George Tumpeck : Anyák látogatása – 1.

*

 

 

 

Még megvolt a kocsi, mikor nejem, meggyőzött, hogy mi ki akarjuk hozatni az anyját és a nagymamát látogatóba. Szóval tudjátok, hogyan történik az ilyen meggyőzés? Addig karattyol, amíg az ember rábólint.

— Rendben van — mondtam —, de akkor egy más időpontban anyámat is kihozzuk. — Már közel sem volt olyan lelkes, de rábólintott. Szóval ment a meghívó, a repjegy, minden.

A nagyi hetvenkét éves, és még sosem ült repülőn. Nejemet, az unokáját nagyon szerette, szerintem úszva is jött volna. Ajánlottam is, de leintettek. Pedig az olcsóbb. Izgatott készülődés, irány a reptér. Megjöttek, nagy sírás-rívás. Hát igen, jó rég találkoztunk, és akkor azt mondtam nekik, hogy Romániába megyünk.

Nejem két napig beszélt egyfolytában, levegő nélkül. Már mindenki aludt, ő még mindig önfeledten mesélt. Reggel korán mentem melózni, mert belekezdett egy bővített mondatba, és ha sietek haza, még a végét elérem. Beléptem, nagymama sütött-főzött és dühöngött.

— A liszt nem olyan, na meg ez sem, na meg az sem. — Sírva fakadt, mert a süti nem olyan lett, mint szokott. Ő már csak az ilyen apróságok miatt sem tudná itt megszokni az életet. Nyelvet nem beszeli, tv-t nem érti. Történt, hogy nem voltunk otthon csak ő. Kopogtattak. Egy nagydarab fekete hölgy, egy rakás papírral. Szegény nagyi, először kikukucskált és halálra vált. Egy hatalmas fekete arc, egy villogó fogsor. Kannibálok! Rémülten kiabálta:

— Európa, Európa! — Más nem jutott eszébe. Mint kiderült, népességszámlálás volt, és összeírni jöttek. Nagymama, hasonló módon kezelte a telefont is. Mindig fölvette, mert titkon reménykedett, hogy egyszer magyarul fog megszólani. Nem volt szerencséje. Nekünk sem, mert itt-tartózkodása alatt egyetlen telefon üzenetet sem kaptunk meg.

Anyósom — aranyos hölgy —, hozott nekünk ajándékot is. A „Hazám, hazám” dallamára csendesen sírdogáltunk, és a többi nóta sem volt kevésbé szadista jellegű. Valahogy otthon nem úgy értelmezi az ember. Itt ezeknek a szavaknak súlya van. Volt városnézés, torony, Niagara.

— Minden nagyon szép, nagyon jó, de itt senki nem beszél magyarul.

Eddigi, itteni magyar ismerőseimmel nem nagyon akartam dicsekedni. Elmentünk egy magyar vendéglőbe, és amikor a pincérnő magyarul megkérdezte, hogy mit tetszik parancsolni, nagymama sírva fakadt az örömtől, és rögtön az eddig tanult angol szavakkal akart válaszolni. Mulatságos volt. A pincérnő is elnézően mosolygott. Nagymama szégyenlősen elpirult, mikor észrevette.

— Itt teljesen meghülyül az ember…

— Mama — szólaltam meg. — Ahhoz képest, hogy két hete van itt, még egész szépen beszél magyarul. — Szegény, egész este szégyellte magát.

Hamar elszállt az, a pár hét, és annak ellenére, hogy az anyós — mint olyan —, nem mindig kedvelt vendég, én nagyon szerettem őket, és a mai napig tisztelettel gondolok rájuk.

Hamar kihevertük a vendégeket, és újra költöztünk, végre önszántunkból. Egy háromszintes házikóba. Nagyon olcsó volt. Hogy minek nekünk három szint, azt nem tudtam, de nejem erősködött, hogy belakjuk. Az elkövetkező hónapok lakberendezéssel, részemről idegbajjal teltek. Minek berendezni olyan helyiségeket, amit nem is használunk? Nejem legyintett: — Férfilogika.  

Egyre gyakrabban jártam pecázni, hol egyedül, hol társaságban. A csapatkapitány, egy tapasztalt pecás, Jenő volt. Ő még a fatert is ismerte, úgy, hogy volt közös téma. Egy ilyen hétvégi pecázás úgy nézett ki, hogy pénteken, munka után találkoztunk és vasárnapig elő sem kerültünk. Mit meg nem tesz az ember egy kis csöndért. Nejem sem bánta, nyugodtan nézhette a műsorait a tv-ben.

Jenővel különös kapcsolatot alakítottunk ki. Mi voltunk a spártai brigád. Esőben, hóban, szélben mi pecáztunk. Egyikünk sem mondta soha, hogy fázom, elég volt. Ez valamilyen ki nem mondott párbaj volt közöttünk. Egyszer jéghorgászni mentünk, föl északra. A hőmérséklet —32° volt. 60 km-eres szél fújdogált, úgy, hogy a jégen csak előredőlve tudtunk menni, de a szél így is sokszor visszafujt. Reggel hétkor már kint voltunk és fúrtuk a lukakat a majd egyméteres jégen. Este hatig álltunk, fáztunk, de egyikünk sem szólt egy szót sem az időről. Mikor beértünk, és a kocsiban kezdett elviselhető idő lenni, akkor azért megjegyezte.

— Ha holnap is fuj a szél, akkor nem megyünk ki. — Én lelkem mélyén tökéletesen egyetértettem, de azért megkérdeztem.

— Csak nem fáztál? — Nagyon csúnyán nézett rám. Ezen a kiránduláson, egy ötcentis halat fogtam, Jenő semmit. Én győztem! Máskor szakadó esőben ültünk a csónakban, egyikünk pecázott, a másik mérte a vizet. Én nem ilyen egyszerű esőről beszélek, hanem a trópusokra jellemző felhőszakadásról. Szóval, a többi horgász az őrülteknek kijáró tisztelettel nézett ránk.

Egyébként rengeteg halat fogtunk. Én nem eszem, ezért csak annyit tartottam meg, ami a nejemnek egyszeri evésre, elég volt.

Jenőnek erre a hobbyra ment rá a házassága. Telefonált, hogy költözik, otthon nem bírja tovább. Most jött kapóra a nálunk üresen álló fél ház. Jenőnk beköltözött. Pénzt nem kértem tőle, mert a lakbért így is, úgy is fizetni kellett, és hát mindenkit megvisel egy válás anyagilag is, na meg erkölcsileg is. A maga módján azért beszállt a költségekbe, hetente egyszer bevásárolt, és a nejemnek majd minden hónapban vett valamit. Eleinte kicsit féltékeny voltam, és nagyon odafigyeltem, de teljesen alaptalanul. Jenő ilyen szempontból tökéletes úriembernek bizonyult.

Általában én főztem mindig hármunknak. Csodálattal figyelt, hogy fagyott húsból, egy óra alatt hogyan tudok pörköltet és nokedlit varázsolni az asztalra, ehető minőségben. Mint minden együttlakásnál, azért itt is lettek problémák, úgy, hogy két év után, amikor megint költöztünk, Jenőt már nem vittük magunkkal. Pecázni továbbra is együtt jártunk, mert egyikünk sem talált egy másik őrültet, aki bírta volna a gyűrődést.

 

Az új lakás, egy házmesteri állás volt, azzal a titkos elképzeléssel, hogy a nejem ott tudja nézni a tv-műsorát, otthon van, és mégis hoz valamit a konyhára. Szép kétszobás lakrész a földszinten, és egy szép füves parkszerű terület. A költözés nem volt túl vicces, egy háromemeletes házból költöztünk, egy kétszobás lakásba. Amit összeharácsoltunk, az ment a szemétbe. Egyfolytában morogtam, mert ez úgy történt, hogy a másik helyről elhoztunk mindent, itt kipróbáltuk, hogyan néz ki, aztán kidobtuk. Nejem naponta átrendeztette a bútorokat. Amikor a szekrényt az ötödik helyre toltam, akkor jelentettem be, hogy nincs hatodik hely, válunk, költözöm, agyonütöm, választhat. Csodák csodája, a szekrény visszakerült az első helyre.

Főnökeink — egy idős házaspár —, nagyon rendesek voltak. Nem volt különösebb elvárás, csak, hogy a lakók ne panaszkodjanak, a ház tiszta legyen. Ezért kaptuk a lakást és négyszáz dolcsit, én pedig tudtam dolgozni mellette.

Anyámat is kihozattuk.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.10. @ 16:59 :: George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem