Bárányi Ildikó : Ne izgulj, Fiam…

Másokat és önmagát bátorító monológ – Első rész *

 

Újabban a fiam levelezést folytat a háziorvosommal is. (Állítólag románul, mert azt még nem felejtette el. Remélhetőleg kevesebb hibát ejt, mint magyarul.) Ennek állítólag az az oka, hogy furcsállja, mostanában milyen keveset emlegetem levelezésünkben a múltat. Ebből von le messzemenő következtetéseket, és azok jóváhagyását várja a Doktornőtől.

(Becsületesebb volna bevallani, hogy kémkednek utánam, a lakásomba is bejárnak és árulkodnak a szomszédok, mindenféle rémtörténetekkel traktálják.)

Az meg sem fordul a fejében, hogy egészen egyszerűen rájöttem magamtól, mennyire felesleges annyi emlékkel terhelni a papírt, amikor ez rajtam kívül senkit se érdekel igazán? — A fiamat a legkevésbé. — Hát abbahagytam felemlegetését, hátha így megszabadulnék a felidézésétől is, és akkor végre még kevésbé fájna.

Szóval megkérte a doktornőt, hogy küldjön el szakvizsgálatra. Itt a cédula. Feltételezett diagnózis: — Altzheimer kór, Paranoid tünetegyüttes. Nyugodtan a kezembe adták, azt hiszik máris olyan stádiumban vagyok, hogy nem tudom, hogy ez mit jelent. Elfelejtik, hogy egy egészségügyi igazgatóságon voltam titkárnő harmincöt évig és hallottam ott egyet-mást ezzel kapcsolatban.

— Majd a szomszédasszonya kísérje el Judit nénit. Nehogy elinduljon egyedül, mint a múltkor, amikor hozzám készült s a kórházban kötött ki — aggodalmaskodott a doktornő.

Honnan tudja, hogy hová készültem? Az tény, hogy felöltöztem és elindultam otthonról. Az ember nem élhet mindig a négy fal között, csak a múltban kószálva az örökös emlékeivel, keseregni azon, ami rég nincs és soha nem is lesz. Néha kellene két szót szólni valakihez, aki visszafelel. Elegem van abból, hogy én kérdezek, és én felelek rá: „Hova a fenébe tehetted már megint a szemüvegedet, Judit? Nézd meg valahol a konyhában, ott még megvolt! Boríts le egy poharat, az segíteni szokott. A múltkor is a hűtőbe tetted a kiszemelt fuszulykával együtt. De gondolkodni is lehetne, mit csináltál utoljára, amihez szemüvegre volt szükséged…

Magasröptű tárgyalás önmagammal!

Akkor már inkább az orvosi rendelő váróterme. Oda eleve olyanok járnak, akiknek kitelik az idejéből a fölösleges várakozás. Ezek között mindig akad egy-egy kedvesebb ember, akinek nem halálos elmesélni, hogy mi fáj, hogyan és mióta. Talán azért mondtam Marikának, amikor kérdezett, hogy elmegyek az orvosi rendelőig.

Mikor a kapun kiléptem előttem két kisfiú bóklászott a szomszédos iskolából jövet. Megszokott látvány errefelé déltájt, nekem mégis megdobogtatta a szívemet, mert az egyik pont olyan volt, mint az én Lacikám, hátán az iskolatáskával. Elnéztem, ahogy ezek véletlenül se tudnak egyenes vonalban járni. A nemrég felújított járda szélén egy keskeny pázsittal beültetett szegély maradt. Az én valaha volt Lacikám másának egyik lába a zöld csík jobb oldalán, a keskeny szegőkövön, a másik a járdán. De azonnal áthúzza azt is a peremre, majd gyorsan meggondolja, és visszaugrál a zöld csík bal oldalára. Ott aztán egy ideig előre tartott céltudatosan, mert felújítás ide vagy oda, kicsivel arrébb maradt egy lavórnyi gödör, benne az eső után csinos tócsa, ebbe aztán belegyalogol két lábbal, nehogy száraz maradjon az Adidas. Ez lehetett a fő indok, mert utána a cirádás talpú lábnyomokat csodálták, néha vissza-visszaugranak, hogy jobban lássák.

Én meg, mint akit megbabonáztak, csak mentem utánuk. Lássuk, mit képesek még kitalálni?! Ez is van olyan érdekes, mint a Jani bácsi hátfájása — gondoltam — és szinte öntudatlanul felszálltam a villamosra, hogy kövessem a lurkókat. Észrevettek. A nem Lacika gyermek, gyorsan feláll pillanattal azelőtt elfoglalt helyéről.

— A néni csak üljön le, tessék! — Ez a néni én lennék. A gyerek a mellettem levő szék támláján a vasrúdba fogózkodik kicsit még párnás apró kezével, a másikkal a barátja háttáskáját püföli. Az ember nem lehet udvarias és tökéletes is egy időben. Nagy terpeszben áll, a kanyarokban mégis veszélyesen inog ide-oda, de a másik kezét a világért nem használná kapaszkodásra, akkor mivel piszkálhatná a barátját? Istenem, de nem vigyáz magára ez a gyermek! Talán figyelmeztetni kellene… Mielőtt megtehetném, a villamos megáll, és a kis barát hirtelen leszáll.

— Szia. Nem kísérhetlek tovább. Most már muszáj haza menjek, mert balhézik a muter. — Az ajtó nagyot csapódva zárul s a kis barát a villamos mögötti síneken cikk-cakkban átugrálva az ellenkező oldali megálló felé veszi az irányt. Én pedig késői felfedezésként megértem utólag, hogyan lehetett minden nap fél és egyórás késéssel hazaérkezni az iskolából. Balhé, az igaz, volt nálunk is… Csak ez a Lacika nem egészen az igazi, sajnos. Visszamenni az időben odáig lehetetlen. Nézegetem lopva, mi nem stimmel? Igen, a szeme. Nincs több olyan tengerkék szem, mint az én fiacskámé volt, mert most már az is megszürkült. Talán észrevette, hogy nézem, mert kicsit zavartan odaköszön.

— Csók’lom! — majd leszáll. A hangja se volt az igazi…

És én, a bolond vénasszony, ki elindultam régmúlt gyermeket vagy unokát találni, most ülök egy villamoson, azt sem tudom hányas, és merre jár. Mióta a főteret feltúrták minden villamos teljes összevisszaságban szaladgál. Az sem segít, ha megkérdezem, hogy hányasra szálltam fel. Csak annyit érek el vele, hogy furcsán néznek rám. Majd csak eljutunk valami ismerősebb tájra. Emlékszem Budapesten a vezető minden megállónál bemondja, hogy hol vagyunk, és hogy mi következik. S ha az ember még jól hall, akkor legalább tudja, melyik világon létezik. De ez itt csak az ismerősével fecseg, rég nem találkoztak. Legalább a vízhajtót nem kellett volna bevenni ma reggel! Lassan ledöcögünk a térképről, elől már házakat se látok. Végre itt is megszólal a hivatali lelkiismeret monoton unott hangon:

— Végállomás, cukorgyár. Kérem, hagyják el a szerelvényt!

Ismerjük meg hazánkat — divatos mozgalom volt valaha, megboldogult fiatal koromban. De akkor nem érdekelt ez a vidék. Persze, miért pont itt lenne egy nyilvános WC, mikor a központban sincs, még most se? Jut eszembe az a Bukarestbe küldött reklamációs levél, amit az igazgatóságon iktattam a dicsőséges fénykor idején. Arról volt szó, hogyan osztják el családilag az újonnan épített tömbházi lakásokat suba alatt a vezető elvtársak, hogyan nevezik ki a vezetőségbe az Olténiából idehívott unokaöcsöt, sorolták vagy kétoldalnyi hosszan. Aztán következett egy piros ceruzával aláhúzott mondat, ami miatt a levelet megoldási utasítással hozzánk, az egészségügyi hivatalhoz irányították. Az így szólt:

— Még a köz-budik építésére szánt pénzalapokat is van pofája elsumákolni a városi vezetőségnek, az ipar fellegvárának becsületes munkásai arra kényszerülnek, hogy a tömbházak sarkainál végezzék el kis és nagy szükségüket. — Nos, ezt a költőien megfogalmazott hiányosságot találták egyedül megoldhatónak és várták, hogy az igazgatóság hatósági árnyékszékeket építsen, mintha az lenne az egyetlen és legfontosabb feladata.  Azóta is várja mindenki.

A becsületesség változatlan, a helyzet is, de majd csak akad itt egy alkalmas bokor, ahová behúzódhatnék, mivel hogy semmilyen alkalmas tömbház sarkot nem látok… Nem ragozom. Jellemző módon addig ténferegtem még alkalmasabb bokrot találni, amíg alkalmasint egyszer csak azt érzem, hogy valami alattomos meleg ár szivárog alá a combom belsején, lassan kúszva le a bokámig. Jóságos ég, ne hagyj el, hát bepisiltem megint! Tiszta szerencse, hogy csukott cipő van rajtam, legalább nem marad tócsa utánam. Nem hiszem, hogy észrevette volna valaki, ha egy alkalmatlan helyen lekucodorom az, sokkal feltűnőbb lett volna. A szabadban a szag is hamarabb eloszlik, mint odahaza.

