kisslaki : Ebergényi Júlia és a költő

Botticelli: Venus *

Az öreg varjú nagyot káromkodott és felrebbent. A sorompó, ahol még egy versnyit sem szunyókált, hirtelen kilingelve megemelkedett alatta és kis híján hanyatt esett, ahogy a bakter egyre magasabbra tekerte a csörlővel. Az öreg vicinális már a szemafort is elhagyta, de Ebergényi Júlia ügyet sem vetett a még mindig szitkozódó varjúra, csak ábrándozva színezgette az eljövendő estét, mikor megint kiosonhat a sok trükkös Józsi lovászhoz a pajtába.

A vőlegénye, Szamosházy Rezsőke már eszébe sem jutott, pedig a friss maturás költő, akinek ő volt a múzsája, még tíz perce az állomáson könnyezve csókolgatta hálókesztyűs kacsóit. Igazán fárasztó volt a poéta egész este, mert ugyan kebleit átengedte ajnározni neki, de ő tovább szeretett volna menni egészen a gyepőig, de arról szó sem lehetett – majd a kézfogó után szerelmem — csitítgatta, és a távoli beteljesülés reményében szinte véletlenül, békéltetően végigsimította szegény ágaskodó kedvű költő nadrágját a gombolásnál..

– Hát hiába írtam be a verseskötetemben, hogy „Múzsámnak, Júliámnak” ?! – panaszolta szinte sírva.

De aztán megnyugodott, mert fél éjjel kéz a kézben szavalhatta költeményeit imádottjának, ki lehunyt szempillákkal, de bizonyára nagy élvezettel itta a rímeket. A költő könnyekre fakadt ettől a szellemi égi egyesüléstől, hiszen nincs annál csodálatosabb, mikor két érző, szerető, reszkető kebel, egy ütemre dobban. Még az sem zavarta, hogy az éppen mennyben szállongó szőzies múzsa, időközben fel-felhorkant. – Talán a gyönyörtől?…

Kattogtak a kerekek, a mozdony vadul hangosan hörgött, dohogta, köpte a füstöt ahogy a vonatot vonszolta, rángatta maga után. A vagonok rázkódva billegtek, dülöngéltek, bár nem is csoda hiszen a gőzparipa legalább harminc kilométeres sebességgel száguldott a síneken.

Júlia élvezte, ahogy az ellenszél kényezteti arcát, haját, hősen bekúszik melle alá és kacéran nyakába csókol, mint egy öregedő bonviván. Csak akkor kapta vissza a fejét, mikor egy koromszemcse szemébe szállt és megkönnyeztette. Kiköpött, majd felhúzta az ablakot, visszaült a helyére, bekapott egy cukkerlit, s lehajtotta fátylát, hogy ne kelljen a csendőrőrmester széptevését hallgatnia. Az őrmester segédje, egy ceglédi próbarendőr, biztos nagy karriert fog befutni, mert azonnal szolgálatkészen kackiásra pödörte főnöke bajszát, amint ez az úri kisasszony az előző állomáson beszállt a kupéjukba, mert már ismerte bikakedvű természetét, és tudta hogy szerelmetes, udvarló hangulatba’ lesz az rögvest.

A vonat már rég elsistergett az állomásról. A kibocsátott kormos gőzfelhő is leszállt már a környező utcák házai közé, csak egy kalandosabb gomolysereg vitette magát a nyugati széllel a Ganz vasöntő felé, hogy ott elvegyüljenek a gyárkéményből kiszabadult rokonai között..

Szamosházy még az állomáson a restaurációban megevett egy zónapörköltet, leöblítette egy fél üveg borral és bánatosan hazament. Nekiállt verset írni. Állandóan Júlia arca tűnt elő, akár hová is nézett. Kicsit haragudott rá.

– Hiszen győrős menyasszonya, a fene egye meg! – Mibe került volna neki, hogy ha nem is igazándiból, de azért mégis enyhíthette volna benne a feszültséget?

Könnyek tolultak a szemébe, mikor arra gondolt, hogy még öt hónapot kell várnia a boldog beteljesedésig. Felidézte az éjszakai dédelgetést, majd a csodálatos verseit. Erre még egy vestaszőz is elolvadna..

Már beesteledett. A gázlámpákat felgyújtogatták éjszakára. A vendéglőkben a cigánybanda is már hangolta hangszereit a tyúkleveshez, vagy egy kupica étvágycsináló pálinkához a vacsorára..

A madarak elültek a parkban, kertekben és a látogató falusi galambok rég hazarepültek, hogy még időben beszedjék esti etetéskor a tyúkoktól a tizedet. Csak még egy részeg vadgalamb kötekedett a turulmadárral a híd tetején, mert Kőbányán, a sörgyár udvarában teleitta magát egy pocsolyából..

– Hívhatod a haverodat! Elbánok vele is ha nem hagyod magad tubicám! — S mivel nem tudott már repülni, szárnyait mankónként használva gyalog próbálta megmászni a bronzmadarat. Persze, hogy kő gyanánt csobbant a vízbe. Először alámerült, de a Duna újra felvetette és szépen már félálmában vitte, ringatta a Vaskapu felé.

Szamosházy is a második konyakját itta az iparoslegények kocsmájában. Már kora délutántól egyre jobban dühöngött menyasszonyára. Lassan rájött, hogy csak számításból hergeli Júlia, hülyét csinál belőle, hogy egy életre beüljön a nagy vagyonba – lehet, hogy még a lovászával is hentereg a céda -, magyarázta a mellette iszogató cipészmesternek a harmadik konyak után, s nem is sejtette, hogy milyen közel áll az igazsághoz.

A vágóhídi kávémérés előtt ácsorgott egy kicsit, s nézte ahogy egy átutazó vándorpatkány társaság a városi fajtestvéreikkel verekedtek egy kutyadög miatt. Szamosházy megmosolyogta őket, és nagy keményen elindult a „Vén trombitás” nevű kuplerájba.

– Kutya legyek, ha nem merek bemenni – bátorította magát, mert eddig még ruha nélkül nem látott nőt, legfeljebb ha nem Botticelli képen. Majd összeesett az ajtó előtt, lábai remegtek az izgalomtól, félelemtől, mikor belépett.

Egy idő után egy döngőléptű, vidáman fütyörésző Szamosházy hagyta el az örömkertet. Széles jókedvében még megivott pár pohár pezsgőt a teátrumkávézóban, majd csendesen egy pajkos víg nótát dalolva, hazasétált a kihalt sikátorokon. Mikor hajnalra hazatért, lesöpörte az asztalról Júliához írt legújabb friss versét, majd hófehér tisztalapot tett az asztalra, s verejtékezve belefogott élete első novellája körmölésébe.

 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. április 24., kedd, 10:05

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de