Kiss Jánosné : NMAGADBAN

 

Köszönetképpen az engem kezel? SZEMÉSZETI LÉZERKLINIKA dolgozóinak, különösen Sípos doktorn?nek, aki képes mindig mosolyogni, emellett hosszú-hosszú id? után els?ként Brigikének szólított…

 

                                                

  Az élet bizonyos szempontból nem más, mint számtalan döntések sorozata.

Döntések, amelyeket különféle bels?, vagy küls? kényszerek szülte villanásokban kell, hogy meghozzunk… döntések, amelyeknek következményeit szükségszer?en áldásként, vagy átokként visszük tovább az úton.

Igen, létünk fontos pontjai ezek, amelyeknek meghozatala a teremtés egyik fajtája; amíg a megoldáson vajúdunk, kénytelenek vagyunk lenézni önmagunk feneketlen mélységeibe, hogy addigi életünk tapasztalatain át valami igazán fontos megszülethessen. S hogy ezek a döntések mennyire lesznek hasznosak? Az mindig a döntéshozón múlik, és a döntéshozatal pillanatában d?l el…

Egy azonban biztos.

Addig van értelme az életünknek, amíg van lehet?ségünk dönteni.

 

Az orvostudomány talán legáldásosabb tulajdonsága, hogy olyan helyzetekben is meghagyja a döntés jogát, amikor más esetben nem lehetne kiút. Erre mindenki találhat példát a személyes tapasztalatain át: én például pár száz évvel ezel?tt szinte biztosan belehaltam volna a komplikált szülésembe, vagyis jelen helyzetben csak a gyors és szakszer? orvosi beavatkozás menthette meg az életünket… vagy még mindig vaksin pisloghatnék a rövidlátó szemeimmel, amelynek kényelmetlenségeit kár lenne felsorolni azoknak, akiknek egészségesek a szemeik és ezen túl még fantáziájuk sincs elképzelni…

Régebben gyakran úgy éreztem, hogy létezik egy „Szemüvegesek klubja", ahol elkötelezett szövetségesei vagyunk az esetlenségnek: azaz a szemüvegek és kontaktlencsék okozta korlátok gátugróiként – valljuk be – soha nem úszhatunk egy jót, nem vehetünk részt bármilyen sportban, még csak el sem ázhatunk egy kiadós nyári záporban, mert a szemüveg bepárásodik, leesik, vagy eltörik, a lencse kiszárad, kiesik, vagy megsérül…

Így aztán mi, a klubtagok már soha nem élhetünk teljes életet.

Elég borús kilátások, nem?

Szerencsére ma már dönthetünk.

 

Amióta el?ször hallottam a lézeres szemm?tétr?l, biztos voltam benne, hogy egy szép napon én is részese leszek a Nagy Csodának: vagyis besétálok egy fényes, bizalomgerjeszt? épületbe, ahol valami történik majd velem, aztán egészséges, éles szemekkel kisétálok… és ez kés?bb pontosan így is történt.

Furcsa, de a legtöbb ember – még az optikusok is – le akartak beszélni err?l, el?re láthatatlan kockázatokra hivatkozva – a legelszántabbak még leellen?rizhetetlen statisztikai adatokra is hivatkoztak – mígnem rájöttem, hogy míg az egyik oldal a saját gyávaságát magyarázza, a másik egyszer?en a megélhetését félti. Hiszen, ha mindig a kockázati tényez?kre hagyatkoznánk, nem ülhetnénk többé autóba és leveg?t sem vehetnénk; leállna a légi közlekedés és az utcára sem léphetnénk ki… a kórházakat és orvosi rendel?ket pedig messze elkerülhetnénk. Érdekes tapasztalat volt, hogy míg a környezetemben él? hölgyek nagy része bármilyen fájdalmat és kockázatot elviselne a szépségért, az egészségükért ezzel szemben sokkal kevesebbet, és azt is csak végszükség esetén adnának…

 

Az egyedüli, legrémiszt?bb félelmeim talán csak a m?tétet követ? napok nem titkolt kellemetlenségei voltak – azt tudtam, hogy a beavatkozás teljesen fájdalommentes, és ez így is volt – de még ez a tény sem tántoríthatott el a tervemt?l: mint minden ember, én is teljes érték? életre törekszem, és…

 

                                   … szerencsére volt lehet?ségem dönteni.

 

Elméletemet – így három hónappal a m?tét után is – fenntartom, s?t meger?sítem. A lábadozás napjai az elképzelttel ellentétben cseppet sem voltak borzalmasak; legnagyobb részt a fájdalomcsillapítók és altatók segítsége, s talán egy kicsit az elhatározás okán is: végig pontosan tudtam, minden elmúlt perc közelebb visz a teljes gyógyuláshoz, hiszen a döntést meghoztam: vissza akartam kapni a tökéletes látásomat.

Mivel a beavatkozás egyik velejárója pár napig a totális fényérzékenység, a szemem szinte végig csukva volt… az önmagamban eltöltött id? mégis hasznosnak bizonyult.

Ritka pillanatok a mai, rohanó életben, ha csak a magunk társaságát élvezhetjük napokig… ilyenkor eld?lhet, hogy mennyire vagyunk ?szinte, jó barátai saját magunknak. Ha vannak gondolataink, terveink, elképzeléseink, amelyek csiszolásra szorulnak, hát akkor lesz id?nk mindezt átgondolni, miel?tt újjászületünk.

Mindemellett pedig én végig azt gondoltam, hogy ha csak ennyi az egész, akkor nem fizettem nagy árat az éleslátásért, amit azóta is mindennap maradéktalanul élvezek. Elmondhatatlan érzés, amit nem is sejtenek a „nemszemüvegesek", hogy milyen nagyszer? segédeszköz nélkül megcsodálni a tájat… ellátni bármeddig… akár egy sas.

 

Szóval, mindent egybevetve, ez egy jó döntés volt.

Alig várom a nyarat, hogy végre szabadon úszhassak, és azt hiszem, megtanulok végre fejest is ugrani… de mindezeken túl, minden nap élvezem az életlátás adta, felh?tlen szabadságot.

 

 

Nos, eddig a levél.

 

Azt már csak a könnyeim mögül jegyzem meg, hogy éppen ma, május 10-én járt le a biztonsági félév, amely gyakorlatilag a gyógyulási id?t jelenti… ma már semmi kötelezettségem nincs az egészséges látásért; nincs szemcsepp és napszemüveg, és ma lesz az els? nap gyerekkorom óta, hogy elmerülhetek a vízben úszás közben… talán apró dolognak t?nhet.

De nekem, ha megengedik sokkal több annál.

Mert meggyógyulni, és visszakapni az egészségünket maga a csoda. Bármennyiért.

Legutóbbi módosítás: 2007.05.10. @ 09:53 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.