Dalszöveg.
Úgy szeretnék visszakérni éveket,
Visszakérni most a boldog perceket!
Ã??sz hajamba kócol majd az esti szél,
A fáradt szív a holdsugárnak így mesél:
Úgy szeretnék visszakérni álmokat,
Újra élni régi-régi vágyakat.
Úgy szeretnék útra kelni; jöjj velem!
Elmúlt már a régi, ifjú életem.
Úgy szeretnék elhozni egy csillagot,
Éjszakánként zörgetni egy ablakot…
Úgy szeretnék visszakérni álmokat,
És újra élni régi-régi vágyakat.
Úgy szeretnék messze szállni most veled,
Átadnám a csillagot, hisz kell neked.
Úgy szeretnék útra kelni; hív a táj.
Vigasztalj és oltalmazz! A szívem fáj!
Ha szeretnéd meghallgatni, a dalt itt találod…
S?r? erd? mélyén leszállott az este,
Éjfekete bolyong, a kiutat keresve.
Kezében egy alma, mit egy anyó adott.
– Mit tegyek most ezzel? – ezen gondolkodott.
Hanem egyszer aztán messze hajította,
– Kellesz a fenének! – nagy mérgesen mondta.
Elrepült az alma egy bokor tövébe,
Ezt látva egy mókus, rikkant örömébe'.
Neki is lát nyomban, felfalja a felét,
Itt valami nem jó! – ingatja a fejét.
Gyomra görcsbe rándul, kidülled a szeme,
Mozdulni sem tud már, hánynia kellene.
Éjfekete látja, hagy az állat szenved.
– Átkozott boszorkány, folyna ki a szemed!
Gonosz ármány légyen a boszorkány tette,
Szegény mókus kimúlt, az almát megette.
A mérgezett alma megtette hatását,
Az állat elpusztult; azt a kutyafáját!
– Megállj csak, vénasszony, eléred a veszted,
Utolér a bosszúm, hogy sohasem felejted!
Ni, amott a fánál a boszorkány matat,
– Adok én most neked, ha nem véded magad! –
Ezeket gondolta és kiötlött egy tervet,
Egy gödörbe löki, és ott majd heverhet!
Csakhogy gödör nem volt, de amott egy fatörzs,
Egyetlen mozdulat és a vén banyára d?l.
A sötét fák közt beszédfoszlány hallik,
A fák között a banya áll, röhögve vonaglik.
A hangnak gazdái jöttek nemsokára,
A hét törpe ballagott haza vacsorára.
Megálltak egy percre, tanakodni kezdtek,
Látták a banyát, ki vadszedret szemezget.
Éjfekete intett: – Gyertek ide hamar,
Rádöntjük e törzset, míg a banya kapar!
Huzakodtak innen, tolakodtak onnan,
Elt?nt a vén banya, a magas bozótban.
Munkájuk gyümölcse meghozta hatását,
A kid?lt fa elkaszálta Éjfekete lábát.
Nagyot esett szegény, s a fa alá szorult,
Mert nem figyelt eléggé, éppen felé borult.
Tanakodott a hét törpe – mit lehet itt tenni?
Mígnem Okos szólt Álmosnak: – Menj kötelet venni.
– Nincs egy peták a zsebemben, hitelre nem adnak.
Nem vagyok én pénzes pacák, maradj már magadnak!
Éjfekete felsikoltott: – Most meg mit csináltok?
Majd beszakad az oldalam, szinte alig látok!
Átkozta már azt a percet, hogy elhagyta a tanyát.
– Kellett nekem csavarogni, s meglátni a banyát!
Közben a hét apró ember fejszét, f?részt hoztak,
Hol kezdjék meg a favágást, ezen vitatkoztak.
– Elég legyen! – mondta Okos -, jobb oldalon vágjuk!
Kezdjünk hozzá, kár a szöveg, kés?bb majd meglátjuk.
Kopácsoltak, huzakodtak, a banya csak nézte.
– Elintézlek, Éjfekete! – halkan heherészte.
És az éjben tovaoson, de messzire nem jut,
Lába alatt elfogy az út, ott vagyon egy mély lyuk
Mint egy tégla, úgy esett le, puffanva az alján,
Simogatta fájós lábát, s egy búbot a karján.