El kell ismernem, egy idő óta sokkal nehezebben szánom rá magam a cselekvésre, mint azelőtt, de vannak dolgok, amiket nem lehet a végtelenségig elódázni. Enni, inni nem muszáj azonnal, de pisilni akkor kell, amikor kell! Ezt meg kell jegyezni. Mert különben máskor is baj lehet. Most itt állok a világ végén, a város szélén, lucskos fenékkel, ahol életemben soha se jártam. Mehalán én csak a Petőfi emlékhelyig jutottam el életemben. Március 14-én, rögtön a forradalom utáni évben, amikor az oszlop köré a tujafákat ültettük a másnapi ünnepségre, hogy szép és méltó körülmények között ünnepelhessük az első szabad március 15-öt. Akkor szavalta az én fiacskám a „Szózat”-ot.

Hát ez is egy örökkévalósággal azelőtti történet. A már érettségi előtt álló gyerek akkor talán még hitte is, amit mond, különben nem tudta volna olyan gyönyörűen hangsúlyozni: „Itt élned s halnod kell!” Akkor, ott, mindenkinek könnyes volt a szeme a meghatottságtól, hiszen hosszú évek óta először volt szabad elmondani hangosan a hasonló dolgokat. Ma pedig csak én könnyezek, ahányszor eszembe jut, hogy Te, ITT,  már se nem élsz, se nem halsz, fiam.

Az ilyesmikre bezzeg emlékszem. Ezektől nem szabadít meg a jó Isten. De azt, hogy a 4-es villamos új útvonala most merre halad, ha agyonvernének, sem tudom, pedig olvastam az Új Szóban valamelyik nap. Ha visszaülnék a villamosra itt a végállomáson, egyszer csak biztosan eljutnék vele egy ismerős helyre, ahonnan hazatalálok. Mégis csak szárazat kellene venni magamra, ettől a széltől úgy érzem, mintha jeges borogatás lenne az alsó felemen. De miért csodálkozom azon, hogy elfelejtettem a 4-es villamos új útvonalát, ha Lacika magyarul is el tudott felejteni csekélyke tíz év alatt? Pedig mennyit javítgattam, ha keverte a szöveget némettel és románnal, jó temesvári szokás szerint. A „Herkules munkái” film után hallott kritikát szoktam idézni neki:

— Te, ez a csávó bírt volna leni makaraua! — Te is így akarsz beszélni, kisfiam?

Már nem. Már csak angolul tudsz rendesen — már ha azt legalább rendesen beszéled, ezt én nem tudom megítélni — a múltkor a telefonban semmilyen nyelven nem tudtad elmesélni, milyen furcsa délibábot láttál Tuniszban. Úgy kellett kitaláljam.

Mégis engem küldesz el az orvoshoz a feledékenységem miatt. Holott ha nagyon igyekszem, egyedül is haza tudtam volna még vergődni a világvégéről. Csak elegem lett abból, hogy már nagyon fáztam, és elgondoltam milyen lenne vizes fenékkel leülni most a villamoson egy fapadra. Hát inkább kitaláltam, hogy rosszul vagyok, azt könnyen elhiszik egy öregasszonynak, kértem a diszpécsert, hogy hívjon egy mentőautót, vinnének be a kórházig — onnan már tudom az utat hazafelé.

 

Hát ezt a múltkori kis kirándulásomat emlegetik most elrettentő példának az okosok. Pedig levontam belőle a tanulságot. Ma már sehova se indulok el anélkül, hogy be ne pelenkáznám magamat. És a gázkályhán se marad semmi, ami odaégjen, merthogy nem főzök semmit ezután. És minden elmenetel előtt kötelezően visszafordulok megnézni, hogy elzártam-e minden csapot, gázt, aztán azt is, hogy bezártam-e az ajtót. Nem érdekel a babona, hogy nem lesz szerencsém! Csak nem szabad véletlenül kettőt fordítani a kulcson a zárban, mert akkor megint hívhatom a szomszédot, hogy kinyissa. Olyan egy elátkozott rossz az a zár, biztosan kicserélte valaki. De az is lehet, hogy nem is én zárom rá kétszer, hanem az a valaki, aki bejár és nem tudja, hogy nem szabad kétszer ráfordítani. Különben az a talpas pohár honnan került volna a vitrinbe? Én nem tettem oda! A napokban a szoknyámat is kicserélte valaki. Tudom jól, hogy lila volt s most nincs sehol, egy kéket tettek helyette. Jobb, ha az ember nem is megy sehová, itthon vigyáz a dolgaira, s egy gonddal kevesebb.

 

Hát majd csak holnap megyek az ideggyógyászatra — szomszédi díszkísérettel.

 

      

 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.19. @ 23:33 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 0 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!