dr Bige Szabolcs- : Miből lesz a keramikus

– Nagyapa, hozzám is jönni fog a Mikulás? –
Ezzel a mondattal kezdődött.*

 

  

Laci bácsi már egy éve, hogy nyugdíjba vonult, de nagyon nem találta a helyét. Otthon, ami kis házimunka volt, hamar elvégezte. Szépen termett is minden a zöldségesben. A virágos kert a Rózsika néni dolga volt. Abba nem avatkozott bele.

A fészerben felállított egy vegyes műhelyt, ahol ezt-azt megjavítgatott, ha a szükség úgy hozta. Kapát megélezni, konyhakést rendbe tenni, húsőrlőt megigazítani nem volt gond. Apróbb famunkákat is el tudott végezni.

Ez mind azonban nem töltötte ki a napjait.

Kocsmába nem igen járogatott. Elég volt neki negyven éven keresztül a söntésben állni, szívni mások füstjét, hallgatni zagyva beszédeket. Ha megkívánt egy pohár bort, behívta valamelyik barátját, s a lugas alá kitett asztalhoz ülve elszopogattak egy kupa bort a sajátjából.

Unokája kérdése lavinaként indított meg benne valamit. Olyant szeretett volna a kicsinek nyújtani, ami más, mint a megszokott mikulásajándék.

Gyerekkorában, az iskolában foglalkoztak agyaggal. Tanultak korongozni, egyszerűbb formákat létrehozni, agyagot munkához előkészíteni. Innen jött az ötlet. Elment népi szobrász ismerőséhez a szomszéd faluba, aki oktatgatta, hogy a rég elfelejtett ismereteket felszínre hozza.

Itt ügyködött és az ismerős eszközeit, kemencéjét használva, nagy örömére sikerült egy agyag Mikulást készíteni.

A siker nem várt lett, és ez adott ösztönzést, hogy újabb agyagfigurákat gyúrjon. Mikulást, mackót, lovat.

A kis unoka öröme leírhatatlan volt. Laci bácsi könnyes szemmel nézte, ahogy a kicsi Lacika nem tud betelni az új játékokkal, a primitív szobrocskákkal.

A siker lelkesítette, és a korongozást is újra megtanulta. Kemencét épített otthon és a fészerbe igazi fazekas- és szobrászműhelyt rendezett be.

Ajándéknak való szobrocskái egyre jobbak lettek, de igazán a korongozás ment jól. Nem szégyellt elmenni ismert fazekasokhoz Korondra, hogy tőlük is tanuljon.

— Jó reggelt! — köszöntem rá a kerítésen keresztül.

— Hogy vagy, Laci bátyám? — udvariaskodtam. — A kíváncsiság hozott felétek — folytattam.

— Kerülj beljebb! — hívott kedvesen —, biztosan a műhelyemre vagy kíváncsi.

— Hallottam az új mesterségedről, arra vagyok kíváncsi.

— Nem mesterség ez, öcsém, csak szórakozás — szerénykedett. — Az unokám kedvéért fogtam hozzá. De gyere, ide a fészerbe rendezkedtem be. Itt van elég helyem is, és senkit nem zavarok a pepecselésemmel, s engem se más.

Igazi fazekasműhely fogadott bent. Középen a korong, agyagtartó edények, a fal mellett a polcokon mindenféle agyagból készített tárgy. Egy része kiégetve, más része éppen száradt. Állat és ember figurák, vázák, kancsók, tálak.

— Tudod, öcsém, ez nem most kezdődött. Bennem volt gyerekkorom óta, csak nem volt rá alkalmam, hogy foglalkozzam ilyen haszontalanságokkal. Volt itt nálunk, az én gyerekkoromban, egy részeges tanító, akinek az agyag volt a mániája. Megtanított minket, gyerekeket a használatára. Mondhatom, nagyon lelkesen tanultuk az agyagmunkát, lelkesebben, mint a számtant.

— A korong használatára is ő tanított? – kérdezősködtem.

— Elhívott Korondról egy igazi fazekas mestert. A korongot is lehozatta szekéren. Egyik reggel, mikor beléptünk az osztályba ott állott a furcsa, sohasem látott szerszám. Körül álltuk, néztük, s észre sem vettük, amikor a tanító úr bejött egy idegen emberrel, csak amikor megszólalt. „Taszítsd meg csak, Jóska az alsó lapot”. A megszólított így is tett és a kerek deszkalapok forogni kezdtek. A felső kisebb, az alsó nagyobb volt. Az idegen ember odalépett és egy puha agyagdarabot feltett a felső korongra, az alsót meg a lábával jobban meghajtotta. És láss csodát: az agyagdarabból a szemünk láttára kinőtt egy karcsú váza.

— Bámulatos lehetett.

— Az volt! Még most is hat rám annak az órának minden ámulata.

 

Eltelt közben egy jó év, mikor újra találkoztunk. Ekkor ő keresett meg.

— Belejöttem a fazekas mesterségbe — kezdte —, de nem vonz a népi kerámia. Nem az én stílusom. Azért jöttem hozzád, hogy adjál valamilyen könyvet, amiben régi, nagyon régi fazekasmesterekről olvashatok.

— Ókori dolgokra gondolsz?

— Igen, igen.

— Tudod-e, hogy a kerámia az athéni Keramaikosz-térről kapta nevét, az ottani fazekasok telepéről? De nem a görögök az elsők, mert már tízezer évvel ezelőtt is készítettek kiégetett agyagedényeket. No, tessék, itt vannak a kért könyvek!

— Látogass meg — szólott, miután átvette a könyveket —, nézd meg mennyit fejlődött a műhelyem! 

Hétvégén el is látogattam Laci bácsihoz, és meglepetéssel láttam, hogy valóban sokat változott, nem csak a műhely, hanem maga a gazda is. Fél méter magas amfora száradt a polcon.

— Ezt hogy égeted ki? — kotnyeleskedtem.

— Nem az a legnagyobb gondom — válaszolta.

— Hanem?

— Az anyag előkészítése. Szárítás, őrlés, szitálás, keverés — ez rendben van. Ez azonban nem elég. Az agyag, amit kibányászok itt a határban, formáláskor a kézhez és szerszámokhoz tapad, szárításkor és égetéskor görbül, vetemedik és gyakran el is reped, mert ez kövérebb agyag. Összehúzódik a szárítás és égetés alkalmával. Soványító anyagot kell hozzá keverni.

— Mi az?

— A legjobb a kvarc. Ezt is őrölni kell, és pontosan kell tudni, hogy mennyit kell az agyaghoz keverni. Kikísérleteztem arányt. Remélem ezzel az edénnyel nem lesz baj. A szín is részben az adalék anyagnak köszönhető. A vasoxid adja a vöröses színt.

— Sok sikert! — mondtam udvariasan.

— Azért kertem a könyveket, lássam, milyen formájú vázákat, edényeket készítettek az ókorban. És hogy díszítették. Most azt kell megtanulnom, hogyan alkalmazzam a díszítéseket.

 

Újabb hónapok teletek el a következő találkozásig. Valóban megtanulta a mesterséget. Csodálatos három amforát láttam a ház előtti fedett tornácon. Kiégetve barnásvörösre, feldíszítve mitológiai alakokkal, szalagdísszel, a minták feketére színezve. Csak ámultam, bámultam.

— Laci bátyám, el vagyok ájulva! Gyönyörű dolgot alkottál.

— Azért, tudod, hogy a kicsi Lacika, az unokám nélkül nem lett volna belőlem amatőr fazekas.

— Hogyhogy?

— Neki akartam különleges mikulásajándékot készíteni.

 

 

 

2007. május 21.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.21. @ 15:12 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.