George Tumpeck : A Tripolisz

Angyalföld szegény negyede. *

 

  Angyalföld szégyene, képzetlen, szegény munkásemberek, romák lakta terület volt. Egyszoba-konyhás kis lakások, borzasztó állapotban. WC az udvaron, fürdőszoba nem volt. A Váci út felől egy székely-kapun lehetett bemenni. Már aki mert. Ahol a szegénység, ott a bűnözés is magasabb. Szenesek, hajógyári melósok, egyszerű emberek töltötték meg a kocsmákat, és bizony idegennek nem volt tanácsos ismerős nélkül bemenni. Olyan, kis állam az államban. A rendőrök is igyekeztek elkerülni.

A Tomori-köz környékén volt a fürdőudvar. Sok kád egymás mellett. Az asszonyok mostak, a környék apraja-nagyja ott fürdött. Mint zárt közösség, nagy volt az összetartás, itt igazán élt a csibészbecsület.

Mint fiatal gimnazista, nemigen mertem arra a környékre menni. Naponta vártak minket a suli előtt, és „szégyen a futás, de utálom, ha kergetnek” felkiáltással menekültünk. Egy idő után, mi is beszereztünk láncot, ólmosbotot s boxert. Komoly csihi-puhik voltak, szerencsére komolyabb sérülés nélkül. Biológia szakkörre egy kultúrházba jártam, ami a Tripolisz szomszédságában volt. Szakkör után fociztunk a szomszédos parkban. Itt ismerkedtem mag Radics Bélával, aki nagyszerű zenész, a Tűzkerék együttes vezéralakja. Meghalt szegény, az alkohol vitte el. Ismeretségünk a focipályára szorítkozott, de arra elég volt, hogy a többi Tripoliszi srác a Béla haverjának tekintsen. Jól jön néha egy kis protekció. Pláne ilyen környéken.

Pechemre a lányok, akikkel összejöttem, csak este a hazakísérés közben vallották be, hogy hol is laknak. Nem voltam egy gyáva gyermek, de bizony nagyon csinosnak kellett lennie annak a lánynak, aki megér egy rakás pofont. Azért becsülettel mentem, gyors búcsúzás, és uzsgyi. Futás a villamosig. Gyakran hallottam kiabálást, futó lépteket, de nemhiába sportoltam, és ugrottam helyből másfél métert, megúsztam.

 

Azért egyszer megleptek. Volt egy lány, akit rendszeresen kísérgettem, így tudták a srácok a menekülési útvonalamat. Meglestek, elém ugrottak. Sokan. Na, mondom, vége. Engem itt megölnek. Mint kiderült, a lány régebbi udvarlója volt a csapatkapitány, és hogy nagylelkűségét fitogtassa, üzletet ajánlott.

— Vagy veszel tőlünk húsz forintért kockakövet, vagy meghalsz. 

Hát nem töprengtem sokáig, jó ajánlatnak tűnt, vettem. Szerencsére csak egy húszas volt nálam, mert különben kettőt is rámsóztak volna. Ezek üzletemberek. Szóval fizettem, és ők rámutattak egy kockakőre.

— Fogd és vidd!

Na kéremszépen, Isten bizony nem hiányzik a lakásból a kockakő, ezért szabadkoztam. Nem hagyták annyiban.

— Vigyed — mondták fenyegetően. Nem alkudoztam, vittem. Majd a következő sarkon eldobom. Ezt sejthették, mert egész a villamosmegállóig kísértek, persze a villamost is megvárták velem. Mindegy, olcsón megúsztam. A lánnyal szakítottam. Nehéz volt a kő.

 

A következő emlékezetes történet, a Láng Művelődési Otthon előtt történt. Illetve, itt sok minden történt. Minden hétvégén Hungária koncertre jártunk. Főleg osztálytársaimmal, és barátnőinkkel. Akkoriban divat volt a lekérés. Ez abból állt, hogy kivonultam a barátnőmmel táncolni, aztán jött egy vadidegen pasi sokadmagával és megkérdezte, hogy szabad-e. Az etikett szerint szabadott, tehát a leányt a szám végéig átadtam az illető, úrnak nem nevezhető srácnak. A szám végén elvileg illendően megköszöni a táncot és visszaszolgáltatja a nőt. Na, itt voltak viták rendszeresen, mert nem mindegyikük volt járatos az etikettben, viszont nagy pofonokat tudtak adni, és sokan voltak. Itt szeretném megjegyezni, hogy a romagyerekek kiváló táncosok voltak, csodálatosan rokiztak akkor, amikor mi csak a medvetánc alaplépéseivel ismerkedtünk.

Szóval mi is tömegesen kezdtünk járni és boxert, kést mindig vittünk magunkkal. Egy idő után már lányok nélkül mentünk, csak verekedni akartunk. Szent István Park a Tripolisz ellen.

Ez egészen odáig fajult, hogy egy verekedés alkalmával, hátulról vesén szúrtak. Akkor nem is nagyon éreztem, verekedés közben ki figyel apróságokra, na meg a szervezet blokkolja a fájdalmat. A nadrágom csupa vér lett, úgy szóltak a többiek, hogy baj van. Hát volt. Ilyesmit nem lehet anyámékkal közölni, mert ebben a büdös életben nem engednek ki a lakásból. Irány a kórház. A villamoson hatalmas sikert arattam, többen leszálltak. Végül is a medencecsont megfogta a szúrást, így csak egy öt centi hosszú vágás maradt emlékül. Sokáig kerestem a srácot, mert többen látták, de nem találtam meg. Talán jobb is.

