Bodor Pál (Diurnus) : Eladom az emlékeimet

Kísért szüntelenül a gondolat: fogalmunk sincs, mi minden raktározódott el emlékezetünkben. Miért emlékszem a temesvári Stefánia (DomniÃ?£a BalaÃ?Ÿa, GriviÃ?£a RoÃ?Ÿie stb.) utca 4. alatti ház osztrák tulajdonosára, (Drázálnak ejtették a nevét), csinos barna, román nejére, pici sz?ke lányukra, Lilire – gondolom, utóbbi az emlékkép kulcsa.

    Akkor készültek az utca burkolására, mélyen kiásták, pici, nyolcadas biciklimmel vígan hajtottam le és föl. A jobbszomszédok Lazarék voltak (az ékezet fölösleges: román Lázárok voltak), a bal szomszédot Munknak hívták, aligha a gyémánt- és aranybánya tulajdonos kanadai Munk rokona, dúsgazdagok voltak, én kicsi fiú voltam, kimentem a fürd?szobába pisilni, megláttam a bidét, kinyitottam a csapját, a szök?kút a plafonig tört fel, ijedtem kirohantam, bele egy nagy üvegajtóba, hatalmas csörrenés, de karcolást sem ejtett rajtam.

    Kés?bb megtudtam, a háborús nyomorban a Szibériai garnizon szerz?je, Markovits Rodion gyakran volt itt ebédvendég, világirodalom-órákat adott a háziaknak, s a boríték mellé jó szivar, jó ebéd, er?s kávé is járt. Regényének világsikere, folytatásos közlése a Daily Mailben, meg sok nyelv? kiadása mintha nem is lett volna igaz – diáklapunk képviseletében Márki Zoltánnal látogattuk meg '46/47-ben, láttam a török kiadástól az olaszig tán valamennyit, s a világhír? szerz?t gubbasztani a szuterén lakásban, szegényen. (Akit igazán érdekel Temesvár, az olvassa el Borsi-Kálmán Béla kit?n? könyvét a temesvári levente-pörr?l, a Noran adta ki.)

    De hát nem az a memória különössége, hogy Markovits Rodionra jól emlékszem, meg a B?n és b?nh?dés ama példányára, amelybe zöld tintával írott dedikációjában megírta, miként lett Jakabból (Rodion Raszkolnyikov nyomán) Rodion… Ez nem felejthet?. De miért emlékszem hetvennégy évvel ezel?ttr?l Drazal Lilike fehér és kék gyöngyökb?l összeállított nyakláncára. Meg az anyukája finom illatára. A homokozóra az udvaron. A konyhaablak rácsára, amelyen Veronka papírszalvétába csomagolt diót, kekszet, kockacukrot dobott le nekünk, ha jók voltunk.

    Kiskamasz koromban Csendes Gerdába voltam szerelmes: az arca épp oly titokzatos volt, mint a neve. Ninus néni spitzkutyájára, az Atlantic mozira a Porumbescu  út elején, a Lahovari téri Marton-féle papírkereskedésre, Ungor Ágiék lándzsahegyes vaskerítésére, felmásztam rá, megcsúsztam, combomba fúródott a lándzsahegy – százezer emlék, le kellene írni mindent, ez régi rögeszmém, nem regénybe, egyszer? leíró leltárba, hadd lám, hány százezer emlékvonásból lettem, aki-ami vagyok.

 

Legutóbb szerkesztette - Bodor Pál (Diurnus)