Bodor Pál (Diurnus) - Panteon
Vezetéknév
Bodor
Keresztnév
Pál (Diurnus)
13 év 3 komment

 

 

Azt hiszem, az a legnagyobb bajunk, hogy úgy elfelejtettünk unatkozni, ahogy elfelejtettük a népdalainkat, de már a nótáinkat is. Jó-jó, néhány slágert még tudunk. De unatkozni?! Áber. Egyáltalán nem.

Pedig az idegrendszerünknek, az agyunknak, talán még a májunknak, a pajzsmirigyünknek, s mit tudom én, micsodánknak nagyon kellene a teljesen üres szünet, a bambulás, majd' azt mondtam: az ébren horkolás. Amikor nem gondolunk semmire és senkire, sem szexre, sem egészségügyi reformra, nem hallunk se bonyolult, sem egyszer? muzsikát, gondolatban nem sízünk és nem iszunk, csakis – mondom, ismétlem, jajongom – bambulunk. Tök-üresen. Semmit-mondóan és semmit-hallóan.

Szerintem ha az Úristen teremtette a mindenséget, akkor az unatkozást is ? teremtette, mert szükség van rá. Ennyi üresjáratot még a legrafináltabb buddhista meditációval sem alakíthatunk ki. Mintha cigaretta nélkül cigarettáznánk, és a nem létez? füstkarikákat bámulnánk. Mintha repül? sz?nyegen – paplanon? szappan-buborékokon? – hevernénk (persze, a hátunkon), s fölöttünk ritka felh?s vagy s?r? csillagos égbolt mosolyogna altatóan, de mégsem aludnánk, hullámzana a paplan (a sz?nyeg), eszünkbe se jutna a korty pálinka, az adósság, amelyet másodikán le kell pengetnünk, az el?szoba-ajtó, amelyet talán nem zártunk be, a kutya, „akit" talán nem engedtünk ki, a szerelem, amely következetesen elkerül, a gázszámla –

Ej, hess, te ronda, ha valami eszembe jut, az már nem unalom, hanem izgalom, ráfizetés, torokfájás, szívdobogás – az igazi unalomban nem fáj semmi, mert ha valami fáj, akkor természetesen nem unatkozik az ember – ne ásíts, az más, akkor nem unatkozol, hanem álmos vagy, pfjuj-pfuj nem „járja". És ne kacagj, ne röhögj, ne bosszankodj, mert az se unatkozás.

Unatkozni csak teljesen tétlenül lehet, de úgy, hogy ne is vágyjál bármit tenni. A léleknek és az elmének szinte kómaszer? lebegése a semmiben.

Állítólag erre már tanítják a szuperszonikus pilótákat és pénzügyminisztereket. Azt mondják, a régiek még tudtak unatkozni. Életm?vészek voltak. Öt perc alatt kipihentek egy évet.

Bodor Pál

13 év 1 Komment

 

Július 22.

 

 

Én megért?bb és butább vagyok – mondja Péter. – Ilyesmit persze nem szabad nyilvánosan beismerni. Aki önmagát lebecsüli, azt leszarják. (Pardon.) Tudja, én önként lettem hajléktalan. Jó proli-polgár voltam, sörrel, békességgel, hokedlivel az udvaron, szerény feleséggel. Nászajándékba gyerekkocsit kaptunk, azzal, hogy majd szükségünk lesz rá. Nem lett. Pedig kezdetben buzgólkodtunk, de hiába.

Aztán lassan kiderült, az egész hiába volt. Már nem is beszéltünk egymással. Az asszony megtanult tíz ebédet f?zni, zöldséglevest, fasírtot zöldborsó f?zelékkel és palacsintát, minden évben harminchatszor elkészítette ezt a tizet, a fülemen jött ki. Egy nap azzal mentem el otthonról, hogy az asszonyt soha többé nem akarom látni. Tudtam, hogy ? is így gondolja, nincs szüksége rám. Azóta pókerrel keresem a kenyerem.

Tizennégy éve. Adó és pia nincs, huszonötezres az albérletem, újságot nem olvasok, rádiót nem hallgatok, televízióm nincsen. Számomra nem létezik az aktuális történelem, velem nem történik semmi, ami történik a világban, az nem nekem történik. Nem vagyok semmi más, csak magánember. Kívülr?l nézem a világot, én nem vagyok benne. T?lem már senki semmit el nem vehet. S nem is adhat semmit, mert nem kell, nem fogadom el. Minden ajándék önz?. Félni attól kell, aki adni akar valamit. Az veszélyes.

Csak szent könyveket olvasok. Hitetlen vagyok, de nem istentagadó. Hogy jövök én hozzá, hogy tagadjam az emberi elme f? találmányát, vigaszát? Isten nem egy nagy ihlet? író h?se, ?t az emberiség találta ki, éget? szükségb?l, magányában. Jogom van nem hinni, de tagadni nincs er?m. Ahhoz tudnom kellene, hogy nincs. Ez meghaladná a képességeimet. Ahogy azt se hazudhatom, hogy volt egy kalandom Erzsébet királynéval.

Pedig kilenc évig Londonban dolgoztam, tudja ugye, épület-villanyszerel? vagyok, s a Buckingham palota renoválásán dolgoztam. Diana hercegn?t is láttam, nem volt a zsánerem. Nyilván én se neki, hát visszajöttem pókerezni. És régi, szent szövegeket olvasni. Ha már választhatok a mai lap és a sok ezer éves között.

Maga még mindig ír? Ki olvassa magát ezer év múlva?

 

 

 

13 év 8 komment

Ikes igék siratása

Három unokám szemében valószín?leg bornírt alak vagyok. Mindhárman 1993 utolsó negyedében születtek, a lányom ikrei novemberben, a fiam kislánya december elején. (Szeptember vége felé abban az évben majd' belehaltam egy gépkocsi balesetbe, tehát a három unoka: tripla szerencse, hogy megéltem ?ket.)

Most azonban néha már terhükre vagyok. Nem elég, hogy a nemzedékükre oly jellemz? hadarásukkal hadakozom, s a szavak „felületes", trehány kimondását ostorozom, nem elég, hogy némely szóhasználat is zavar, s nem állom meg, hogy meg ne morogjam ?ket, de még az írásaikba is belenézek olykor, s fontoskodom. Igaz, lehetetlen nagyapa vagyok, mert egyik se mafla, s ha jobbik énjüket veszik el?, akár prímák is. És még nem felejtettem el: nem is lehet, meg nem is jó mindig prímának lenni.

Persze, nem egészen értik túlzó okoskodásom. Pedig elmagyaráztam: Temesváron, ahol a négy elemi és nyolc középiskolai osztályt végeztem, nem volt magyar fiú-középiskola „az én id?mben". A temesvári piaristák románul kényszerültek tanítani. Én tehát érzelmi alapon és „magánszorgalomból" maradtam helyesírásban, stílusban, irodalmi érdekl?désemben is magyar. S a román nyelv? Kegyesrendi F?gimnáziumban 1945-46-ban magyar nyelv?, rotációson nyomott diáklapot indítottam, a Gaudeamust – példányszámunk minden mai iskolai lapét túlszárnyalta. De épp, mert nem az anyanyelvemen tanultunk, a nyelviségre nagyon kényesek lettünk. Ã??k meg, mármint az unokáim, hárman, az ikes igékre sincsenek tekintettel – miként a rádióban, televízióban a Magyarországon magyar iskolát végzett srácok, de akadémikus feln?ttek is szakadatlanul mondják: alszok, eszek, iszok. Mintha így kényelmesebb lenne, mint helyesen: alszom, eszem, iszom.

Persze tudom, lassan már a helyesírást is liberalizáljuk. A magyar nyelv is lazít már, s utána engednek az illetékesek. Sose képzeltem, hogy fájdalmasan elkaphat a konzervatív görcs. Hát elkapott. Ha Bodor Anna szájából azt hallom, hogy „vizet iszok", belesajdulok. Ha Dani-Máté bevallja: „éppen palacsintát eszek", belesápadok. S ha még Hanna-Míra is azt súgja majd, hogy „lesz nagy eszek-iszok a szülinapon" – a fogamat csikorgatom.