 

Egy osztálytársam — olyan igazi eminens tanuló, húsz kiló, kicsi kerek fej, szemüveg —, felöntött a garatra, ami az én hibám volt, mert mondtam, hogy légy férfi. Megpróbált. Amikor a zene végeztével visszatértünk az asztalunkhoz, ott egy pár szeneslegény szürcsölte a zene idejére otthagyott söreinket. Kálmán — mert így hívták a srácot —, hanyagul odaszólt.

— Takarodó, ide a sörömet! — Szegény, azt hitte az én ismerőseim. Hát nem azok voltak.

Levegő megfagyott, a szenesek sem köpni, sem nyelni nem tudtak. Elrángattam Kálmánt, és egyedül visszamentem. Elnézést kértem, hivatkoztam az alkohol hatására, és hálámat fejeztem ki, hogy megszabadítottak minket az ottmaradt söreinktől. Szóval megúsztuk. Ezt is.

 

Ekkortájt kezdtem melózni az Elektromos Műveknél a Váci úton. A segédmelósok között sok tripoliszi, roma srácra ismertem. Nem volt harag közöttünk, ez munkahely, az szórakozás volt. Gyakran küldtek ki sötétcímezni. Ez abból állt, hogy a kiégett izzókat cseréltük az utcákon. Így volt alkalmam keresztül-kasul bejárni ezt a környéket, és bizony elég siralmas volt. Hulló vakolat, szegénység, korhadt sötétbarna kerítések vasúti talpfából. Szabadszájú asszonyok, visítozó gyereksereg. Kosz.

Kicseréltük az izzót, és már két perc múlva kidobták kővel, vagy csúzlival kilőtték. Egy idő után, már csak beírtuk a cserét, nem volt értelme. Ekkortájt adták a Filmmúzeumban Halálfejesek (Hell’s Angels, 1969) című amerikai filmet. Persze ezt nekünk látni kell. Sajnos az összes angyalföldi és nyóckerületi csibész így gondolta, ezért mindenki megfelelő felszereléssel ment moziba. /Boxer, kés, ólmosbot, biciklilánc és csúzli csapágygolyóval./ Az előadás után feldobódva a film hangulatától egymásnak estünk. Csihi-puhi, ami belefért. Haveromat egy csapágygolyóval lőtték fejbe, meg is halt a helyszínen. Három előadást ért meg a film, és levették a műsorról. A magyar fiatalok nem voltak készen az effajta filmekre. Indulatokat korbácsolt, igazi amerikai életstílusnak tekintettük. A hetvenes években ezt egyes körökben nem nézték jó szemmel.

 

Még egy komolyabb verekedésben vettem részt, de ez a csibész pályafutásom végét is jelentette. A suli bulit szervezett, a Matróz Bárban. Persze megint volt lekérés, és megint volt balhé. Amikor ugyanaz a srác harmadszor kérte le a barátnőmet, elküldtem a francba, hiszen én vele akartam szórakozni. Hiba volt, a srác közölte, hogy buli után, kint találkozunk.

Többen voltak, így én is szervezkedni kezdtem. Szünetben többször odajöttek, hogy el ne felejtsem a kinti találkozást. Barátnőm előtt persze nekem is nagy volt a szám, mondtam a srácnak, menjen ki melegíteni, esetleg fusson néhány kört. Nagyon csúnyán nézegettek. A buli vége felé egyszer csak eltűntek. Bíztam benne, hogy hazamentek. Azért óvatos ember lévén, megkerestem a hátsó kijáratot. Na, itt vártak. Sokan.

Még fel sem eszméltem, amikor vállon szúrtak, de úgy, hogy a kés a karcsontban állt meg, és nem lehetett kihúzni. Valahogy beleszorult. Persze így nehéz pofozkodni. A portás jelent meg egy redőnyhúzóval, és szétkergette a csapatot. Barátnőmmel és néhány sráccal a kórházba mentünk. Persze éjjel csak ügyelet van, és az ügyeletes orvosok a tevét nézték, valami jó krimi volt. Az egyik nővérke szólt, hogy üljünk le, nemsokára vége a műsornak. Egyik haverom, ideges ember lévén, berontott az orvosok közé.

— Ha a haverom meghal, akkor ti is — felkiáltással kihúzta a tv zsinórját a konnektorból, és kiterelte a teljes orvosi kart, akik megdicsérték a karomból még kiálló dikicset. Szép hosszú kés volt, és pontosan tíz centire a szívtől.

Persze nem tettem feljelentést, nem akartam én ezekkel a durva cizellálatlan lelkű emberekkel mégegyszer találkozni. Szóval kivésték a karomból a kést, mert a csonttal együtt jött ki, és elkunyeráltam. Mint ereklyét és emlékeztetőt sokáig őriztem.

 

Hogy miért is írtam meg ezt az emléket? Most itt Kanadában találkoztam egy sráccal, aki mint gyermek a Tripoliszban lakott, igaz hogy csak ötéves koráig, de voltak emlékei.

Jó volt hallgatni, és természetesen nekem is sokmindent felidézett ezekről az évekről.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.19. @ 13:37 :: George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem