George Tumpeck : Anyák látogatása – 2.

*

 

 

Küldtük a repülőjegyet. Jött. Május másodika, szakadó hóesés. Alig lehetett kiimádkozni a repülőből.

— Kisfiam, hova költöztél? — Nevettünk. Amikor írtam, hogy itt azért hűvös van, nem hitt nekem. Van egy olyan érzésem, hogy sosem hitt. Egy nagy nehéz zacskót adott át, röstelkedve.

— Mi van benne? — kérdeztem kíváncsian. Hát, itt elvörösödött.

— Az, a padlóváza, amit még nászajándékba vettem nektek, de Amsterdamban a reptéren hasra estem, és hát a maradékot azért elhoztam. 

Mondtam nejemnek:

— Dobd ki.

— Hogyne! — és nekiállt ragasztgatni a millió cserepet.

Na, mindegy, anyám két hétig volt, és alaposan bevásároltunk neki. Nagyon tetszettek neki a kis házak, azt mondta, olyan kertváros jellegű. Amin megütközött, az az volt, hogy rengeteg feketét látott, drágábbnál-drágább autókban, és ő otthon úgy tanulta, hogy itt nagyon el vannak nyomva.

— Aha —, és nyeltem egy nagyot.

Mielőtt érkezett akkor vettem egy 1978-as kiadású Corvett sportkocsit. Azt mondta anyám, neki ezt vezetni kell. Jogsija van, ő tud vezetni. Kivittem a közeli temetőbe, itt kicsit csóválta a fejét, de beletörődött. Mondtam neki, hogy ez egy sportkocsi, és a Trabantnál kicsit jobban húz, de a temetőben úgysem lehet gyorsan menni, itt gyakoroljunk egy kicsit, aztán megyünk ki a forgalomba. Helyet cseréltünk. Fél órát állítgatta az ülést, a tükröket. Beszíjazta magát. Először a gázra lépett úgy, ahogy a Trabinál megszokta, majd ijedtében a fékre. Szóval a gázadástól kipörögtek a kocsi kerekei, a feje hátracsuklott, a féktől pedig, fölkenődött a szélvédőre, belülről. Jót mulattam rajta. Mérges lett. Kiszállt és azt mondta:

— Ez egy szar. Add el, és vegyél egy rendes kocsit.

Többet nem is akarta vezetni. Mikor elment, azért föléledt a honvágy bennünk is. Na, majd talán jövőre. Nem lett belőle semmi.

 

Ember tervez, aztán jön a „nő”.

Nejem terhes lett. Szokásos recept, férjnek:

— Szedem a pirulát! — Közben dehogy.

— Na — mondom — akkor most elvetetjük. — Hű, lett is cirkusz rendesen. Nem akarom ragozni a többhetes háborút, ő győzött avval a feltétellel, hogy több nem lesz. Nagyon boldog volt, neki még nem volt tőlem gyereke. Én nem tudom, ez valamiféle rang lehetett, de minden barátnőm, feleségem ezt akarta.

Tulajdonképpen tönkretette a szexuális életemet, mert nem tudok, és tudtam úgy szeretkezni, hogy ne egy pólyában üvöltő dervis képe lebegett volna előttem. Úgy meg nem olyan romantikus. Állítólag közösen elhatároztuk, hogy erre a nemes eseményre anyósomat megint kihozatjuk.

Tulajdonképpen nem is nagyon bántam, én már tudtam a rutint, a fürdetést, a pelenkázást, az etetést. Nekem lesz könnyebb. Nejem rögeszmeszerűen ragaszkodott ahhoz, hogy a terhestornákra, vele együtt menjek el. Na, kérem, ez egy mártírképző tanfolyam. Valahogy az emberiség elszaporodott e nélkül is. A kedves férjekre zsákokat szereltek, hogy át tudják érezni a terhesség nehézségeit, valamint gyakorolni kellett a szülés közbeni lélegzéstechnikát. A férjeknek is. Egy óra után nekem már szülési fajdalmaim is voltak, belémbeszélték. Többször nem mentem el. Persze ez nem ment olyan simán, mert hát a nejem!

Anyós egy héttel a szülés előtt érkezett. Nejem elintézte a kórházban, hogy a szülésnél jelen legyek. Hát nem örültem, megmondom férfiasan. Azt, a maradék kevéske kedvem is elvették a szextől, ami még maradt volna. Jöttek a fájások, irány a kórház. Anyós a kezeit tördelte, majd az enyémeket. Csak én mehettem be a mamához. Mértük a fájások közötti időt, beszélgettünk. A szomszéd ágyon egy másik hölgy vajúdott, úgy, hogy váltva fájtak és váltva sziszegtek. Tizennyolc órát tartott ez a várakozás, anyósom romokban hevert, legalábbis idegileg. Valamikor hajnalban tolták be a szülőszobába. Engem beöltöztettek — mint egy műtőst —, zöld ruhába, sapkával, álarccal. Kimentem anyóshoz, aki halálra rémült a látványomtól.

— Mi történt?

— Még semmi, de az orvos már hazament, így én fogom levezetni a szülést.

