Varga László : Fele királyság

 

 

 

Egy elaggott harcos a városban ballagott,
Hogy elnyerje a királylány kezét legott.
Lován a szijjazat lógott, mint a gatya
Gúnyolták is ezért, hová mész te gyagya?

 

Milyen tervet ?riz az elméd, te gügye?
Mert tudnod kell, a királylány a város ügye!
Támogasd a lovad, összeesett szegény!
Öreg vagy már magnak, te vén, rozzant legény.

 

De bizony a lovag kirántá a kardját,
S heves indulattal támad meg egy boglyát.
Vaksi szemével szörnyetegnek látja,
Pusztulj a világból! – sikoltva kiáltja.

 

Távolban egy kecske csendesen szemléli,
Mi lehet a baja, ezt bizony nem érti.
Gondosan becéloz, iramlik el?re,
S az elaggott harcosnak felreped a b?re.

 

Hátul a tomporán jókora dudor n?tt,
Szégyenletes módon, odatart egy kend?t.
Kardján a rozsdafolt gúnyosan felnevet,
Nyikordul a páncél, a suvickolt vasveret.

 

Otthagyja a boglyát, s keresi a kecskét,
Bosszúsan felkiált, s elmondja a leckét.
Kihívlak párbajra, min? balga állat,
Letöröm a szarvad, letépem szakállad!

 

Merre vagy te átok? Rajtad rontás légyen!
Min? álnok harcos, orvul löksz fenéken!
Áll a kecske csendben, mozdulna, de nem mer,
Rozsdás kardjával kalimpál ez ember.

 

Véreres szemében gy?lölet és átok.
Átkozott légy kecske, nem vagyunk barátok!
Lészen dolgom éppen a nagy királyi várban,
Mégsem mehetek behorpadt gatyában.

 

Jajj neked, te átok, bosszúm lesújt végre,
Dolgomat elvégzem, s ideérek hétre.
Akkor lesz jajj néked, ha visszatérek újra!
Kiáltá a harcos, arca lángra gyúlva.

 

Megfogá a lovát, s a vár felé baktat,
Mert érzi, hogy itt már bizony nem maradhat
Nevetségnek tárgya, a lova és a kecske,
Rajta röhög feln?tt, s apró gyerekecske.

 

Elindul a gebe, s hátán a b?rnyereg,
A gazdája sisakja, hangosan nyekereg.
Az elaggott harcos a vár felé ballagott,
Szemében elszántság, szívében düh lakott.

 

Megállt a kapunál, bebocsátást kérve,
De bizony érezte, kiújult a sérve.
Felséges királyom, életem-halálom,
Úgy fáj a derekam, igazán sajnálom.

 

Mit akarsz te lovag, hisz rozsdás a kardod,
Bizony a ruhád is, hát még a sisakod.
Kell neked a lányom? No meg a sok kincs?
Egyezz ki a sorssal, mert aranyam, az nincs!

 

Szegény a királyság, koldulok is szépen,
Eladtam a trónust, s kuporgok egy széken.

Hívd hát a lányomat, igaz sánta szegény!
Mondd, mit akarsz t?le? Öreg vagy te legény!

 

Nem felel a harcos, lopva körülkémlel,
Bánja már, hogy eljött, menne is békével.
De a király így szól: maradj köztünk kérlek,
Els? ember leszel, megteszlek vezérnek.

 

Íme itt a lányom, áldásom hát rátok,
Örömkönnyek csípnek, már-már alig látok.
Nagyot néz a harcos, mereszti a szemét,
H? de ronda szegény, rángatja a fejét.

 

Elakad a hangja h?sünknek szegénynek,
Méghogy ilyen rondát! Nem hisz a szemének.
Lánykér?be jöttem, jobb lesz továbbállni,
Nem kell a királylány, jöjjön bár akármi.

 

Még, hogy leánykérés, inkább ezer kecske,
Magamra maradok, nem kell már menyecske.
Vigye el az ördög! Vagy a rontás lészen?
Nem ment el az eszem talán még egészen!

 

Hol van hát a lovam? Nyisd gyorsan a kaput,
Meneküljünk innen, kössünk útilaput!
Fenséges királyom, kezedbe ajánlom,
Mindenem a tied, az életem s halálom.

 

Kímélj meg a rossztól, hogy nyugalmam legyen,
Inkább a sárkánnyal harcolok a hegyen.
Vigyázz a lányodra, örömöt lelj benne,
Mellettem sanyarú és rossz élete lenne.

 

Járom a világot. Mit is tenne szegény?
Még látok szerelmet az egyik üvegszemén.
Fenséges királyom, nem kell azt mesélnem,
Milyen gyötr? érzés a kiújult sérvem.

 

Lesz majd egy dalia, kinek minden álma,
S a királykisasszonyért, még hadba is szállna.
Vén vagyok, bevallom, de megvan az eszem,
Akkor legyek vejed, ha a meszet eszem.

 

Búcsúzom hát csendben, egyetlen királyom,
Vigyázz a lányodra, szívemb?l kívánom!
Vagy hurcold magaddal, s jönnek majd csodák,
Amerre elmentek, bezárnak óvodák.

 

Az elaggott harcos a városban ballagott,
Egy kivédett házasság, ez jutott most legott.
Most még a kecskét is megölelte bátran,
Szabad volt, s énekelt e kerek nagyvilágban.

 

A városnak szélében pihent egy keveset,
S elhiheted nekem, megtörtént ez eset.
Nem kell már a trónus, a biceg? királylány,
Nem kell a királyság, semmiféle ármány.

 

Most már azt sem bánta, ha nevetve mondják:
Bolond ez a harcos! Bánják is a boglyák!
Távolból a kecske követi csendesen,
Hogy még egyszer fellökje, újólag rendesen.

 

De már azt sem bánja harcosunk és nevet,
Megtanulta becsülni  e sanyarú életet.
Messze dobja kardját, keszty?t és sisakot
S magához öleli, a perzsel? napot.

 

Ne bánkódj leányom, így szólt a lány apja,
Elj? majd az id?, a boldogságod napja.

J? majd egy vak legény, talán kicsit béna,
Elvisz, hogy élj vele, s találkozunk néha.

 

Mert hidd el, leányom, most csak az a fontos,
Minden vitéz bolond, egy kicsit hóbortos.

Küllemedet nézik, pedig jó a lelked,
Még jó, hogy a parókád csak kissé emelted.

 

Így történt az eset, hogy végére érjek,
Hogy e kínos versért elnézést is kérjek.
Butaságom miatt bocsánatot kérve,
Ilyet többet nem teszek, esküszöm
az égre!

Legutóbbi módosítás: 2007.05.30. @ 18:03 :: Varga László
Szerző Varga László 7 Írás
Próbálkozásaim a zene terén váltak ismertté.Először csak kisérlet, majd tudatosan kezdtem foglalkozni szöveg és egyéb írásokkal. Először dallamokat, majd ahhoz szövegeket is kreálgattam.Előnyöm az volt, hogy mindezt elő is tudtam adni.(és ez ma is a kedvencem) ÃÅgymond kétkezi munkásként létezek, e kicsinyke országban, de mindig teremtek annyi szabadidőt, hogy kedvelt hobbyjaimnak hódolhassak.Szeretek játszani a szavakkal, szeretem az arcon a mosolyt.Bár nem vetem meg az elgondolkoztató műveket sem. És vallom, hogy ebben a rohanó világban kell egy kis mosoly és Szeretet. És ami a fontos - Igazi Barátság. Köszönöm, Csak ennyit akartam...........................................Varga László