Törpeláng hunyorog a szélben.
Az utat nézem, indulnom kéne.
Üresen ásít csomagom a kézben
és ha végleg kihúnyt a fáklya fénye,
s aranyaim pengve hullanak a kőre,
elengedek mindent, mit összegyűjtött
a mohóság s az évek, s most összetörve,
hiábavalónak érzem azt, ami fűtött.
Csak a lányok, csak a lányok mosolyát,
– melyben oly sokszor fürdött
nárcisz lelkem s ünnepelte magát -,
csak azt viszem az útra, ha ütött
az óra.