Bár a Laczkó-Mártonfi féle, 2005-ös Helyesírás (Osiris) még hála istennek nem „liberalizál". Ha filológiát végeztem volna, csak magyart tanítanék magyaroknak.

Július 8.

13 év 3 komment

Túl könnyen veszünk át divatos, de akár évezredes eszméket, ítéleteket, véleményeket is – mintegy kényelemb?l. Semmit sem szabadna kritikátlanul átvenni – de nincs id?nk minden axiómát személyesen ellen?rizni. Ez lehetne egy új klub, új társaság érdekes célja.

Persze ezt el?bb szellemileg el? kell készíteni. Teszem azt, papírra kéne vetni az els? tíz-húsz tesztkérdést, a közkelet?, széles körben elfogadott választ rá, azzal induljanak neki a fiúk, lányok, gy?z?djenek meg róla, hogy mi az általánosan elfogadott válasz, és mi az igazság. Közhelyekkel kell indítani. Vajon a közmondásokban közhelyek fogalmazódnak meg? Ilyenek is vannak, de akadnak tartósan kipróbáltak is. 25 336 közmondást tartalmazó, 770 oldalas gy?jteményb?l írtam ki néhányat – hadd lám. 

1./ Nagy urak keveset adni szégyenlenek, sokat nem akarnak. (Kovács Pál, 1794.) Érvényes egy kategóriára. A reklám korszaka felszínre hozta a hatalmas gesztusokat is. Mindenképpen valamin? haszonnal járnak – akár hiúsági haszonnal. Akinek nem az az érdeke, hogy elt?njön a tömegben, arra törekszik, hogy pozitív gondolattársítások f?z?djenek nevéhez. 

2./ Ne vedd el, a mit nem adhatsz. (Erdélyi János, 1851.) Ne vedd el senkit életét, mert életet nem adhatsz. Ez a mondat nemcsak a gyilkosokra, hanem a halálos ítéletek végrehajtására is igaz.

3./ Nehéz a kevésb?l sokat adni. (Dugonics András, 1820.) Nem csupán a progresszív adózás alapelve; akinek kevés esze van, az se nyújthat szellemileg sokat.

4./ Sokat ígér, keveset ád. (Kis-Vicay, 1787.) A választási hadjáratoktól az üzleti reklámokig vagy a szélhámosokig sok mindenre-mindenkire érvényes.

5./ Addig úszik a tök, míg el nem merül.(Ballagi Mór, 1850) Az üresség egy darabig a felszínen maradhat, de csak egy darabig. Az üres divatok, divatba jött közszerepl?k, gondolatok hamar elt?nnek.

6./ Senki nincs, ki valamivel adós ne volna. (Dugonics András, 1820.) Nem kér magyarázatot.

7./ Aki szerencsétlen, bottal is agyonlövi magát. (Dugonics András, 1820.) Ez is világos.

Ez most csak el?készület volt, edzés és játék. Házi feladat: ki-ki igyekezzék új, meglep?, hitelesnek-igaznak t?n? közmondásokat kitalálni, és beküldeni a nevemre. És megvitatjuk közösen: maradandóságra van-e esélye a kitalált, új közmondásnak.  Kit?n? írás-gyakorlat, tömörséget követel, csattanósságot, van benne játékosság, versszer?ség – próbáljuk ki.

 

13 év 1 Komment

Valamikor Gelu PÃ?Æ?teanuról írtam. Romantikus, kivételes figura volt. Az erdélyi román nemzeti politika Trianon el?tti jeles személyiségének fia – és dzsentroidnak, leszerelt huszártisztnek t?n?, boka-csattogtató, vájt fül?, magyar és román m?veltség? értelmiségi. Életét a magyar irodalom románra fordításának szentelte.

     Németh László Iszonyától Örkényig rengeteg remekm?vet fordított – emlékezetem szerint mintegy hatvan kötetet. A Hét bels? munkatársa. A fehéregyházi síkon, a Pet?fi emlékm?nél egymaga mondta el az ünnepi – magyar és román – szónoklatot, miért is gyermekei meggyilkolásával fenyegették meg. A halálos fenyegetés el?l Magyarországra menekült, s ?t javasoltam a hajdan T?kés László nevét visel? alapítvány kuratóriumában, a debreceni teológia tanácstermében tartott ülésen az az évi nagydíjra. Tán kicsit csodálkoztak ezen a vendég román szeminaristák, de román író kapta a megérdemelt díjat. Hírtelen hunyt el Pesten; sokan mintha elfelejtették volna…

     Most Anamaria Popról írok szívesen. Ez a kálvinista román költ?-asszony Thuróczy Katalin darabjait oly kiválóan fordította, hogy a legutóbbi román bemutatójáról 47(!) méltató kritika jelent meg a román sajtóban. Kezdeményére, fordításában az 56-os magyar forradalom félévszázados évfordulójának az Observatorul Cultural cím? hetilap melléklet különkiadását szentelte. Találomra néhány név: fordításában Márai Sándor, Esterházy Péter, Nádas Péter, Bartis Attila, Bitó László m?vei rendre jelennek meg Romániában (Esterházy Harmonia Caelestis-e – és Javított kiadása – immár másodszor). Saját költ?i munkásságának komoly becsülete van: idén adják ki hatodik román verseskönyvét.

     Talán nem is ildomos, hogy az (álneves) publicista újból és újból emlékeztessen arra, kiket ajánlana a legilletékesebbek figyelmébe, akik azt mérlegelik, hogy ki érdemel jó szót, s jó szónál is többet mindazért, amit érettünk, pontosabban a magyar kultúráért és a román olvasókért tett. Anamaria Pop – írhatnám így is: Popp Annamária – azonban, aki egy magyar falu kis parasztházában húzta meg magát Magyarországon, igen beteg, orvos férjével, és még betegebb fiával, és szakadatlanul teszi a dolgát, méghozzá a lehet? legigényesebben – igazán figyelmet érdemel. Figyelmet és figyelmességet. Tiszteletet és elismerést.

 

13 év 1 Komment

Nem halálfélelemb?l kerülöm a temetéseket. Túl sok halottat búcsúztattam már. Ami nem azért volt rettent? nehéz, mert átfutott az ember agyán, hogy akit méltat, az ennyi jó szót életében talán sosem kapott. Holott igyekeztem nem hazudni szépeket.

    Dr. Tóth Samu temetésén, miközben megillet?dötten olvastam fel a szövegemet – szabadon sosem mertem beszélni – az járt a fejemben, hogy amikor megindult az orra vére, és megkísérelték kauterizálással elállítani a vérzést, olyan kínokat viselt el, hogy utána azt vallotta: ha tudta volna, hogy micsoda gyötrelem az ereknek ez a kiégetése az orrában, inkább öngyilkos lett volna. Aztán a bet?kr?l szóló könyve jutott eszembe, amelyet kiadtunk magyarul s egy vagy két fordításban is, persze, az ? gondozásában. Ezernyi erdélyi magyar könyv és könyvborító tervezését irányította a kolozsvári, F? téri irodából, talán még a Józsa Béla Athenaeum évei óta. 

    Legjobb könyv-grafikusaink éveken át megfordultak ott, Deák Ferenc például (aki épp e tárgyban remek, nagy alakú, gyönyör? könyvet írt-rajzolt-tervezett, 1999-ben jelent meg a frankfurti könyvvásárra, arra, amelyen a magyar volt a választott nemzeti irodalom, és nagyokat beszélgettünk esténként a felejthetetlen Janikovszky Éva társaságában), „ifj." Cseh Gusztáv (mindkettejüknek, Ferinek és Gusztinak is nemcsak kiadói emberként, hanem szerz?ként is sokat köszönhetek, miként Elekes Károlynak, Kovács Johannának, Farkas Beának, Gáll Tibornak, Tamás Klárának – közülük csak Guszti, szegény, nincs már az él?k között.

    De Samu jobbkezét, Bálint Lajost sem felejtem el, kés?bb szomszédok is lettünk a futballpálya mögötti két iker-épületben (Földes Lacival-Maricával, Herédi Gusztival, Baróti Palival, Kós Károly egyik fiával, Huszár Sándorral, Farkas Lacival) – a zárójelbeliek nem élnek már, s az anyaországi olvasónak századannyit sem mondanak ezek a nevek, mint nekünk ott és akkor, az ottani magyar irodalomban, egyiket-másikat szóban vagy írásban magam is búcsúztattam.

    De ott lakott  Taub János is, akkor a kolozsvári Magyar Színház f?rendez?je, s mint nemrég itt megírtam, ma Kossuth-díjas, és májusban lesz nyolcvan éves – nem sorolom tovább, talán nem is bölcs eljárás az ilyen „távoli" emlékeimb?l  itt újabb és újabb csokrokat bemutatni, melyek olvasóim zömét természetesen meg sem érintik, talán inkább egy-egy személyes hangú lexikon-szócikket, portrét  kellene írnom id?nként egyikr?l-másikról, egyik sem unalmas.

    De hát ezek a sorok itt olyanok, mintha magamat búcsúztatnám, pedig csak az emlékeimet temetem lassan, beletör?dve már a magam jöv?jébe is.

 

13 év 1 Komment

Az ember a stílusok – és néha a divatok – váltakozásában lábujjhegyen jár, akár a nagy képtárak, múzeumok összenyitott termeiben. Már írtam valamikor Goya és Rubens fantasztikus kontrasztjáról a madridi Prado-ban, de akkor odáig nem jutottam el, hogy ha én dúsgazdag lennék, fölépítenék magam is egy furcsa múzeumot.

     Egyik emelete arról szólna, hogy hányféle szépséget alkotott az ember és a természet. Az emberi alkotások mindig valamin? divatnak hódolnak – akkor is, amikor az emberiség éppen a maga szokott századát éli, és a M?, amelyet a magányos szobrász alkot, tökéletesen belesimul a korba, olyannyira, hogy szembe se t?nik zsenialitása, hiszen (stílusában) olyan, mint a többi.

Múzeumomnak ezen az emeletén egymás mellé tenném a legszebb naiv, naturalista, szocreál, expresszionista, konstruktivista, mindenféle avantgárd, de a biedermeier, empire, rokokó, kubista remekm?veket, még bútorokat, legyez?ket, tükröket is: hadd lássuk, milyen érdekes, milyen sokféle az ember és az emberiség.

     A másik emelet a szerelemé. Gondosan kerülnék minden „majdnem pornográf" m?vet, de nem azért, mert pr?d lennék, s nem is azért, mintha azt hinném, nincsen olyan – gyönyör? – festmény, szobor, grafika, amely illetlen, direkt izgató, harsány szerelmi kett?st-hármast ábrázol nem mindig szokványos testhelyzetben (más szóval: pozícióban) – hanem azért, hogy a legszemérmesebb gyerek, apáca, dédnagymama is nyugodtan végigsétálhasson, s ha valami nagyon megfogja a tekintetét, ne nézzen suttyomban körül, hogy látja-e valaki: ? odamegy, és megsimogatja azt a szobrot…

     A harmadik szinten olyan m?veket állítanék ki, amelyben emberek és állatok közötti hasonlatosságra hívnám fel a figyelmet. Nem igazán arra, ami állatiasság az emberben van, hanem arra, ami közös szépség a vágtató lóban, a hízelked?nek t?n? cicában, a bátor ment?kutyában, a száguldó madárban – és az emberben van, amikor lelkes, amikor merész, amikor önfeláldozó, amikor nagy teljesítményre készül. Kicsit meger?síteném tehát – ismét mondom – els?sorban képz?m?vészeti, de zenei, balett-m?vészeti és más eszközökkel mindazt, ami ebben az átkozott, még mindig annyiszor gonosz emberben rejt?zik, hogy megannyiszor el?bukkanjon szörny? tettekben, amiknek elkövetésében, sajnos, nem fékezi-gátolja az sem, ha tizenhét évnyi iskola, PhD-vizsga, nagydoktori utáni kiválóság. Nem egyszer írtam le: hamis, hazug közhely, hogy a m?veltség, a tudás, az olvasottság jobbá teszi az embert. De ezt Montaigne nálam milliószor jobban írta meg.                         

 

13 év Nincs Komment

A regényírótól csak megkergültek kérik a h?s személyi iratait. Az olvasó is hinni akarja, hogy igaz a történet, bármily hihetetlen, a h?st is el akarja hinni, és az áldozatot is el akarja siratni. Nem az érdekli, hogy Szép Heléna (Ilona) melyik utcában, hány szám alatt lakott – egyszer?en csak együtt akar szenvedni, örülni, rettegni és reménykedni a regény h?seivel.

    Senkinek sem jut eszébe Goethe Faustjának szerepl?it lenyomozni. Még az sem igazán biztos, hogy Gretchent, Margitot arról a kis pincérlányról mintázta a Mester, akivel frankfurti diákkorában teljesen ártatlan, de feledhetetlen szerelemben kószálgatott a sötét utcákon. Életrajzírói általában megegyeznek abban, hogy „nem történt semmi" közöttük, az egyik híres, kissé regényes biográfiája szerint meg sem csókolták egymást. Mi több, ez a semmi tette maradandóvá Margit alakját; ett?l volt oly halhatatlanul maradandó a szerelemvágy az elsuhant kislány iránt, még akkor is, amikor a költ? már mindent megtapasztalt – lásd Thomas Mann Lotte Weimarban cím? regényét, avagy Goethe igen öregkori, utolsó karlsbadi híres kalandját…

    Persze, a kutatók töprenghetnek azon, hogy a fejedelem minisztere, az elismert óriás miért egy kis virágköt? munkáslányt vett feleségül, és tán furcsállják, hogy ötven évesen (1799. március 19-én) ezt írja Schillernek: „teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy még egyszer valamit is alkossak" – holott ekkor még csak ötven, s a Faustot nyolcvanhárom évesen fejezi be. Hiába írta le, hogy elképzelhetetlen, sejti, hogy még jön a java, mert így folytatja: "Nem leszek nyugodt addig, amíg gondolataimat nem összpontosíthatom megint valamely határozott anyagra, és nem csügghetek rajta reménykedéssel.(…) Vonzalom és szükséglet szabadon kitalált, nem történelmi, hanem pusztán szenvedélyes és emberi anyag felé kerget, mert katonákkal, h?sökkel és uralkodókkal egyel?re torkig vagyok…"

    Azóta is töprengünk azon, hogy Pet?finek igaza volt-e, amikor Goethér?l ezt írta: „A ki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legfölebb bámulhatják. S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ."

13 év 2 komment

Kísért szüntelenül a gondolat: fogalmunk sincs, mi minden raktározódott el emlékezetünkben. Miért emlékszem a temesvári Stefánia (DomniÃ?£a BalaÃ?Ÿa, GriviÃ?£a RoÃ?Ÿie stb.) utca 4. alatti ház osztrák tulajdonosára, (Drázálnak ejtették a nevét), csinos barna, román nejére, pici sz?ke lányukra, Lilire – gondolom, utóbbi az emlékkép kulcsa.

    Akkor készültek az utca burkolására, mélyen kiásták, pici, nyolcadas biciklimmel vígan hajtottam le és föl. A jobbszomszédok Lazarék voltak (az ékezet fölösleges: román Lázárok voltak), a bal szomszédot Munknak hívták, aligha a gyémánt- és aranybánya tulajdonos kanadai Munk rokona, dúsgazdagok voltak, én kicsi fiú voltam, kimentem a fürd?szobába pisilni, megláttam a bidét, kinyitottam a csapját, a szök?kút a plafonig tört fel, ijedtem kirohantam, bele egy nagy üvegajtóba, hatalmas csörrenés, de karcolást sem ejtett rajtam.

    Kés?bb megtudtam, a háborús nyomorban a Szibériai garnizon szerz?je, Markovits Rodion gyakran volt itt ebédvendég, világirodalom-órákat adott a háziaknak, s a boríték mellé jó szivar, jó ebéd, er?s kávé is járt. Regényének világsikere, folytatásos közlése a Daily Mailben, meg sok nyelv? kiadása mintha nem is lett volna igaz – diáklapunk képviseletében Márki Zoltánnal látogattuk meg '46/47-ben, láttam a török kiadástól az olaszig tán valamennyit, s a világhír? szerz?t gubbasztani a szuterén lakásban, szegényen. (Akit igazán érdekel Temesvár, az olvassa el Borsi-Kálmán Béla kit?n? könyvét a temesvári levente-pörr?l, a Noran adta ki.)