Simán torkán akadt a kávé, és prüszkölve köpködött. Mondtam neki, mama tartson ki, ha a lányával végeztem, jövök és megoperálom. Nem volt humorérzéke.

Nekem is elszállt a jókedvem, amikor megtudtam, hogy a másik hölgynek halva született a babája. Ez önmagában is elég morbid, de amit ezután láttam, az kiakasztott rendesen. Érkezett egy pap, egy fényképész, és a tíztagú család. A szülőszoba előtti belső folyosón, ami azért el volt zárva a többi résztől, mindenki fényképeztette magát a halott csecsemővel. Ekkor tudtam meg, hogy ez a harmadik halvaszülése a hölgynek.

Ilyen előzmények után léptem be a műtőbe, ahol nejem első kérdése, hogy mi van a másik hölggyel. Hazudtam neki egy egészséges kisbabát. Azt hiszem, hogy ez, egy bocsánatos bűn volt. Megkezdődött a szülés, én a fejénél, az orvos a lábak közt. Én az orvos szemét néztem, ő is az enyimet. Pár pillanatra, nejem szinte fölösleges volt. Az előző halvaszületés következtében, szemeim semmi jót nem árultak el az orvosnak. Érezte.

A baba kisebb segítséggel, de kitornázta magát, nekem jutott a zsinórvágási feladat. Nem lelkesedtem, én sem szeretem, ha belepiszkálnak a dolgomba. A gyerek fölsírt, becsomagolták, és a kezembe nyomták. Kislány volt, és nagyon hosszú volt a feje. Az orvos nyugtatott.

— Fog ez még változni.

Hónom alá csaptam, és a nejemmel törődtem. Közben a nővérke, könnyékig matatott nejemben és kapkodta kifelé a fölösleges sallangot. Ezt látva, határozottan kisebbségi érzésem támadt. Mondtam is az orvosnak, hogy ne sajnálják a cérnát, szűkítsék, amennyire lehet. Kitessékeltek, hogy tisztába teszik a nejem és a gyereket, aztán betámogathatom a nagymama romjait. Mikor kiléptem, még mindig műtősruhában, a nyakamba ugrott. Mondtam neki, hogy minden simán ment, csak amikor elharaptam a köldökzsinórt, akkor letört az egyik fogam. Már tudott nevetni, és egy kulccsomóval csapkodta a fejemet, nem teljesen pajkosan.

Három nap múlva vittem őket haza. A gyermek feje tényleg gömbölyödni kezdett, és szépen kisimultak vonásai.

Persze rögtön:

— Kire hasonlít? Az orra a nagypapáé, a szeme a nagymamáé, a haja a… — és így tovább. Hát elképzeltem, hogy’ nézne ki. Borzasztó! Ehhez képest egy aranyos baba lett.

Az első napokban azért én fürdettem, mert én már rutinos dada vagyok, sőt a pelenkázás is nekem egyszerűbb. Mondták ők.

Nejem büszkén rótta a köröket a lakásban, és úgy vigyorgott, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, aki képes volt szülni. Szép lassan azért rájuk tukmáltam a gyereket. Eltelt az orvosilag előírt hat hét, amikor jött az első megkörnyékezés.

— Még egy gyereket akarok — mondta.

— Na szívem, az már nem tőlem lesz.

Teljesen leszoktam a szexről és a „csináld magad, mert másra úgysem számíthatsz” — mozgalom lelkes híve lettem. Nejem nem tudott lefogyni, és még egy évvel később is úgy nézett ki, mint közvetlen szülés után. Minden vágy, eltompult bennem.

Rengeteget kiabált a gyerekkel, mintha egy síró babát kiabálással meg lehetne nyugtatni. Sikerült elérnie, hogy a gyermek állandóan velem volt. Már nem szívesen hagytam őket egyedül. Ha ledőltem, lányom mellém feküdt. Ha ültem, akkor az ölembe ült. Tulajdonkeppen tökéletesen pótolta elveszített lányaimat, és mit tagadjam, valahol nekem is jót tett. Nejem nem akarta megérteni, hogy egy kis embert nem lehet idomítani, mert az eredmény egy olyan gyermek lesz, mint én voltam.

Szerintem, valahol féltékeny volt, hiszen nekem simán szót fogadott, míg nejemnek nem, vagy csak hosszas kiabálás után. Mint többgyermekes szülő, próbáltam magyarázni, hogy szeretettel sokkal többre megy. Beszéljen csöndesen, ereszkedjen le a gyermek szintjére, legyen játszótársa. Néha megfogadta a tanácsot, néha nem. Mostmár eljött velem pecázni is — persze a kislánnyal együtt —, szerintem, nem akart kettesben maradni vele. Nem zavart, a gyermek meg még annyira sem. Ült velem a csónakban és adogatta a gilisztát, mindig fogtam neki valami apró halat, és azzal játszott. Szó nélkül dideregte végig az esőt. Háromévesen már saját pecabotja volt, és együtt jártunk.

Nejemet egyre többször hagytuk otthon. Megjegyezem, és ezt neki is mondtam nem egyszer, hogy neki cirkuszi idomárnak kéne menni, nem pedig szaporodni. Egy nő ne azért szüljön gyereket, mert a szomszédnak is van. Mindig szeretett volna nagy családot, mert otthon nagycsaládban nőtt fel, és az olyan jó. Az én véleményem erről az volt, hogy addig nem csinálok gyereket, amíg nem tudok olyan jövőt biztosítani neki, amit én elképzelek, mert utána már biztos, hogy nem fogom tudni megteremteni a szükséges feltételeket. Nem egyezett a véleményünk.

 

Közben otthon, meghalt nagyapám. Suszter volt, hetvenkét évesen, kaptafával és kalapáccsal a kezében halt meg. Nem engedhette meg magának azt, hogy idős napjait nyugalomban töltse el. A rendszerváltás tette szegénnyé, egy élet munkája után félretett pár forintja két év alatt alig ért már valamit. Muszáj volt dolgoznia. Nagymamával több, mint negyven évet voltak együtt, és nagymama nyolc hónap múlva hűségesen követte. Már nem akart élni, nem volt kiért. Anyám találta meg, halva a konyhakövön. Nagyon sajnáltam a nagyszüleimet, mert mindig vágyam volt, hogy egyszer kihozatom őket. Álom maradt, és valahogy egy örök lelkiismeret-furdalás is.

Nevelőatyám is meghalt, ő gyomorrákban. Sokszor kívántam halálát — az igazságtalan pofonok miatt —, de valahogy most szánalmat éreztem. Ő sem így tervezte az életet, az övé is egy tragédia volt. Családom vészesen fogyott.

Tulajdonkeppen a családban, anyám után én vagyok a legidősebb.

 

Nejem rágta a fülemet, hogy haza szeretne menni, megmutatni Georginát — ez lett a lányom neve, el is felejtettem bemutatni… Szóval, ha fiú lett volna, akkor George, ha lány, akkor Georgina. Nem volt valami fényes a fantáziám.

Tehát megcsináltattuk az útleveleket.

 

A házban, ahol laktunk meglehetős nyugalom volt, nem úgy, mint a környéken. Majdnem minden nap volt valami lövöldözés. Rengeteg fekete, és bizony irtották egymást. Vettünk egy kutyát. Egy King Sheppardot, egy tömegoszlatásra kitenyésztett német juhászt. Persze még kicsi volt. Három hónapos. Lányom naphosszat ült a kutya tányérjánál és etette. Egyet neked, egyet nekem. Amikor a kutya véletlen kettőt kapott, akkor két kézzel belekapaszkodott a nyelvébe és próbálta kiszedni az extra bogyót, hogy azután visszaadhassa. Igazi barátság alakult ki köztük.

Egyik hajnalban, úgy négy körül, a házunk előtti füves részen álltam a kutyával, amikor a ház mögötti kis utcából egy fekete sportkocsi érkezett, bőgő motorral. Az ablakon egy kávébarna fiatalember, derekig kihajolva lövöldözött, az őt követő rendőrautóra. Behúzódtunk a fák közé, biztos, ami biztos. Nem fogták meg őket. Szerintem a rendőrök is úgy voltak vele, hogy a rendőri fizetést szeretnék hazavinni, nem néhány golyót. Pár héttel később, este tizenegy felé az ablakunk előtt lőttek le egy középkorú férfit, aki azért szaladt le, mert az ablakból látta, hogy lopják a kocsiját. Háromszor gyomron lőtték. Mi hívtuk a mentőket, és a rendőrséget. Elvérzett mire kiértek. A tetteseket megint nem fogtak el. Mi adtunk személyleírást. Nem tudom próbáltátok-e már megfigyelni, este, fekete ruhába öltözött, fekete kapucnis feketéket, akik hevesen lövöldöznek? Na, hát a személyleírás nem volt valami tökéletes.

Pár napra rá, személyes élményem is volt, mint célpont. Hajnalban ellenőriztem a ház alatti garázst. Az egyik kocsit éppen három fekete pakolta kifele. Mikor megláttak, az egyik szó nélkül tüzelt. Én sosem gondoltam, hogy helyből át tudok ugrani egy autót, de megtettem. A golyó a fejem mellett a falba fúródott, ami erősen csökkentette üldözési kedvemet. Elszaladtak, én pedig hívtam a rendőrséget. Tettes megint ismeretlen, habár a hűlt helyről nehéz megállapítani a tettesek kilétét.

 

Nejem egy hónapra hazament a gyerekkel. Gondoltam, meglepem őket, és felújítom a lakást. Szépen kifestettem, fölcsiszoltam a parkettát, padlólapokat tettem a konyhába és a fürdőszobába. Kutyám hűségesen nyalogatta a fülem és nagyon segítőkész volt. Az idegeimre ment. Amikor a frissen lakozott padlón is végigrohant akkor úgy döntöttem, hogy megnyúzom. Kezdhettem mindent elölről. Három hétbe tellett a felújítás.

Mire megjöttek, minden csillogott-villogott, minden kimosva, kitakarítva, kiszellőztetve. Friss ebéd, virág az asztalon.

Hatás?

Ott egy kicsit megfolyt a festés, de azért szép.

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem