Bridget Felber : ELVÁGYDÁS 10.

 

Április 1.

Bolond egy nap

 

„Több tehetséges n? veszett már el házasságban, mint háborúban, éhínségben vagy járványban." / Szörnyella De Frász

 

Amíg a vasalóm nem melegszik fel egészen, egy kicsit mindig folyat, ezt igazán megjegyezhettem volna már, és akkor most nem lenne csurom víz a vasalódeszka, és nem sisteregne fel a forró g?z a fejembe az els? simításoknál, és akkor talán nem lennék újfent ilyen ideges.

Agyrém, hogy a férjemnek minden nap egy órával el?bb el kell indulnia, hogy id?ben a bárba érjen, vagyis az heti hét óra kiesés az életünkb?l; a visszaúttal együtt tizennégy, de azt nem számolom, mert olyankor Fannival már úgyis mélyen alszunk.

A tizedik felesleges kör után egyel?re joggal mondhatom, hogy még mindig nem sikerült lakást találnunk a nyugati parton, ahol a férjem dolgozik, és ami innen több mint nyolcvan kilométer, azaz egyszázhatvan naponta – ha már így belejöttem a matematikába.

Kezemben egy jól szabott fekete, frissen mosott, következésképpen gy?rött negyvenhármas férfiing, de valahogy olyan nehezen mennek a mozdulatok…

 

Egy héttel ezel?tt kapta meg azt a munkát, amit gyakorlatilag elképzelt magának: mint otthon, itt is bárt vezet, vagyis komoly a felel?sség, de kreatív és önálló a munkakör, ráadásul gyönyör? környezetben: csupa üveg fal és aranyozott szobrok az átlátszó padló körül, ami alatt nem csekély érték? Swarovski kristály csillog, látszólag csak úgy hanyagul odaszórva, mindemellett azonban ordít, hogy a látvány egy bels?tervez? gondos munkája. Az egésznek van egy ?rült, nagystíl?, franciás stílusa, f?leg, ha megemlítjük a piros és kék, hamis krokodilb?r kanapékat, és az osztályon felüli italokat.

Külföldön csak szolga lehet a magyar, mondta pár hónappal ezel?tt az apósom, amire a férjem bepöccent: ugyan apu, ez nem a régi rendszer, már unió van, és én nem egy analfabéta segédmunkás vagyok! – válaszolta – Emberek manapság egyszer csak külföldre költöznek, és ott tanulnak, élnek, gyereket csinálnak, házat vesznek, dolgoznak; nem olyan rendkívüli dolog ez…

De azért biztos neki is lehettek kétségei, mert egy hete mintha megkönnyebbült volna. Látom rajta, hogy elégedett és büszke, és örül, és… és tudom, hogy nekem is együtt kellene örülnöm vele, ami tulajdonképpen nem is esik nehezemre, ne értsenek félre, de valahogy úgy érzem magam az egészt?l, mint egy poros nipp a vitrinben, aki allergiás a tollsepr?re. (Igen, ez megint a borzalmas hasonlataim egyike volt, ez van…)

Pedig nagyon igyekszem, hogy a bennem lév? rossz ne törjön felszínre, amikor csillogó szemekkel meséli nap, mint nap az újabb fejleményeket, hogy ki-mit mondott, és mit tervez, és milyen ruha volt rajta, és honnan jött és hová tart… csak mondja, és mondja, hogy mik történnek vele; pereg a film, szinte látom, hallom, mint a moziban.

Furcsa ez a változás, amit?l hirtelen rájövök, hogy kiestem a néz?térre, pedig ezel?tt én is szerepeltem, együtt szerepeltünk, csak aztán ? hirtelen kin?tte a szerepünket és leszerz?dött egy men? stábbal.

Vagy legalábbis egy nálam men?bbel.

Vagy legalábbis én most így érzem.

Istenem, most, hogy így írom ezeket a sorokat, rájöttem, hogy irigy vagyok a saját férjemre, hát én nem vagyok normális, az biztos.

„Csapkodja a fertályát a földhöz örömiben!" – dörmögte a telefonba a mi lektorunk, amikor végre cseveghettünk – „Isteni szerencséjük van, hogy ilyen hamar munkát kaptak…"

Persze, tudom, hogy igaza van, mégis…

Férfiak milliói mennek naponta munkába, nem értem, mi a fene bajom van?