    De hát nem az a memória különössége, hogy Markovits Rodionra jól emlékszem, meg a B?n és b?nh?dés ama példányára, amelybe zöld tintával írott dedikációjában megírta, miként lett Jakabból (Rodion Raszkolnyikov nyomán) Rodion… Ez nem felejthet?. De miért emlékszem hetvennégy évvel ezel?ttr?l Drazal Lilike fehér és kék gyöngyökb?l összeállított nyakláncára. Meg az anyukája finom illatára. A homokozóra az udvaron. A konyhaablak rácsára, amelyen Veronka papírszalvétába csomagolt diót, kekszet, kockacukrot dobott le nekünk, ha jók voltunk.

    Kiskamasz koromban Csendes Gerdába voltam szerelmes: az arca épp oly titokzatos volt, mint a neve. Ninus néni spitzkutyájára, az Atlantic mozira a Porumbescu  út elején, a Lahovari téri Marton-féle papírkereskedésre, Ungor Ágiék lándzsahegyes vaskerítésére, felmásztam rá, megcsúsztam, combomba fúródott a lándzsahegy – százezer emlék, le kellene írni mindent, ez régi rögeszmém, nem regénybe, egyszer? leíró leltárba, hadd lám, hány százezer emlékvonásból lettem, aki-ami vagyok.

 

13 év Nincs Komment

 

Az öregúr mintha nagyon ügyelt volna arra, hogy semmiben sem váljon ki a szürkeségb?l. Különös ismertet?jelet sem az öltözködése, a viselkedése, a beszédmódja tekintetében nem lehetett megfogalmazni. Sokáig nem is t?nt fel nekem, hogy nem t?nik fel egyáltalán. El?ször a boltban kérdezték meg, hogy láttam-e aznap Páter bácsit. Sokáig tartott, míg elmagyarázták, hogy a sok szürke ember közül melyik volt ?.

   Megismerkedtünk. De csak jó sokára derült ki életének péteri furcsasága. A nappalijában ?rizte halottainak fényképeit. Az osztály érettségi képével kezd?dött – ? volt az utolsó életben maradott, ? örökölte a megsz?nt iskolától is az érettségi „tablót". Föltette a nagyobbik falra, alája két villanygyertyát gyújtott. Aztán a következ? tíz-tizenöt esztend?ben a baráti köréb?l, meg a családjából, az összes rokon közül ? maradt meg utolsó túlél?nek. Valamiképp valamennyiük fotóit megszerezte, nagyjából mindegyiket egyforma méretre nagyíttatta, és föltette a falakra. Jóval magasabban helyezte el az els?ket, mintegy két, két és fél méter magasra, a legalacsonyabban függ?k pedig a dereka, mondjuk így: a nadrágszíja  magasságában mosolyogtak vagy szomorkodtak rá.

    A nappalijában már hetvenegy halott barát, rokon, volt munkatárs, osztálytárs fényképe álmodott az öröklétr?l – meg ?. Minél több halottat élt túl, annál bizonyosabb volt abban, rettegve, hogy ? örökélet?, neki ez lesz a dolga az id?k végezetéig: a falakon függ?k figyelik ?t, ? pedig lassan az ? feleségeiket, férjeiket, gyermekeiket, majd unokáikat is begy?jti az öröklét képtárába. Rettegett attól, hogy nem jár neki a halál nyugodalma, ? marad itt az arcok, a képek egyedüli temet?pásztora.

    Amikor száznégy évesen elhunyt, négyszáztizenhét fénykép borította lakása falait, minden kép alatt az általa készített, adatolt szöveg, meg egy szó: rábízatott megállapítani, hogy életében megismerte-e a fényképr?l reánk mosolygó, megismerte-e akár egy pillanatra, hogy mi a boldogság.

 

Bodor Pál (Diurnus) - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...