Kecmeregve talpra állott, fogsorán lazítva.
Szerteálló laza haján aprót igazítva.
Nagy sokára felnyög halkan: – Még csak ez hiányzott!
Töprenghetek, hogy jutok ki; az ég is alig látszott.
A sarokból horkolást hall. – Hát ez meg mi a fene?
Az ülepem már elzsibbadt, zavar ez a zene.
Varázser?, hókuszpókusz mit sem ér, ezt tudja,
– Felébresztem ezt a dögöt! – a horkolását unja.
De már akkor morgás hallik; – Hiszen ez egy medve!
Maradt még egy piros almám – gondolja nevetve.
És a medve magához tér, néz a sötét éjbe.
Ej de ronda ez a némber, ótvaros a képe!
Megriadva szökken hátra, s megtorpan a falnál,
– Hú, de büdös ez a nyanya, milyen kölnit használ?
A medvének nincs más gondja, menekülni innen,
– Ha itt marad ez a nyanya, borzalom lesz minden!
Megfeszíti összes izmát, és egy nagyot ugrik.
Arra gondol, kettejüknek sz?kös ez a nagy lik.
Végre aztán peremet fog, brummogva meglódul,
Ha még marad, nem éli túl, teljesen elbódul.
A földre ért, s visszanézett. Megnyugodva látja,
Hogy a banya odalent van, nem mászott utána.
Felfigyel a furcsa zajra, a törpéket nézi,
Segíteni kéne nekik, ezt tudja és érzi.
Odacammog a fatörzshöz, könnyedén felkapja.
Majd visszatér a mély lyukhoz, tetejére rakja.
Éjfekete és a törpék, végre megnyugodtak.
Vidám ének hangja zengett, lassan elindultak.
Hát így történt a kínos eset. Mi lett a banyával?
Ne is kérdezd! Tán kijutott. Vagy ott maradt bajával.
A nagyvárosi élet télen és nyáron:
Egy magas erkélyen vénember rikácsol.
A fels? szintr?l dobva virágcserép landol,
Felkiált az öreg: – Huligán! Kalandor!
Az utca kövére gólyapiszok csattan,
Megfarol egy Trabant, a trolinak pattan.
Feszül? trikóban leány csapat lépdel,
Bámulja egy fickó csodálkozó képpel.
Mozgása lelassul, ahogy így elmereng,
Oszlopnak ütközik, a föld is megremeg!
Üvegszeme vibrál, fogsora is elszáll,
Kérdi is a sok nép: – Szórakozik?! Mért áll?
Nem mozdul a férfi, görnyedten cihákol,
Visszateszi szemét, mely kifordult sarkából!
Fogsorát a földr?l felveszi csendben.
Tétovázva bámul, most merre menjen.
Kirohan az útra, megkerül egy taxit,
De nem látja a kövön a gólya hozta pacnit.
Szólna is – meg nem is, de csússz és vége!
Elcsúszik a piszkon, hamar földet érve.
Egy vén öreg odalép, visszaadja fogsorát,
– Ne játsszon fiacskám, szégyellhetné magát!
Hörögve feltekint, keze-lába remeg.
– Köszönöm – mormogja, – igaza van! megyek!
Feláll most a férfi. Zavartan néz hátra,
Haragosan kémlel széles e világra.
Az egyik leányzó ad egy üveg vizet,
Így történt az eset, hiszed, vagy nem hiszed.
Panelház tövében, vénemberek ülnek,
Egymásnak mesélik, és jókat derülnek.
Meséli az egyik: – Elrepült a foga!
Olyan messzire, mint ide a mosoda!
Tréfás dalszöveg
Éjfekete és a hét törpe
Történt egyszer réges-régen, s?r? erd? mélyén.
Ott a nap sem fordul kétszer, csak a tisztás szélén.
Ott lakott a hét kis törpe, mindenkit?l távol,
Az vessen rám els? követ: – ki hazugsággal vádol!
Bemutatom én most ?ket, kik szerényen élnek,
Beles, Heves, Okos, Butus mindig csak zenélnek.
Álmos táncol, pörög-forog, s énekel oly szépen:
Koncerteznek, hogyha lehet, kint az erd?szélen!
Beles dudál, Heves dobol – Okos nekik táncol,
Álmos hangja messze szárnyal – Helyes csak viháncol.
Neves az ? technikusuk: Hangládákat épít,
Zenét szerez – mindig lohol, CD-tokot készít!
Egy nap aztán Álmos így szólt: – Dalolhatna más is!
Egész este kornyikálok, nem vagyok normális!
Mire vége a bulinak, majd' kiköpöm a belem!
A fények is megzavarnak, szikrázik a szemem!
Okos így szólt: – Van egy tippem! Elmegyünk a várba.
Éjfekete biztos eljön, megszöktetjük már ma.
Az a kérdés, hogy oldjuk meg? Ã??rzi a vén banya.
Vagy bevesszük a bandába? – bár az arca ragya.
– Meg se próbáld – mondta Butus-, nem kell itt a ragyás.
Elriadna minden vendég, ha köztünk van e gyagyás!
Éjfeketét megszöktetjük, ebben vita nem lesz!
Amíg ? van a színpadon, Álmos, te pihenhetsz.
Elosonnak gyorsan az öreg vár falához,
Tanakodnak csendben, míg Okos határoz.
Eldöntötték végre, ki mászik a falra,
Ott fent a magasban, egy sötét ablakra.
Fel is kúszott Heves – visszanézni sem mert,
Béket?r? lévén nem vitt semmi fegyvert.
Óvatosan mászott, hisz nyitva volt az ablak.
Éjfekete üzent: – Gyere csak, fogadlak!
Be is mászott gyorsan, keresve az ágyat,
Mígnem megpillantott egy sötéted? árnyat.
– Itt a kötél, fogd hát, egyet se várj kedves,
Társaim már várnak, a vén banya sem les!
Éjfekete nem szólt, – lassan mászni kezdett,
Vészesen fújt a szél a kötél is lengett.
Végre hát leértek, s uzsgyi ! Gyorsan! Futás!
Ha felébred a vén banya, lesz ám nagy lebukás!
S?r? erd? mélyén végre megnyugodtak,
Beszélgettek hosszan, s nagyokat mulattak.
Éjfekete nem szólt, arcát kend? fedte.
Okos odafordult : – a maskarád vedd le!
Odalépett, hogy lerántsa – érezte, itt baj van!
– Most valamit elrontottunk! – morgolódott halkan.
A kend? földre hullott. Ott állott a banya!
Úgy röhögött, égnek állt a gyéren n?tt haja.
Döbbenten állt a hét törpe. – Varázslat vagy álom?
Éjfeketét szöktették meg? Volt is szánom-bánom!
Mérgel?dött szegény Okos, de mit lehet itt tenni?
Tetszik – vagy nem tetszik, a banyát be kell venni!
Elmondtam hát egy kis mesét. Nem mondom el kétszer,
Együtt zenél hét kis törpe, és egy ronda némber.
Éldegélnek az erd?ben, s rikácsol a banya!
Vélemények? Amit hallok? Tök jó ez a nyanya!
Bár a lényeg nem változott, hisz együtt van a banda,
Koncerteznek, m?sort adnak, Ã??k heten, és a randa.
Beles, Heves, Okos, Butus, – Helyes, Neves, Álmos.
Jól gondold meg, mit olvasol, mert az agynak káros!
Disznóölés Varga-módra… versben, sok humorral!
Min? Mal?r.
Elmondok egy dolgot, bár kínos az eset,
Talán meg sem történt, tán bizony megesett.
Hideg téli reggel disznót ölni jöttek,
Tanakodtak csendben, nagy terveket sz?ttek.
Hangos lett a pitvar, várnak a legények,
Udvarolni jöttek egy disznónak, szegénynek.
Ki az ólban piheg, és terveket kovácsol:
Meg kellene szöknöm ebb?l a karámból!
Kinéz most az útra, röffent egyet-kett?t,
Nedvedzik az orra, nem használ zsebkend?t.
A böllér is megjött már, félreáll a szeme,
Mutatja, hogy jól van, de remeg a keze.
Kérdi is a gazda: – Felkészültél, Elek?
Mert én disznót fogni melletted nem merek.
Még a végén megböksz, s oda lesz az egész,
A késed is rozsdás, megette a penész.
No, fiúk, munkára – mondja most egy legény -,
Mert az ólban csend van, ne izguljon szegény!
– Nem úgy van az, komám, hogy az ólba rontunk,
Jer ide, te asszony, üres a poharunk!
Nem szóla az asszony, hozza a poharat,
Iddogálnak csendben a görcsös rendfa alatt.
Közben a disznónak támadt egy ötlete,
Egyet sem töprengett, hisz nincs sok élete.
Megbontá a falát a rozzant akolnak,
Azzal sem tör?dve, amazok mit szólnak.
Csendesen kiosont, megbújt a fák között,
De nagyot hibázott, legénynek ütközött.
Kicsi dolga lévén a fák közé ballagott,
Nem gondolva arra, hogy egy disznó van ott.
Ijedten felrikolt, gyomra görcsbe rándul,
Kicsi dolga nagy lett, elöl is meg hátul!
Inogva elrohan, bokáján a gatya,
Legalább felhúzná ez a lüke, gyagya!
Mint mondtam, elrohan, nekimegy egy fának,
Onnan egy mozdulat, s az akol falának.
Megmarkol egy ágat, hatalmasat esik,
Látják a pitvarból, értetlenül lesik.
Felvisít az asszony, riadtan szemléli,
– Húzd fel a gatyádat! – csupán erre kéri.
A gazda fia most komótosan lépked,
Megtorpan az ólnál, rendesen elképed.
– Elszökött a disznó! – kiáltja hangosan -,
Nézzetek hát körül mindent alaposan!
Nem lehet még messze, talán ott a fáknál,
Vagy a házban lapul a fürdet? kádnál.
Riadalom támad, szanaszéjjel futnak,
Erre várt a disznó, s elindul az útnak.
Meglátja a gazda, s így szól a fiának:
– Hozd hamar a puskát, mert megöl a bánat!
Hozza is a legény, cs?re tölti halkan,
Miközben a disznó bújik egy kazalban.
Célozna is szegény, de nincs, mire l?jön,
Várakozik mélán: egyszer csak el?jön!
De bizony a disznó meglapult rendesen,
Sipákol az asszony a házban csendesen.
– Készültem a napra, s nincs most semmi dolgom!
Látta még a disznót a szemközti dombon.
Durrog kint a puska, összerezzen szegény,
Mert a szomszéd macskát l?tte le a legény.
Így történt az eset, hogy egy téli napon,
Megszökött egy disznó, ezért maradt talpon.
De, ha mégsem hiszed, hogy így történt az eset,
Ne ítélj, ne vádolj, ne mondj ítéletet.
Mindig arra gondolj: a disznó is csak állat,
Nem kell propagálni, ne jártasd a szádat!
Kímélet, oltalom meghozza jutalmát,
Bár húsod az nem lesz, rágcsálhatsz sok almát.
Így történt az eset, ott voltam és láttam,
Én is l?ttem kett?t, közben bepiáltam.
A szomszéd macskáját elhantoltuk csendben,
Már annyit hazudtam, szemem meg sem rebben.
Most már ketten élnek, amíg meg nem halnak,
Eltervezték ?k is, gyermeket akarnak.
Kicsiny varacskosok, egyszer meg is lestem.
Ne vess meg, hogy írtam, ne bánts, hogy ezt tettem!
…a férfi is hátrad?lt, fáradtan megsimította homlokát és így szólt: – Valamit el kell mondanom nektek. Már régóta nyomja a szívem, bár mentségemre szolgáljon az a tudat, hogy azóta már ezerszer megbántam, no és még gyermek voltam, amikor ez történt.
Ez nem mese!
Amikor végre elnyugodott a falu, és egyre több csillag jelent meg az égen, mindenki tette a megszokott esti munkáját. Lefekvéshez készül?dött Panni is, no meg a kishúga, Viki.
Panni, aki két évvel volt id?sebb húgánál, anyáskodva rendezte szeleburdi húgának dolgait. Gondját viselte tanszereinek, vagy a kócos haját igazította meg. Persze ilyenkor aztán volt visítás, veszekedés, néha még össze is kaptak, bár a végén azért mindig kibékültek. Különben sem volt ez komoly, Viki már beletör?dve vette tudomásul, hogy amióta édesanyjuk elment, azóta Panni vette át a helyét. Igaz, hogy egy tíz éves kislány nem pótolhat egy feln?ttet, de édesapjával közösen egész jól ellátták a ház körüli teend?ket. Így éltek ?k hárman azóta, hogy az édesanyjuk eltávozott. Komoly betegsége volt, amib?l keserves megpróbáltatások után sem tudott kilábalni.
Csend volt a szobában. A lányok apjukat várták, aki, ha olyan kedve volt, mesélt nekik. Az éjjeli lámpa fénye két csillogó szempárnak adott csillagot, beférk?zve a hosszú pupillák közé, hogy még szebbé tegye a kíváncsi arcokat. Feszülten figyelték mindig rosszkedv? apjukat, aki fáradtan ült le a fotelba. A férfi lassú mozdulatokkal próbálta életre kelteni a már kialvóban lév? kandalló tüzét.
Végre a t?z is vidáman lobogott, bearanyozva a két kislány bársonyos arcb?rét. A pizsamákra nyomtatott rajzokra furcsa árnyékok vetültek. Alváshoz készültek, az ágyak is frissen voltak kibontva, gondosan odakészítve az elmaradhatatlan kis maci, és egyéb hálótárs. Ekkor a férfi is hátrad?lt, fáradtan megsimította homlokát és így szólt:
– Valamit el kell mondanom nektek. Már régóta nyomja a szívem, bár mentségemre szolgáljon az a tudat, hogy azóta már ezerszer megbántam, no és még gyermek voltam, amikor ez történt.
A lányok el?rehajoltak, érdekl?dve várták, vajon mi az, amit apjuk oly köntörfalazva kezd elmesélni. Milyen b?n terheli a lelkét, hogy most kitárulkozik nekik. Mit véthetett, hogy el kell mondania. – Talán anya ellen? – gondolta Panni és megigazította az egyik asztalterít?t.
– Nos, hát… – folytatta a férfi – most hárman maradtunk, s amit elmondok, talán elkísér majd benneteket az életetek folyamán, ha ti is úgy akarjátok. Csak mi maradtunk – egy pillanatra elhallgatott, nagyot sóhajtott -. Bizony, csak mi! Kicsinyeim, mi hárman maradtunk, s bár légyen es? vagy napfény, vidámság vagy szomorúság, tudnotok kell, hogy egymáshoz tartozunk, s egymásért kell élnünk. Szegény édesanyátok elment t?lünk, bárhogyan is próbált ellenállni a betegségnek, sajnos nem tudta legy?zni, pedig ti is tudjátok, mennyire akart élni. Tenni értetek, hogy boldogok lehessetek. Ne szomorkodjatok, azért mert elment, még lát és hall minket, a maga módján még segít is. Ha másképpen nem, úgy a hittel, hogy ott van, hogy még létezik, mert higgyétek el, ez az igazság. Ha máshol nem, hát a kicsi szívetekben.
A lányok most közelebb húzódtak, s kíváncsian várták, hogy apjuk végre folytassa az elkezdett mondókáját. Aki némi várakozás után szólalt meg.
