Bodor Pál (Diurnus) : Régi barokk nászágy

Az ember a stílusok – és néha a divatok – váltakozásában lábujjhegyen jár, akár a nagy képtárak, múzeumok összenyitott termeiben. Már írtam valamikor Goya és Rubens fantasztikus kontrasztjáról a madridi Prado-ban, de akkor odáig nem jutottam el, hogy ha én dúsgazdag lennék, fölépítenék magam is egy furcsa múzeumot.

     Egyik emelete arról szólna, hogy hányféle szépséget alkotott az ember és a természet. Az emberi alkotások mindig valamin? divatnak hódolnak – akkor is, amikor az emberiség éppen a maga szokott századát éli, és a M?, amelyet a magányos szobrász alkot, tökéletesen belesimul a korba, olyannyira, hogy szembe se t?nik zsenialitása, hiszen (stílusában) olyan, mint a többi.

Múzeumomnak ezen az emeletén egymás mellé tenném a legszebb naiv, naturalista, szocreál, expresszionista, konstruktivista, mindenféle avantgárd, de a biedermeier, empire, rokokó, kubista remekm?veket, még bútorokat, legyez?ket, tükröket is: hadd lássuk, milyen érdekes, milyen sokféle az ember és az emberiség.

     A másik emelet a szerelemé. Gondosan kerülnék minden „majdnem pornográf" m?vet, de nem azért, mert pr?d lennék, s nem is azért, mintha azt hinném, nincsen olyan – gyönyör? – festmény, szobor, grafika, amely illetlen, direkt izgató, harsány szerelmi kett?st-hármast ábrázol nem mindig szokványos testhelyzetben (más szóval: pozícióban) – hanem azért, hogy a legszemérmesebb gyerek, apáca, dédnagymama is nyugodtan végigsétálhasson, s ha valami nagyon megfogja a tekintetét, ne nézzen suttyomban körül, hogy látja-e valaki: ? odamegy, és megsimogatja azt a szobrot…

     A harmadik szinten olyan m?veket állítanék ki, amelyben emberek és állatok közötti hasonlatosságra hívnám fel a figyelmet. Nem igazán arra, ami állatiasság az emberben van, hanem arra, ami közös szépség a vágtató lóban, a hízelked?nek t?n? cicában, a bátor ment?kutyában, a száguldó madárban – és az emberben van, amikor lelkes, amikor merész, amikor önfeláldozó, amikor nagy teljesítményre készül. Kicsit meger?síteném tehát – ismét mondom – els?sorban képz?m?vészeti, de zenei, balett-m?vészeti és más eszközökkel mindazt, ami ebben az átkozott, még mindig annyiszor gonosz emberben rejt?zik, hogy megannyiszor el?bukkanjon szörny? tettekben, amiknek elkövetésében, sajnos, nem fékezi-gátolja az sem, ha tizenhét évnyi iskola, PhD-vizsga, nagydoktori utáni kiválóság. Nem egyszer írtam le: hamis, hazug közhely, hogy a m?veltség, a tudás, az olvasottság jobbá teszi az embert. De ezt Montaigne nálam milliószor jobban írta meg.                         

 

Legutóbb szerkesztette - Bodor Pál (Diurnus)