Steffer Erzsébet : Tánc

â?? Hölgyek! Urak! Jöjjenek! Jöjjenek! Ilyenben még nem volt részük, ebben biztosak lehetnek! Ha nem akar résztvenni benne, megnézni is érdemes! Ilyet még garantáltan nem látott a világ!…

 

 

– Hölgyek! Urak! Jöjjenek! Jöjjenek! Ilyenben még nem volt részük, ebben biztosak lehetnek! Ha nem akar résztvenni benne, megnézni is érdemes! Ilyet még garantáltan nem látott a világ!…

Színes neonfényekbe burkolt rikkancs kiabált az utcán. Hangja messze hallatszott, talán épp emiatt alkalmazták. Ehhez a munkához jó tüd?, er?teljes hang, és vastag b?r kell, amit ajánlatos a rikkancsnak a képén viselni! Elkapni, leszólítani a gyanútlanul erre járó embereket, megragadni a karjukat, és hipnotikus tekintettel rávenni ?ket, hogy menjenek már be abba a bárba, mert ? azért kapja a fizetését, hogy beterelje az áldozatokat.

Martin ráér?sen ballagott. Nem tudta, mihez kezdjen magával. Hazamenni nem volt kedve, amióta Lynn elhagyta, nem várta otthon senki. Susie, a húga elutazott a barátjával. Menjen a szüleihez? Brrr…..! Csak a legvégs? esetben! Annyira még nincs veszett kedve! Kezdte bánni, hogy a barátaival megszakította a kapcsolatot. Lynn nem hagyott id?t rájuk… Most meg csak úgy elment, három év együttélés után. Bár igaz, ami igaz, a kapcsolatuk igencsak ellaposodott az utóbbi hónapok során. Valahogy elhamvadt az a t?z, ami eleinte összekötötte ?ket. És most itt áll egyedül egy új év küszöbén, várva, hogy valaki rátalál, és hazaviszi, mint valami kóbor kandúrt.

A kiabálóember nagyot rikkantott. Felfedezte Martinban a következ? áldozatát. Látta, hogy a fiú bizonytalan, és az ilyeneket könny? rábeszélni… rátette a kezét Martin karjára, szinte rátapadt, mint pióca a beteg b?rére. Véletlenül se fordulhasson el? az a hallatlan eset, hogy valaki, akit kiszemelt magának, megléphessen el?le.

– Nem fogja megbánni! – súgta olyan hanger?vel, hogy elnyomja az úton hömpölyg? autóáradat zaját. – Higgye el, én már sok mindent láttam, de még én is meglep?dtem! Ezt feltétlenül látnia kell! – gy?zködte a fiút. – Ha sírni akar, ha nevetni, itt talál okot mindkett?re!

Martin alig észrevehet?en elhúzta a száját. Ugyan mit tudnak mutatni, amit máshol ne láthatna? Hát van még új dolog a nap alatt? Másrészt viszont… miért ne? Semmi dolga, senki nem várja, és még az is el?fordulhat, hogy jól szórakozik… ha mégsem, akkor az ajtók általában két irányban m?ködnek… ahol bement, ott ki is tud jönni!

– Józanul is úgy fogja érezni magát, mintha részeg lenne – ígérte a rikkancs, és húzni kezdte a bejárat felé.

Martin hagyta magát vezetni. Még csak fél nyolc volt, de már teljesen sötét, csak a városi fények világítottak. Az ajtó körül fényfüzér, ami úgy volt beprogramozva, hogy szinte hívogatta a belépésre. Hat sorban égtek az apró lámpák, teljesen körbevették az ajtót, és ahogy a legszéls? kialudt, kigyulladt a második sor, majd a harmadik, ahogy a második kihunyt, és így egyre beljebb… majd kezd?dött elölr?l. Mint valami iránymutató nyíl, nyílhegy nélkül. Martin belépett a hívogató keretbe…

– Jó estét, uram, erre tessék… – mutatta az utat kinyújtott karjával egy pincér.

Hatalmas terembe lépett, kívülr?l nem is gondolta volna, hogy ekkora belterülete lehet egy bárnak. Itt is sejtelmes fények égtek, nem túl zavaró, de mégis jól lehetett látni, ami odabenn történt. Mert valami történt! Hogy mi? Arra Martin így, els? pillantásra nem tudott rájönni.

A lokál maga nem sokban különbözött a megszokott mulatóktól. A négyszöglet? terem egyik oldalát a széles bárpult foglalta el. El?tte magas ül?kék, amikre józanul ül fel az ember, amikor még képes ilyen mutatványokra, végül vagy a részegségt?l, vagy a zsibbadástól leesik róluk. Hacsak fel nem szed valakit, mert oda általában a szinglik ülnek. A magányosok, az egyedülállók, akik társat keresnek, akár egy alkalomra, akár hosszú távra.