Talán az, hogy amíg otthon voltunk, éltük a vállalkozók szabad életét, vagyis nem szorított határid? – kivéve a fizetésit – nem volt f?nökünk, mindössze egy Karcsink, de ? úgyis haver és nem is az az ideges típus, így csak annyi dolgunk volt, hogy reggel elvigyük Fannit oviba, aztán jöttünk, mentünk, éltünk, mint hal a vízben, csuhajja! A férjem csak éjjelenként dolgozott, de azzal sem volt semmi problémám, így szoktam meg, és ha hiszik, ha nem, a legtöbbször fel sem ébredtem, amikor hazajött, azt sem tudtam, hány óra van, mert soha nem ellen?riztem, és soha nem gyötörtem féltékenységi jelenetekkel, mert minden rendben volt az életünkben, és otthon szerettem magam annyira, hogy maximálisan megbízzam benne

És itt?

Kezemben a vasaló, simogatom az ing ujját; anyámtól rendesen megtanultam vasalni, mert azt nagyon szeretett – ezért tudott is – és mindig mondta, hogy a férfiholmin szívvel kell dolgozni, a vasaló csak eszköz hozzá: el?ször a nyakát, aztán az ujjait – pontosan figyelve az élekre – és csak utána vasalom körbe, majd legvégül a vállainál fejezem be, de ott most még nem tartok…

Száll a g?z és szállnak a gondolataim: valahol a lelkem mélyén felhangzik egy régi barátom sok-sok évvel ezel?tti hangja, ahogy szemrehányóan kiabál a telefonba: „Lassan többet beszélek a titkárn?ddel, mint veled, ez így nem m?ködik tovább… neked semmi nem számít, mert te egy átkozottul karrierista picsa vagy…!"

Akkor neveztek el?ször karrieristának – a picsát addigra már megszoktam – ami eléggé szíven ütött, viszont rájöttem, hogy milyen igaz, tényleg megvan bennem a hajlam a munkamániára, ám azt a n?t mélyen eltemettem magamban, amikor egy reggel a férjem – akkor még csak a lakótársam és legjobb barátom – ágyában ébredtem és hosszan nézve a férfiasan finom kezét látomásom volt: abban a pillanatban tudtam, hogy ezek a kezek egyszer parányi babát gondoznak majd, és tudtam, hogy ? az, akire vártam…

És így is lett.

Évekig nem hiányzott a kiskosztüm, és szinte hetekre kikapcsoltam a mobiltelefonomat – egyszer az ágy mögött találtam rá, iszonyú porosan – miközben valami istenáldotta révületben csodáltam az anyaságot, s eközben éjjel-nappal rettegtem, hogy Fanni rendesen lélegzik-e, eleget evett-e, és nem árt-e meg neki az a hatvan kilométeres út, amikor meglátogattuk a nagymamiékat. A kötelez? oltások napja felért egy horrorfilmmel, ami el?tt soha nem aludtam, és amikor pusztán a rémült arckifejezésemmel ?rületbe kergettem a véd?nénit.

Ennek a csodálatos, de szörnyen fárasztó id?szaknak aztán az óvoda vetett véget, ami egy külön tortúra volt nekem – Fanni remekül elboldogult – és talán akkoriban kezdtem végre leszállni a gyerekr?l, és újra összebarátkozni önmagammal. Hirtelen millió dolgot akartam egyszerre csinálni: megírtam egy novellát, aztán ecsetet ragadtam és még meg sem száradt a festmény, már egy új szobron törtem a fejem, és új barátaim lettek – akkoriban ismertem meg a Sándorékat, amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak – és irodalmi kávéházakba jártunk, és mindig voltak vacsoravendégeink, és ha Fanni a nagyinál aludt, nyugodtan elmehettem szórakozni a Kriszta nev? barátommal, és háromnaponta felváltva vendégeskedtünk egymásnál az Éviékkel, ami tökéletes volt mindannyiunk számára, mert a gyerekeink is imádták egymást, és istenieket ettünk a n?véremnél, és mindennek megvolt a helye, nem úgy, mint itt, ahol akkor jön be némi friss leveg?, ha a férjem felébred munka után, és a történeteivel kinyit egy ablakot. Két hónapja szinte alig beszéltem érdemben feln?tt emberrel, és Fanni hiába egy kis csoda, de mégiscsak kisgyerek, akinek a fejében pónik és tündérek élnek, akik id?nként babazsúrra mennek Barbie-hoz, aki egyébként másodállásban hableány, ha nem tudnák, és egy korallzátony mellett él rózsaszín marcipánpalotában.

Persze, örülök annak, hogy ilyen, elvégre azon dolgozunk a férjemmel, hogy ne legyen olyan kis görcsös pukkancs, mint amilyen én voltam ennyi id?sen, amikor éjjelenként bepisiltem, mert meggy?z?désem volt, hogy amint elalszom, Drakula gróf átrepül a falon és galád módon nyakon mar, napközben pedig léleksorvasztó, reménytelen szerelmet tápláltam az oviban egy Gábor nev?, sajtkép? gyerek iránt, akinek egyszer vastag, zöld takony folyt az orrából, ami miatt én gyengéden csak „Zöldtakonykirálynak" hívtam, igaz, szigorúan a háta mögött, mert ha véletlenül meghallotta volna, nagy lett volna rá az esély, hogy földig húzza a hajamat a kisvonatban, aztán vinnyoghatok, amíg az egyik dadus meg nem érkezik, hogy mindkett?nket fülön csípve kicsikarja bel?lünk a béketárgyalásokat …

Igen, tudom, hogy örülnöm kellene, amiért a férjem mindent elintéz helyettem, és nagyon sajnálom, hogy túlteng bennem a tenni akarás, és nem feltétlenül elégít ki a napi bevásárlólista és az ebéd közötti bonyolult összefüggések rendszere ebben az idegen világban, ahol talán rejt?zik némi kihívás az én számomra is…

Képzeletbeli névjegykártyák hullanak elém az égb?l: én, mint jósn?, (még az éretlen korszakomban) és vendéglátós napi tizennégy órában amikor megesett, hogy állva aludtam a pultnál, és televíziós m?sorvezet?, (a mélypont az volt, amikor gumibabát árultam akciós áron) és voltam drogéria tulajdonos a helyi uszoda aulájában, (unalmas egy fél volt…)

Voltam hostess, m?vészeti vezet? és modell, koreográfus, rendezvényszervez?, és bébiszitter, és újságíró, és dalszövegszerz?, és gyúrtam marcipánfigurákat egy cukrásznak, és voltam tehetségkutató, meg még annyi minden, csak éppen akasztott ember nem, ahogy mondani szokás, viszont meggy?z?désem, hogy abban is profi lennék, mert én kérem, maximalista vagyok és született ötletember, aki most legszívesebben kiállna az út közepére és könyörögne minden arra járó öltönyösnek, hogy alkalmazzon, mert szétdurranok a bennem felgyülemlett kreativitástól, amit évek óta hordozok magamban, és mert olyan rég volt, amikor kikérték a véleményem a feln?ttdolgokról, és közben figyeltek rám, mert akkoriban mindig sziporkáztam, és szórakoztató voltam, és különben is, száznegyvenes IQ-m van, megmérték a gimiben, és külön gratuláltak hozzá, és amib?l ha id?közben el is vesztettem mondjuk, húszat, még mindig maradt elég, és… és…

 

Tutyika, kész van az ingem? Csak, mert borzasztóan el vagyok késve! – a férjem hangja hirtelen kirángat a gondolataimból, ahogy türelmetlenül toporzékol félmeztelenül, jelent?s jelzésértékként kocsikulccsal a kezében.

Persze, válaszolom, és még egy utolsót simítok a negyvenhármas, ropogósra vasalt férfiingen, hogy elt?njön róla az a könnyáztatott folt, amit?l aztán megint belesistereg a g?z a fejembe.

 

 

Április 4.

Éva almája

 

Ma bementünk a férjem munkahelyére, ahol a legtöbb kollégáját megismerhettem.

Éppen a személyzeti folyosón haladtunk át, amikor a délutános m?szak megérkezett az étterembe – szám szerint hárman – karjukon a friss munkaruhákkal, vidáman csevegve. Hirtelen nagyon megörültem, hogy még délel?tt George Sandnek álcáztam magam: a fekete nadrágkosztüm, a hátrasimított haj és a finom smink mindig jó benyomást kelt. Kellemes tapasztalat és egy-null a németek javára, hogy minden találkozásnál – és nem csak a bemutatkozásnál – a n?knek is kezet nyújtanak, (s?t, a gyerekeknek is!) ami otthon ritkán mondható el, miután ezt a kéznyújtás dolgot az etikett szerint rábízták a n?kre, így aztán az szépen el is maradt. Ez egyébként borzasztóan idegesített, vagyis, amikor anno egy asztaltársaságnál vegyesen ültünk, de csak a férfiak kezeltek le, minket, n?ket rendszeresen kihagyva az üdvözlésb?l, mintha ott sem lennénk. De most nem err?l akartam írni, bár jellemz? – és talán nem is érdemes megemlíteni – hogy amikor a férjem f?nöke nyújtotta a kezét, én a meglepetést?l elvesztettem az egyensúlyom, és el?ször csak beleléptem, majd kis híján bele is estem egy tál kutyakajába, amit a szomszéd kínai étterem alkalmazottai helyeztek a folyosóra. Esetemben ez normális, mindazonáltal ?szintén remélem, hogy azok a kedves ázsiai népek a kutyákat csak házi kedvenceknek tartják, nem félreértelmezve az „ennivaló" jelz?t.

A háromtagú csapatban ott volt az egyik pincér lányt is, aki – lévén, hogy spanyol származású, de Németországban n?tt fel – igen jól beszél spanyolul. Erre nagy szükségünk is volt, mert igen fontos tapasztalat, hogy amelyik lakásra csak spanyolul van kiírva a kiadó tábla – se alquila – ott a tulajdonos nem beszél semmilyen más nyelvet. (Jut eszembe, miért is beszélne? Hiszen ? otthon van…)

A lány igen készséges volt: el?z? éjjel felajánlotta a férjemnek, hogy kikeres érdekesnek látszó hirdetéseket a spanyol nyelv? újságból és aztán másnap tényleg el is jött velünk megnézni egyet, de közben furcsamód soha nem nézett a szemembe, ami elindította bennem a hetedik érzékelés bonyolult gépezetét, ami gyakorlatilag csalhatatlan.

Furcsa, oda nem ill? módon gyakran a hajába túrt, és bár elég meleg volt, mégis indokolatlanul sokat nyálazta a száját, meg egyéb olyan jeleket hagyott, amit a férfiak azonnal talán észre sem vesznek, de nekünk n?knek egyb?l felt?nik, hiszen magunk is gyakran élünk ezekkel a tudatos, vagy félig tudatos trükkökkel.

Egyszerre azon kaptam magam, hogy megértettem, és meg is sajnáltam szegényt.

Sejtem, milyen érzés lehet hirtelen feltámadó érzelmeket táplálni egy kolléga iránt, aki nap, mint nap megjelenik az életünkben, és akivel egyszerre kialakul valami bens?séges, már-már meghitt kapcsolat, például ahogy kitalálja, szerelme személyének melyik koktélos pohárra van szüksége éppen… megejt?en szép kép.

Legszívesebben átnyúltam volna az asztalon, át a kiürült kávéscsészék és ragadós narancsdzsúzos poharak fölött, és megsimogattam volna a mosogatástól elny?tt kezeit, és megnyugtató hangon mondtam volna neki, hogy ne aggódjon, és ne utáljon már ennyire, hiszen megértem: én is szívesen házasélnék végre ezzel a fickóval, aki minden este elt?nik otthonról, hogy a f?nöke legyen, mert ha valaki, én pontosan tudom, hogy jó pasi a férjem, és hogy milyen borzasztóan izgató a távolságtartó, h?vös stílusa… (Jó esetben.)

Egyszóval tudom, és elfogadom – mondta a mosolyom minden más helyett – hogy egy ilyen kedves, fiatal lány mindenféle álmokba ringatja magát, de ha egyszer is megsejtem, hogy ennek bármiféle hangot ad, kitekerem a nyakát és addig ölöm, amíg meg nem hal, majd felnégyelem, és okulásképpen felt?zöm a vár négy fokára farmerostúl, csillogós övest?l, mindenest?l, ezt azért ne tévessze szem el?l… mindössze a rend kedvéért.

De a valóságban csak mosolyogtam tovább kedvesen, és megigazítottam Fanni hajában a csatot.

Feltételezéseimet aztán megosztottam a férjemmel – miután a lány a négyes randevú izgalmaitól felajzottan hazarohant, beigazolva ezzel, hogy nem csak én vagyok paranoiás – aki akkorára nyitotta a szemét, hogy majdnem kiesett rajta keresztül a feje; bírom, amikor olyan, mint egy szempilla csattogtató naiva a múlt századból, ilyenkor mindig összezavar: hogy a fenébe nem veszi észre azt, ami kis híján kiböki a szemét?

Mit gondolsz, minek áldozta fel ez a lány az egyetlen szabad délutánját a héten? Hogy nekünk lakást intézzen? – kérdeztem értetlenkedve.

Tutyika, én tényleg nem figyelem az embereket, szerintem csupán kedves volt, és segíteni akart…- mondta, miközben teljesen belemerült az újságjába, meg a félig szívott szivarjába, amire már végképp nem tudtam mit mondani.

 

Éjjel aztán képtelen voltam elaludni.

Az a fura gondolat kavargott a fejemben, hogy manapság, amikor szinte minden azt sugallja, hogy semmi mással, csak önmagaddal kell tökéletes harmóniában élned, szóval, amikor már komoly, általam sokra tartott személyek is kerek-perec kimondják, hogy felesleges csodálkozni, amiért a szerettünk néha másokra is gondol szexuális értelemben, hiszen ha ezt tagadja, nyilvánvalóan semmibe veszi a tényt, hogy ez egy természetes és elfogadott vágy lehet bármelyikünk részér?l. A baj csak az, hogy ez a rész azóta is kimarad a házassági esküb?l, ami a fentiek tudatában felel?tlen és meggondolatlan dolog, tekintve, hogy ezzel nyilvános hazugságra késztetik a házasulandókat… bár most gondolkodom, hogy a "h?ségben" egy eléggé tág fogalom, ami ugye nem tér ki a h?ség szó pontos definíciójára, vagyis nem szögezi le kell?képpen a fogalom feltételeit, félrevezetve ezzel az olyan kezd?, amat?r kis feleségeket, mint amilyen én vagyok. Soma Mamagésa jut eszembe, aki nem egy nyilatkozatában kijelentette, hogy egy magasabb rend? kapcsolatban nincs számonkérés és féltékenység, hiszen ha két lélek ?szintén szereti egymást, ott nincs helye holmi birtoklási vágynak, amivel úgyis csak az egonkat hizlaljuk, mert a szex idegenben nem más, mint energiagy?jtés, ami kés?bb igenis jól jön majd a családi életben…

Félreértés ne essék, én nagyon is kedvelem a Somát – sokakkal ellentétben – de amikor ilyenek hallok vagy olvasok, rendszerint lever a víz és ett?l olyan kiforratlan, önz? dögnek érzem magam, aki az önös érdekei miatt úgy néz ki, hogy végképp lecsúszik a salakmentes, kristálytiszta szeretet adta megvilágosodásról, ahol a megcsalás egy nem létez? szó, hiszen az egész nem más, mint az önkifejezés és az elemi igényeink iránt érzett tisztelet egy megnyilvánulása.

Vagy hívhatjuk önzésnek is.

Persze csak az én folyton önigazoló, primitív elképzeléseimben.

Vagyis a kör bezárult, és én megint nem lettem okosabb. „?szinteség, szeretet" – ez leng tehát a spirituálisan érett és nyitott emberek zászlaján, akik nem is áltatatják magukat azzal, hogy partnerüknek esetleg tényleg nincs szüksége más érintésére, mert netalán az már nem szükséges egy szerelmen alapuló kapcsolatban, vagy ha néha esetleg eszébe is jut, tudja, mivel tartozik annak, aki nem csak a jó pillanataiért simítja végig a kezét.

De…

De mi van akkor, ha az egész nem is létezik? Nincs sírig tartó szerelem, és h?ség sincs, csak békák vannak, amiket egy papírra való hivatkozással lenyel a halandó, amikor hívja az alkalom, ha már annak idején elkötelezte magát a monogámia elvei mellett, aminek nincs is semmi értelme, csak az ember találta ki, mint hivatkozási alapot a középszer?séghez? Mi van, ha az egész nem más, mint egyszer? álszentség, és nincs mögötte semmi, csak emberek vannak, a maguk kis vágyaikkal és ösztöneikkel, amelyek segítenek színesebbé tenni ezt a néhány évet itt a földön? Akkor mi van?

És mi van akkor, ha az alkalom nem is ad annyi örömet, mint ahogy ígérte, és életre szóló sebet ejtünk azon, aki bízott bennünk, csak, mert képtelen vagyunk azt mondani, hogy köszönöm, nem. Köszönöm, nem, mert ember vagyok és tudok gondolkodni, és nem csak annyiban váltunk ki az állatvilágból, hogy megtanultunk beszélni, hanem képesek vagyunk nemet mondani, hiszen annyi mindenre mondunk nemet pusztán az elveink miatt, eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy? Ilyen alapon „beleszagolhatnánk egymás seggébe, mint a kutyák az utcasarkon" – ahogy a Sándor barátom mondta egykor, igaz, ? egészen más esetek kapcsán.

És mi van, ha ad? Hazamegyünk egy kiadós kufirc után elégedetten, mint amikor kivételesen olcsón jutunk egy rég áhított árucikkhez, miközben megkeressük az állandó partnerünk gyenge pontját, hogy a hibáira való hivatkozással könnyebben tegyük túl magunkat a fel-feltör? lelkiismeret furdaláson?

Tudom, mir?l beszélek, életem során én is csaltam és engem is csaltak már meg, ami nagyjából az aktuális kapcsolatok hattyúdala volt, mint egy levezet? hadm?velet, igazolás, hogy másképpen is m?ködünk, más valakivel is m?ködünk, minek rabolnánk tehát egymás idejét további éveken át? És hol vannak már ezek az emberek? Aki megmaradt, az sem felejt, csak legfeljebb nem beszélünk róla, mint ahogy egy m?tét sem múlik el hegek nélkül…

Úgy vélem, hogy a „megcsalás" egy folyamat, egy hosszú történet, ami mindenképpen egyfajta hiányérzetb?l fakad, ami akár érzelmi, akár fizikai eredet?, mindig a töltés hiányának nagyságrendje szerinti id?n belül következik be… minden más csak a véletlen kezében van. Én nem szeretem a véletleneket – azt még nem döntöttem el, hogy hiszek bennük, avagy sem – de az biztos, hogy százszor inkább kimondok mindent, ami bánt, megel?zve ezzel, hogy kés?bb szemrehányást tegyek magamnak, mert legy?zött az id?, holott elméletileg lépésel?nyben voltam. Vicces, de az a kapcsolat, amelyik erre a végre van ítélve, az utolsó pillanatig kétesélyes, hiszen csak és kizárólag az id? és a véletlen dönti el, hogy kib?l lesz a megcsalt, és kib?l a megcsaló.

Néha sokat segítene, ha az emberek kimondhatnák, amit igazából gondolnak, vagy amire igazából vágynak. Márpedig, ha az ember úgy érzi, hogy tennie, vagy mondania kell valamit, jobb, ha mihamarabb megteszi.

 

Ennél a pontnál nem bírtam tovább, és felültem az ágyban.

A válasz mindig a kérdésben van, a kérdés pedig az enyém. Nincsenek sémák és nincs recept. Egy dolog fontos, hogy mit érzek legbelül?

A válasz egyszer? volt, persze a magam módján, a magam értékei szerint

 

A telefonomon hajnali négy óra volt, de nem érdekelt. Átnyúltam az ágy másik végére, és felráztam a békésen hortyogó hímet.

Bocsi, nyugi, nincs semmi baj, csak azt akarom mondani – suttogtam bele az álmos, sötét szobába – hogy tudom, hogy eszed ágában sincs megtenni – mert mondtad már nem egyszer – de ha esetleg mégis… szóval, ha megszegnéd a nekem tett esküdet, és nevetségessé tennél, és semmivé nyilvánítanád a beléd fektetett bizalmam, és az évek számát, és mindent, amit adtam neked, akkor nem árt, ha tudod, hogy te és a partnered akár el is áshatnátok egymást, mert olyan szinten pokollá tenném az életeteket, hogy megbánnátok a napot is, amikor világra jöttetek, aminek a vége úgyis az lenne, hogy egymást gyilkolásznátok le, fogcsikorgatva az emlékekt?l, hogy egykor megismerkedtetek… remélem világos voltam. Jó éjt szívem.

Ett?l aztán jelent?sen megkönnyebbültem, olyannyira, hogy már aludni is tudtam.

 

A másnapot persze végigdörmögte.

Nem értem, miért fenyegetsz ok nélkül… kikérem magamnak, nem adtam rá okot, és az a hang, ahogy az egészet el?adtad! Ráadásul az éjszaka közepén felkeltesz ezért…! – dohogta.

Mit mondhatnék erre?

Hát, lehet, hogy kicsit másképpen csattant el, mint ahogy az megszokott, de mindett?l függetlenül azért ez egy megfontolt alapokra helyezett, ?szinte szerelmi vallomás volt.

By Bridget.

Legutóbb szerkesztette - Bridget Felber
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.