– Valamikor nekem is volt édesanyám, ? volt a ti nagymamátok. Még nem éltetek, amikor ? is elment, de egyet megtanultam t?le. A szeretet képességét, az életöröm megbecsülését. T?le tudom azt is, hogy a mostani életünk csak egy állomás, mert ugye megszületünk, felnövünk, és azután elmegyünk. Milyen igaz is ez. Meg, hogy az élet tele van sok apró kis halállal. Igen kicsinyeim, apró kis meghalásokból áll az egész életünk. Ezt mondta nekem édesanyám, és én nem nagyon értettem. De ? megmagyarázta. Tudjátok, ha lefekszünk és elalszunk, az olyan, mint maga a halál, elmegyünk valahova, bár ez nem egészen olyan, mint az igazi. Csupán csak elmegyünk. Igen gyermekeim, minden elválás egy apró kis halál. Elmegyünk, s talán örökre elhagyjuk a társakat, a szeretteinket. Ugye, milyen különös, hogy a halállal hozom kapcsolatba? Pedig ezt nem magam találtam ki. Édesanyám mondta. És szerintem igaza is van. Minderre csak akkor döbbentem rá, amikor elment. Elment örökre t?lünk. Igaza volt, mert elmenni az olyan, mint meghalni, és ha pedig vissza sohasem jövünk, az a valódi halál. Pláne, ha még el sem köszöntünk egymástól, az még rosszabb. És mindez velem történt meg – sóhajtott a férfi -. Bizony, velem. Ha valamit nem kaptam meg, pedig igazán szerettem volna, mint amolyan egyedüli gyerek, ennek kell?en hangot is adtam. S?t, hisztiztem, vagy éppen durcásan vonultam félre. Most is ez történt, pedig édesapám óva intett attól, hogy felidegesítsem édesanyámat, mert igen rosszul érzi magát. Mondhatott nekem bármit, az én csökönyösségem nem ismert határokat. Durcásan vonultam el, hamar lefeküdtem, haragudva az egész világra, de legf?képpen anyámra. Talán még gonosznak is tartottam, már nem emlékszem. Tudjátok, ez volt az én buta szokásom, hogy ha valaki nem tetszett valamiért, én azt gonosznak kiáltottam ki, és úgy is viselkedtem vele. Nagy hiba volt, gyerekes butaság. Pedig, ha akkor tudtam volna, bárhogyan is haragszom, bizony odamentem volna hozzá és megcsókolom. Reggelre nem volt többé. Elment. – A férfi elhallgatott, arca valami különös fényt vett fel, de mindez csak pillanatokig tartott, el?rehajolt, és folytatta -. Elhihetitek, hogy mennyire hiányzott, hiszen ? volt, aki megszidott, ha valami rosszat tettem, ? volt, aki simogatott vagy betakart, ha fáztam. ?volt, aki esténként az ágyamhoz ült és meséket mondott. Hiányzott nagyon, de legf?képpen az hiányzott, hogy nem köszöntem el t?le. Meglehet, ha akkor elköszönök, talán még ma is itt lenne közöttünk. Persze, mindezt csak mondom, hiszen azóta már tisztában vagyok azzal, hogy komoly betegségben szenvedett.
Egy pillanatra csend lett. A férfi nézte az apró gyermekeket, s arra gondolt, hogy milyen jó velük. Milyen jó, hogy vannak. Lassan megkotorta a tüzet, amelynek fénye most újult er?vel világította meg az érdekl?d? arcokat. Milyen szépek! A két ellentét: a komolyság, ez Panni, no meg a nemtör?döm, ez pedig Viki. Milyen hamar meg kellett tudniuk az árvaság nehézségét, a gondos anyai kezek hiányát. Szerencsétlen világ ez!
A lányok nem szóltak, hiszen tudták, hogy amit apjuk elkezdett, el?bb-utóbb be fogja fejezni. Vártak, csak Viki bökött oda Panni hátába, s ezért Panni kell? szigorral rángatta meg a haját.
– Maradj már nyugodton! – mondta. Csakhogy Viki azonnal megtorolta n?vére büntetését, egy párnával a kezében támadott.
– Ugyan már, gyerekek! – szólt most az apjuk.
Egyszerre hagyták abba a kötözködést. Apjuk felé fordultak, aki csöndesen folytatta az el?bb elkezdetteket.
– Tudjátok, ha minden este lefekszünk, bár jól tudjuk, hogy reggel majd újra együtt lehetünk, mégis el kell gondolkozni azon, eljön-e a reggel? Hogy lesz-e reggel, amikor ébredünk? Csak egy pillanat és minden megállhat, higgyétek el, csak egy pillanat. Számot kell vetni, hogy kinek tartozunk. Akár egy jó szóval, vagy egy kölcsönkért játékkal. Kit?l kellett volna búcsút venni, ki az, aki számunkra fontos lehet. Mert higgyétek el, nincs annál rosszabb, mint adósként élni, Hát én így élek, már igen régen. Lefekszünk, elt?nnek a gondolatok, elt?nnek az élet minden elemei, csak a csend, a semmi marad. Visszajövünk-e a semmib?l? Persze vannak álmok, amikre reggel vagy emlékszünk, vagy nem. Ámítás, a szervezet mer? ámítása, még ha szép is. Én is mindig azt hittem, hogy amire nem gondolok, az nincs. Hát, tévedtem! Mindig ott volt a gondolataimban, mindig ott volt és arra várt, hogy lecsapjon könyörtelenül. Látom, álmosak vagytok, így hát befejezem – szólt és rövid várakozás után fölállt, az ajtó felé indult. – Jó éjszakát, gyermekeim!
– Várj, apa! – kiáltották szinte egyszerre a lányok. A férfi megállt. Apró kezek kulcsolták át a nyakát.
– Jó éjszakát, apa!
Amikor kilépett az ajtón, egy pillanatra megállt. Még hallotta, hogy bent a szobában a lányok elbúcsúznak egymástól, ki-ki a maga módján tette ezt. Jól van ez így – gondolta -, talán ?k is megértették, hogy elbúcsúzni mindig azt jelenti, egyszer visszatérünk, s újra örülhetünk egymásnak.
A nappali tüze kialudt már, amikor az íróasztalához ült.
– Dolgoznom kellene – s a falon függ? képre nézett, amin két feln?tt és két gyerek mosolygott. Igen, ezekért érdemes élni, értük érdemes minden nap felkelni és elkezdeni egy újabb napot.
Most csend van a szobában, a pattogó t?z sem a régi már, ereje lassan fogy el, a parázs próbálkozik még, de kevés sikerrel. Lassan ki is alszik. Ó, de bánatos a t?z!!! T?le senki sem búcsúzott el, lassan, észrevétlen hamvad el. Pedig…
Csendes a ház, csendes a falu már.
Jó éjszakát!
Bár mesének indult, akár igaz történet is lehetne, amit valamikor édesanyám tanított nekem. Az egymás szeretetét, és az élet megbecsülését. Mert mindig vannak apró örömök, aminek nap, mint nap örülhetünk. Mert amit most elmondtam, az…
NEM MESE!
Egy elaggott harcos a városban ballagott,
Hogy elnyerje a királylány kezét legott.
Lován a szijjazat lógott, mint a gatya
Gúnyolták is ezért, hová mész te gyagya?
Milyen tervet ?riz az elméd, te gügye?
Mert tudnod kell, a királylány a város ügye!
Támogasd a lovad, összeesett szegény!
Öreg vagy már magnak, te vén, rozzant legény.
De bizony a lovag kirántá a kardját,
S heves indulattal támad meg egy boglyát.
Vaksi szemével szörnyetegnek látja,
Pusztulj a világból! – sikoltva kiáltja.
Távolban egy kecske csendesen szemléli,
Mi lehet a baja, ezt bizony nem érti.
Gondosan becéloz, iramlik el?re,
S az elaggott harcosnak felreped a b?re.
Hátul a tomporán jókora dudor n?tt,
Szégyenletes módon, odatart egy kend?t.
Kardján a rozsdafolt gúnyosan felnevet,
Nyikordul a páncél, a suvickolt vasveret.
Otthagyja a boglyát, s keresi a kecskét,
Bosszúsan felkiált, s elmondja a leckét.
Kihívlak párbajra, min? balga állat,
Letöröm a szarvad, letépem szakállad!
Merre vagy te átok? Rajtad rontás légyen!
Min? álnok harcos, orvul löksz fenéken!
Áll a kecske csendben, mozdulna, de nem mer,
Rozsdás kardjával kalimpál ez ember.
Véreres szemében gy?lölet és átok.
Átkozott légy kecske, nem vagyunk barátok!
Lészen dolgom éppen a nagy királyi várban,
Mégsem mehetek behorpadt gatyában.
Jajj neked, te átok, bosszúm lesújt végre,
Dolgomat elvégzem, s ideérek hétre.
Akkor lesz jajj néked, ha visszatérek újra!
Kiáltá a harcos, arca lángra gyúlva.
Megfogá a lovát, s a vár felé baktat,
Mert érzi, hogy itt már bizony nem maradhat
Nevetségnek tárgya, a lova és a kecske,
Rajta röhög feln?tt, s apró gyerekecske.
Elindul a gebe, s hátán a b?rnyereg,
A gazdája sisakja, hangosan nyekereg.
Az elaggott harcos a vár felé ballagott,
Szemében elszántság, szívében düh lakott.
Megállt a kapunál, bebocsátást kérve,
De bizony érezte, kiújult a sérve.
Felséges királyom, életem-halálom,
Úgy fáj a derekam, igazán sajnálom.
Mit akarsz te lovag, hisz rozsdás a kardod,
Bizony a ruhád is, hát még a sisakod.
Kell neked a lányom? No meg a sok kincs?
Egyezz ki a sorssal, mert aranyam, az nincs!
Szegény a királyság, koldulok is szépen,
Eladtam a trónust, s kuporgok egy széken.
Hívd hát a lányomat, igaz sánta szegény!
Mondd, mit akarsz t?le? Öreg vagy te legény!
Nem felel a harcos, lopva körülkémlel,
Bánja már, hogy eljött, menne is békével.
De a király így szól: maradj köztünk kérlek,
Els? ember leszel, megteszlek vezérnek.
Íme itt a lányom, áldásom hát rátok,
Örömkönnyek csípnek, már-már alig látok.
Nagyot néz a harcos, mereszti a szemét,
H? de ronda szegény, rángatja a fejét.
Elakad a hangja h?sünknek szegénynek,
Méghogy ilyen rondát! Nem hisz a szemének.
Lánykér?be jöttem, jobb lesz továbbállni,
Nem kell a királylány, jöjjön bár akármi.
Még, hogy leánykérés, inkább ezer kecske,
Magamra maradok, nem kell már menyecske.
Vigye el az ördög! Vagy a rontás lészen?
Nem ment el az eszem talán még egészen!
Hol van hát a lovam? Nyisd gyorsan a kaput,
Meneküljünk innen, kössünk útilaput!
Fenséges királyom, kezedbe ajánlom,
Mindenem a tied, az életem s halálom.
Kímélj meg a rossztól, hogy nyugalmam legyen,
Inkább a sárkánnyal harcolok a hegyen.
Vigyázz a lányodra, örömöt lelj benne,
Mellettem sanyarú és rossz élete lenne.
Járom a világot. Mit is tenne szegény?
Még látok szerelmet az egyik üvegszemén.
Fenséges királyom, nem kell azt mesélnem,
Milyen gyötr? érzés a kiújult sérvem.
Lesz majd egy dalia, kinek minden álma,
S a királykisasszonyért, még hadba is szállna.
Vén vagyok, bevallom, de megvan az eszem,
Akkor legyek vejed, ha a meszet eszem.
Búcsúzom hát csendben, egyetlen királyom,
Vigyázz a lányodra, szívemb?l kívánom!
Vagy hurcold magaddal, s jönnek majd csodák,
Amerre elmentek, bezárnak óvodák.
Az elaggott harcos a városban ballagott,
Egy kivédett házasság, ez jutott most legott.
Most még a kecskét is megölelte bátran,
Szabad volt, s énekelt e kerek nagyvilágban.
A városnak szélében pihent egy keveset,
S elhiheted nekem, megtörtént ez eset.
Nem kell már a trónus, a biceg? királylány,
Nem kell a királyság, semmiféle ármány.
Most már azt sem bánta, ha nevetve mondják:
Bolond ez a harcos! Bánják is a boglyák!
Távolból a kecske követi csendesen,
Hogy még egyszer fellökje, újólag rendesen.
De már azt sem bánja harcosunk és nevet,
Megtanulta becsülni e sanyarú életet.
Messze dobja kardját, keszty?t és sisakot
S magához öleli, a perzsel? napot.
Ne bánkódj leányom, így szólt a lány apja,
Elj? majd az id?, a boldogságod napja.
J? majd egy vak legény, talán kicsit béna,
Elvisz, hogy élj vele, s találkozunk néha.
Mert hidd el, leányom, most csak az a fontos,
Minden vitéz bolond, egy kicsit hóbortos.
Küllemedet nézik, pedig jó a lelked,
Még jó, hogy a parókád csak kissé emelted.
Így történt az eset, hogy végére érjek,
Hogy e kínos versért elnézést is kérjek.
Butaságom miatt bocsánatot kérve,
Ilyet többet nem teszek, esküszöm az égre!