Martin a bárpulthoz akart menni, de úgy elképedt a látványtól, hogy nem maradt ereje odáig elverekedni magát. Lerogyott az els? asztal mellé, és értetlenül bámult.

A másik oldalon boxokat alakítottak ki, a párban érkez?knek, akik szeretnének kicsit összebújni, illetve elbújni a kíváncsi szemek el?l. A harmadik oldalon egyszer?, négy személyes asztalok álltak, a társaságkedvel?k részére. A maradék hely volt a táncparkett. Ahol a bámulat tárgya volt. Vagy inkább a bámulat tárgyai! Mert sokan voltak!

Párok, ifjak és id?sek, köznapi és báli ruhában egyaránt. Érdekes látvány volt, ahogy egy farmeres fiú átölelt egy rövidke topot visel? lányt, mellettük egy középkorú hölgy nagyestélyiben, szmokingos párjával… és táncoltak. De hogyan!

A farmeres fiú „Dirty Dancing"-típusú táncot járt, épp egy kétértelm? csíp?mozdulatot tett, a lány szinte rátapadt, testével követte a fiú érzéki vonaglását. Szmokingosék valószín?leg bécsi kering?t táncoltak, Martinnak csak halvány fogalmai voltak az id?sebb korosztály szórakozásáról. Régi filmekben látott ilyet, arra emlékezett, hogy viszonylag nagy helyigény? tánc. Kicsit jobbra t?lük egy másik pár vonta magára a figyelmét.

A férfin fekete volt minden, a nadrág, az ing, amelyet szorosan a derekára rögzített egy széles sállal, a hegyesorrú csizma a lábán, még a kalapja is! Kalap? Az meg minek itt? – töprengett Martin szórakozottan. A n? hosszú, vörös ruhát viselt, a szoknyarésze mindkét oldalon merészen, combközépig felvágva. Szögletes mozdulatokkal, óvatos kakaslépésekkel masíroztak el?bb jobbra, majd hirtelen váltva, balra. A férfi fogai között vérvörös rózsaszál, épp olyan szín?, mint a n? ruhája.

Egy huszas évekbeli ruhába öltözött lány szökdécselt mellettük, alig érintve a partnere kezét. Teljes átéléssel ugrándoztak, valami, csak általuk hallható zene ütemére.

– Egy italt? – A pincér kérdésére el?ször nem is reagált, jóformán fel sem fogta, hogy neki szóltak. Kénytelen volt megköszörülni a torkát, hogy felhívja magára a kedves vendég figyelmét, aztán megismételte a kérdést.

Martin mégegyszer körülnézett, és bólintott.

– Jó er?set! Duplát! – és már fordult is vissza.

Egészen közel az asztalához hetven körüli pár ringatózott lágyan, egymást finoman átölelve. Nekik nem is lett volna erejük a „Dirty Dancing"-hez, de nevetséges is lett volna, ha megpróbálják. Valahogy úgy festettek, mint akiket egymáshoz támasztottak, hogy egyik se d?ljön el. Távolabb b?, fehér ingbe, fekete nadrágba öltözött férfira figyelt fel. A férfi bevághatta valamibe a lábujját, mert folyton a csizmájához kapkodott. Jobban megnézve inkább tartotta valószín?nek, hogy valami apró rágcsáló keveredhetett a lábbelijébe, és azt akarta b?szen agyonverni, mert jó nagyokat odasózott, csak úgy csattant a térdig ér? csizma szárán a tenyere. Táncpartnere türelmesen várta, hogy sikerüljön végre, csak állt el?tte, és nézte, amit m?vel.

A férfi sikerrel járhatott, mert abbahagyta a mutatványt, viszont a lány, abban a rengeteg szoknyában megmozdult, és körbetáncolta. Közben fülsért?en sikoltozott. Biztos irtózik a békáktól, meg az egerekt?l – tippelte Martin.

– Egészségére! – tette le a pincér a dupla whiskey-t. Martin rögtön kortyolt bel?le egy jót. Szeme rátapadt a feje tetején táncoló fekete fiúra. A fiú gyorsan mozgott, pörgött, váltogatta kezét-lábát-fejét… mindegy volt neki, vízszintes vagy függ?leges-e a testhelyzete, csak mozgásban legyen.

– Ideülhetek hozzád? – Bársonyos n?i hang törte meg a teremben hallatszó halk, semleges zenét. Martin ránézett a lányra és elámult. Milyen gyönyör?! Vajon egyedül van? Bár, ha nem úgy lenne, nem kéredzkedne ide…

– Persze – felelte.

– Szia, Julie vagyok – nyújtott kezet a szépség.

– Szia. Martin – viszonozta a bemutatkozást a fiú. – Gyakran jársz ide?

– Elég gyakran – felelte a lány.

– Ezek itt bolondok, vagy be vannak l?ve? – intett fejével a táncparkett felé Martin.

Julie harsányan felkacagott. Elemi er?vel robbant ki bel?le a nevetés, nem is tudta abbahagyni egy jó darabig. Martin értetlenül figyelte, ahogy kibuggyannak a könnyei. Önkéntelenül nyúlt oda, hogy letörölje. Finom mozdulatától csillapult a lány nevet?rohama. Már képes volt megszólalni.

– Mib?l gondolod, hogy be vannak l?ve? – kérdezte lágyan, kacagó szemekkel.

– Háááát… nézd azt ott! – mutatott egy férfira, aki épp összefonta karjait a mellén, és leguggolt, majd elkezdte kirugdosni a saját lábait a saját feneke alól. Mintha csak azt próbálgatta volna, mikor lesz képes mindkett?t egyszerre kirúgva maga alól, végre seggre ülni. De mintha egy er?s rugó mozgatta volna, ha az egyik lábát kinyújtotta, a másik azonnal behajlott, és megtartotta. – Normális ember csinál ilyet?

– Csinál! – szögezte le határozottan Julie. – Hidd el nekem, valamennyien normálisak!

– Az is, amelyik seggbe akarja rúgni saját magát? És, amelyik békát talált a csizmájában?

– Békát? – Most a lány nézett értetlenül.

– Az a fehéringes pasi – mutatta Martin. – Most verte agyon szerencsétlen állatot, a n? teljesen le volt merevedve t?le. Szerintem utálja a hüll?ket.

Julie elmosolyodott.

– Ezek az emberek itt – intett körbe egy széles mozdulattal, – mind táncolnak. Nincs béka, sem seggberugdosás… egyszer?en táncolnak.

– Erre a semmitmondó zenére, amire inkább csak aludni lehetne?

– Jaj, dehogy! Ez a zene a néz?knek szól. És csak nekik. A táncosok mást hallgatnak. Attól függ?en, ki milyen táncot szeretne, a mixert?l kér egy pár fülbe illeszthet? készüléket. A bárpultnál van a DJ, csak nem egyfajta zenét ad, hanem nyolc-tíz félét, illetve, ki mit kér! Minden zenei irányzathoz van egy-egy rádió hullámsáv, és a készüléke csak azt fogja, amit a vendég kiválaszt. Ha az összebújós után break-elni támad kedve, csak egy gombnyomás, és máris azt hallja. Ez itteni találmány!

Martin újra körülnézett. Most, hogy ezek az infók a birtokába jutottak, kezdett kitisztulni a kép. Így már érthet?bb volt az iménti káosz. És most meglátta végre az apró kis kütyükéket, ami valamennyi táncoló fülében ott volt. Eddig fel sem t?nt, olyan kicsikék voltak, mint egy hallókészülék. Szinte láthatatlanok.

– És mi volt az a békavadászat? – kíváncsiskodott.

– Sejtem, mire gondolsz. Az egy magyar népi tánc, mulatókban nem igazán megszokott, de itt senkit nem zavar.

– Mindenesetre érdekes látvány volt – mondta Martin. – Igaza volt annak a rikkancsnak odakinn, hogy „ilyet még nem láttam"!

– Kipróbálod? – ajánlotta Julie.

– Csak akkor, ha én választom a zenét! – nevetett fel a fiú. – Békára nem vagyok hajlandó vadászni!

Julie elkísérte a bárpulthoz, szereztek fülhallgatót, és hallgatólagos megegyezéssel összebújós zenét választottak. Belefeledkeztek a táncba, és csak akkor vették észre az id? múlását, amikor megs?r?södött a tömeg a parketten.

– Van kedved eljönni velem? – kérdezte Martin a lányt. – Vagy van valaki az életedben, aki kifogást emelhet az ötlet ellen?

– Nincs senkim, ha erre gondolsz – felelte Julie. – De ma nem mehetek el innen, kevés az emberünk, és már nagyon sokan vannak a vendégek. De maradj itt, ha van hozzá kedved, és ha id?nként be is kell segítenem, mégis együtt tölthetjük a szilvesztert.

– Te itt dolgozol? – képedt el a fiú.

– Nem, dehogy! – mosolygott kedvesen Julie. – Én vagyok itt a munkaadó. Enyém ez a bár.

– És tiéd volt a fülhallgatós ötlet is?

– Igen. És van még más ötletem is – hajolt oda Martin füléhez, és gyengéden beleharapott. A fiún végigfutott az érzéki borzongás. Megsejtette, hogy ez a szilveszter örökké emlékezetes marad.

Legutóbbi módosítás: 2007.05.06. @ 12:21 :: Steffer Erzsébet
Szerző Steffer Erzsébet 42 Írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.