez már elég jó jövedelmet hozott. Lakás, azért még egy darabig nem volt. Az egyik irodaház alatt, hatalmas parkoló volt, és egy takarító raktár is. Ide költöztünk be. A raktárban találtam két ajtót, az egyiket félbevágtam, és fölszögeltem az egyben maradt ajtóra. Ez lett az ágyunk. Matracot a közeli épület előtt találtunk kidobva. Pár tiszta pokrócot terítettünk rá és végre volt fekhelyünk. A szemétből egy működőképes fekete-fehér tv-t is mentettünk. Az egyik vascsőre, ami a mennyezeten ment, drótot tekertem, ez volt az antenna. Két csatornát is be tudtunk fogni vele.

Három hónap után sikerült lakást szerezni, egy közeli házban, mint segédházmestereknek. Munkánk az épület takarítása és a szemét égetése volt. Átlagosan napi két-három órai elfoglaltság. Rendszeresen fölrobbant valami spray a kazánban és rendszeresen össze is égettem magam. Viszont volt pénz és lakás is.

 

 

 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. május 7., hétfő, 23:56 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.07. @ 15:40 :: George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem