Köszönetet kellene mondanom testedért,
milyet emberöltő óta nem karoltam én,
a testért, mit ritka ünnep terített elém,
mi vonzott, akár a langy, frissen szelt kenyér.
De nyitott szemem látta barázdált arcodat,
látta negyvenöt éved, ahogy kora őszt ígér,
és hallottam gyengéden érdes hangodat,
mely öled szomjúságára mohón inni kér.
Hajnalban takartam hidegen alvó válladat,
hogy ne fájjon, ha majd harap a pirkadat,
hogy szerelmet higgyen, kivel osztod ágyadat,
kivel spanyol partokra repít a varázsüveg,
kivel csínytevés a csalás, nem pedig kereszt,
gyúlt tested szeretője, egy cigarettaszünet.
Pamflet
(egy háziasszonyhoz,
ki bőszen védte abalé illatú kaktuszáról
írt, irodalomnak hitt ünnepi remekét)
Írhattam volna ütősebb verset is,
mely a lélek mélyét úgy tárja fel,
hogy megidézem Hamvas cikkeit,
s hozzá rizskását, ahogy az abalé
illata angyalok hó szárnyára kél.
Én nem tudtam drága ,,hegylakó”,
hogy a valóság csak durva kép,
mely egy poémát nem ér semmiképp,
s hogy hírértéket rejt a növényhatározó,
és zsurnalisztát, kit szült a balga nép.
Én hittem mindig a magam igazát,
s nem hívtam kontárt, kürtölje szét:
Ily csodában nem volt részünk még!
S lám, mit tesz mégis az éhes olvasó,
kinek a karácsonyi kaktusszal
a töke tele rég !? Dicsér! Hű de jó!
Hát éltessük kegyelmed érdemét,
s pennáját, mivel bőszen terjeszti
korunk szkriptomán pestisét!
Te, az időbe mártott gyermek
rezgő hitével a tejúton topogva,
a semmi órája nem néked ketyeg,
csak téged visz magával robogva,
sodorva mindent, mi mulandó.
Egy pillanat csinál a vanból voltot,
s a közöny kinevet téged halandó,
ki testi léttel vágyod az égi boltot.
De a remény, hogy tetteid nem hiába,
hogy mégsem a pornak születnek,
hogy földi kényszer nem hajlít igába,
s akaratod díja, hogy néhanap nyer,
mégis csak bizonyság arra a varázsra,
hogy lobbanó éveid nem vesznek el.
Jeges párnák közt szól hozzám dominám:
– Mit adtam s adtál, majd piheként tovaszáll,
csak légy gyermek, ki csendesen ordibál,
légy oly bölcs, ki önnön ujjára odavág,
oly hívő, ki az anyag előtt térdig meghajol
vagy pogány, ki kódexből szentírást tanul!
Ne gondold, hogy ólom súlyú ez, nézd,
mily könnyedén, libegve mondom ezt!
A közönynél nincs erősebb fegyvered,
szerelmet hinni lég, lényed rajta veszt…
Ne szólj, ne írj, ne akarj lábamhoz omlani,
s színes tollaim idővel ki fognak hullani.
De addig? – kérdem én – Érted az óra hiába jár?
Vessem folyóba maradék véges perceim?
Nem ismerem az érzelem ölés számtanát,
szemem hiába futtatom Catullus versein,
minden szaván szerelem glória sejlik át,
oldást bajomra az ókor poétája mást talál,
s míg költő az ész csatáját szívvel megnyeri,
dominám parancsát nem fogom betartani…..
Borbarátok
/ irománykoszorúban /
Tisztelgés a századoknak
I.
Barátok, ha beszélni kezdenek,
kívül reked sok sűrű gondunk;
meleg szavunk kutyaként hentereg,
csendes az Isten, figyeli mit mondunk.
Csorog ránk az est, mint májusi lép,
mint felrúgott parázs, izzik fenn az ég.
biccent a nappal, szürke lova lép,
vonszolja az alkonyt, ölében az éjt.
Megfárad az idő, nyújtózik a tér,
miként pogány templommá e lugas,
– mint Arkádia* hegye véd-,
úgy változom s elhiszem talán,
hogy lehetek még vidám,
borús kedvű lapos hét után.
* Görög, hegyvidéki tartomány, a költészet hazája
II.
Borús kedvű lapos hét után:
mert mi az, mi itt maradt még?
Porladó reményű sivár hazán,
hol nesz nélkül közelít a vég;
Hol úgy élünk fosztott gyarmaton,
mint fogyó lángú gyertyacsonk.
Kihűlt hitünk, pénzünk vonaton
utazik Európa vállra vont
tátott szájú sötét zsákja felé.
Nem szűnik, üvölt, újra és újra
éled a kérdés: mikor lesz elég?
Agg ez a talány, előbb a pohár!
Ízleld e bort s míg hunyod szemed,
utak s egek nyílnak, mint fellegek.
III.
Utak s egek nyílnak, mint fellegek,
hát lépjünk túl gondjaink bővkörén,
a görög Tempe* vár, mert az nem lehet,
hogy a félsz magva hulljon körénk.
Mert van a Földön más szellem is,
mely tiszta s könnyű, mint a szél;
tétován úszik és talán már érzed is,
ha ketten összegyűlnek: visszatér.
Mert hány hiú volt már önzéstől áldozat,
ki már a lépcsők alatt elbukott és hány,
ki mázas csapdákon végül áthaladt?
Társra csak ott lelünk, hol a magány
és harag az asztaltól száműzött
és hol gyöngy bor is csordul talán.
*festői szépségű völgy Görögországban, az Olümposz és az Ossa
meredek lejtői közt; az ókori költészetben a tájképi szépség netovábbja
IV.
És ha gyöngy bor csordul, talán
e szent ital téged majd megsegít,
s oly szigetre visz, ahol béke vár,
s csermelyként kacagnak perceid.
Jöjj hát, gyere velem jó barát,
sok még, mit mondanék néked;
míg töltöm múlt esztendő jó borát,
figyelj reám s húzd idébb a széked.
Most mesélve mondom el: mi az,
melyért e Földön élned érdemes,
hol keresd s majd hol találod azt,
ki bíztat és szabadít sok hiába vágytól,
mert szemed botló fényéből látom,
vágyódsz is már válni e csömör világtól.
V.
Vágyódsz is már válni e csömör világtól,
melyben gyűlt kelésként keserít száz hamis;
Ne búsulj, hogy csak ennyi jár a mából,
hol az álság összelopott palotákban lakik.
Nézd házam ott a gerlés lomb alatt,
oly szépen megbújik s benne elfér
minden álmom, mi hozzám úgy szalad,
mint szoknyához a gyermek, hogyha fél.
Mért vágynék többre hát, hisz oly jól esik
megosztani véled e zöld zugot, ahol tudod,
hogy bársony szavad készpénznek veszik.
De e tájról is úgy kopik, fogy a legény,
mint asztalról e bor. De elég a beszéd!
Adjatok hát, egy hasas kancsót elénk!
VI.
Adjatok hát, egy hasas kancsót elénk,
s aztán, ha engeded, onnan folytatom,
hogy e hon fia, ha itthon meg nem él,
termő barázdánk helyett mért nyugaton
keresgél asszonyt, pénzt s új hazát?
Fürtökben távozik az átvert ifjúság,
mely már mást se lát, csak meddő vitát,
és hogy tömi zsebét a sok svihák.
Ha azt hiszed új és csak más bűne ez,
akkor most halkan mondom el neked:
országunkkal egyedül mi tettük ezt.
Nincs és nem is volt soha, a pénz szagától
különb veszély, itt hol a fül nem hallja már,
mi szívvel szól hozzám s nem tol el magától.
VII.
Mi szívvel szól hozzám s nem tol el magától,
azt, a hintett portól már látni sem lehet;
Oly sok lett itt a hős, a híres és a bátor,
kik hitetnék, hogy nem lopást lát szemed.
S mivel számon kérni őket nem lehet,
majd gőgösen elmagyarázzák neked,
hogy mennyire félre érted a helyzetet.
Csak nézel és egyszerűen nem hiszed,
hogy e zsíros földből csak annyi lesz tied,
mennyi a csizmád talpán nehezen megtapadt,
s a többit, ráadásnak, körmöd alatt is elviszed.
De köpjünk a politikára testvér,
idézzünk más, igazabb szellemet!
Ülj ide békesség könnyűn le mellénk!
VIII.
Ülj ide békesség könnyűn le mellénk,
körünkben szívesen szorítunk helyet;
s míg felvillan sok ezer régi emlék,
– mi befonja, már jócskán ősz fejed -,
addig a feljövő Hold alatt beszélem
meg veled, hogy kéne végre látnunk,
Ember s az Isten dolgait, hogy az értelem
gyümölcsét, végre a vakok elé tárjuk.
De tanítani mondd, ott hogy lehet?
Hol pénzt olvasnak s nem könyveket,
s a tanítót kiröhögi sok ostoba gyerek.
Tanítani szóval, nevelni példával lehet,
s a magunkfajta mondd, mit tehet, mint
hogy vitatja: – mi az erény, tisztesség, becsület.
IX.
S vitassuk: – mi az erény, tisztesség, becsület;
mily régimódi, unott és elcsépelt szavak;
úgy futnak s féltik alázott rongyos testüket,
mint üldözött bitangok, kiknek már nem akad
bor és dohány ezen a túlzsúfolt zsiványtanyán.
Tébolyt hirdet az új világ, az utolsó menedék
könyvtáram és hős szobám, melynek asztalán
sárguló lapok hirdetik az elmúlt nemzedék,
hogyan úszott át a fortyogó Styx* vizén.
A tudomány bedarálja a maradék emberit
s a bárány minden vasárnap vidám misén
alkuszik s rázza ökleit, ha a szeretet nem fizet.
Így lógok csillagok alatt, kereszt nélkül veled.
Magunk maradtunk, most senki sem nevet.
* Akheron, Püriphlegethon, Kókütosz, Styx : alvilági folyók
X.
Magunk maradtunk, most senki sem nevet
s megvádolnak majd, hogy a bortól jött
talmi bölcselet csak szemét, melyet
a szesztől gondoltunk két pohár között.
A szavak mögött majd hasznot és érdeket keres,
ki nem érti meg, hogy minket nem a gyűlölet,
csak az a tiszta, szép és jó szándék vezet,
hogy maradj el a nyájtól s olvass könyveket.
Gondold meg: harmincezer nap, több nem lehet,
inkább kevesebb, mit itt a Földön a szerencse
s az Ég, kegyesen, talán átnyújt majd neked.
A falánk perceket ha könyveknek szenteled,
akkor törvényed is az lesz, mint nekem;
mondjuk hát: – nem nyalunk talpat senkinek!
XI.
Mondjuk hát: – nem nyalunk talpat senkinek!
Itt, hol hízelkedőkkel van tele az emelet,
Ők úgy mondják: – kapcsolatokat építek –
rosszul csengenek avult elveid s a neved.
Ez mind nap szívta sárga csont, mit költők
hada ezer évek alatt csupaszra evett.
csak legyezzük a bűzt, de a régi fertőt,
cifra szavakkal lecsapolni nem lehet.
De szólnom kell – bár nem vagyok Cato,
a római jellem és erkölcs fő cenzora -,
mikor a nyálas sunyiság a munkától
megfáradt félisten gúnyáját ölti magára.
És e bosszantó roppant tömegben, csak
későn akadtam versre, borra, barátra.
XII.
Későn akadtam versre, borra, barátra,
mert vitt engem is a kapzsi szédület,
pörgetett, majd kihányt nagy sokára
s mire felkeltett a józan rémület,
a szenvedély lerágta életem szép rügyét,
s a vágyak máglyáján ellobbantak éveim;
Hogy gúnyoltam azt, ki szilárd ügyét
szolgálta s nem csüngött Erosz élvein.
S azt, ki este csendesen ágyba tért
és megvetette a züllött éjszakát,
azt mind-mind kinevettem én.
De magam, titkok tudójának hiába neveztem,
mert a könnyű nők sohasem szerettek,
az évek keselyűk, már majdnem megettek.
XIII.
Az évek keselyűk, már majdnem megettek,
mikor lankadó tekintetem felkúszott az égre,
hol a művészet múzsái kilencen henyéltek;
s a titkot, a múló ifjúságot, elengedtem végre;
Úgy hívott a költészet, a megnyíló Babylon*,
hogy nem bántott, nem vádolt, tanított és ápolt.
és jöttek a képek a falakon, első versek a papíron,
első barát ki hű volt, ki nem mondta, hogy kár volt.
Kinyíltak a gátak, melyek sosem voltak zárva,
s az új élet varázsa, úgy öntötte el a tikkadt,
meddőnek hitt vidéket, hogy a felsejlő árva
gondolat nem pusztába kiáltott szó maradt.
A szavakból gyógyító kristályok születtek,
mire reátok találtam, daloló szonettek.
* Akkád, jelentése: Isten kapuja
XIV.
Mire reátok találtam daloló szonettek,
elfolytak éveim a pletykás part alatt;
Egy üveg mellett néha még merengek,
a Varázshegy tanából mennyi is maradt.
Írók, költők kísérnek a maradék úton,
homlokom mögött utaznak velem;
Fülembe zengnek, játszanak a húron.
csendesen hallgatom s lehajtom fejem.
Nem haragszom már a vénülő világra,
hisz én is “az Élet féltett gyermeke” vagyok,
Aki végül nehezen majd belátja:
Az ember túlságosan előkelő a halálhoz;
mert az élet csírái mindig felderengenek,
Barátok, ha beszélni kezdenek
XV.
/ MESTERSZONETT /
Barátok, ha beszélni kezdenek,
borús kedvű lapos hét után,
utak s egek nyílnak, mint fellegek,
és ha gyöngy bor csordul, talán,
vágyódsz is már válni e csömör világtól;
Adjatok hát egy hasas kancsót elénk,
mi szívvel szól hozzánk s nem tol el magától,
ülj ide békesség könnyűn le mellénk,
s vitassuk: – mi az erény, tisztesség, becsület.
Magunk maradtunk, most senki sem nevet
s mondjuk: – nem nyalunk talpat senkinek!
Későn akadtam versre, borra, barátra;
az évek keselyűk, már majdnem megettek,
mire reátok találtam, daloló szonettek.
Márton Zsolt
illusztráció: A Tempe-völgy Thessaliában
Öt évem úgy lángolt, füstölgött el veled,
pedig tegnap volt csak, hogy könyvet
nyitottam ott a valótlan éjfélben Neked.
Öt év láza emel, éltet, üldöz és követ,
Ez utolsó szerelem! -üvölt e láz és nevet.
Ha utolsó, hát inni fogom utolsó cseppedet,
este érte alkuszom féltés zöldszeműje veled:
A másik, ha csókol, én süket és vak legyek!
De reggel hagyd, még hagyd ébredni velem,
– mi nem illik törvénybe, jogba se rendbe –
ág-bogát hajnalban hagyd teremni nekem!
Nem én a törvényen, a törvény rajtam kívüli,
nekem jogom van, mégha titokban, szeretni,
öt évem sem a rend, hanem azon volt kívüli.
Szakadt redőny mögött, szűk aggyal őrlöm perceim,
hol a hétszáz éve írt sorok fölött bolyong a förtelem.
Sötét világok létéről egy ódon lantot hallok pengeni,
s a poklok mélyére maga, Dante Alighieri jön velem.
Hangtalan kísér, szólít és üzen: – Vak hullám sodor,
s az ,,emberélet útjának felén az igaz utat nem leled.”
Élted az útkeresztnél most veszted kútjáig vándorol,
hol elvadult szemed kérdőn az égre tán hiába veted.
Segítőd csak a mélységet előtted már megjárt lehet,
mint az ókor dalnoka, a mantuai szellem volt nekem.
Mivel e züllött földi mezőkön a bűn csömörig mehet,
gyermeki lelked könnyűn zabálja fel a négy évtized.
Miért közös ennyi férfisors, én magam sem tudom.
Ha lenne köztünk bárki, ki ma pokolra merne szállni,
nem számolva, mivel kell Cháronnak fizetni az úton,
talán hinném, hogy érdemes a szerelmemért várni.
De tudom, hogy a vétkek indája szájunk széléig ér,
hogy apáink tilalomtábláját nem látja meg szemünk,
hogy üveggyöngy erényünk csak könnyű kéjt ígér,
hogy napi tíz parancsból tizenegyet megszegünk.
Sovány ködök között engem itt nem vezet Vergilius.
az erkölcs ma hamvas költemény, ideje már rég múlt;
Az alsó világok kapujánál a költő bár csodált lírikus,
de hű szerelme, Beatrice, idefent más karjába hullt.
Most, hogy egyszerre kedvessé lett mindened,
még a zöld szoknyácskád is azon a vonaton,
mért idéznék szerelmes költőt magam helyett?
Próbálnám úgy mondani, mint egykor Ady,
de az évelő, hátsó ülésű szerelmünkről
talán még ő sem tudna igazat vallani.
Hogy évelő, abban nem hittél semmiképp,
-Tamás voltál, szíved volt csak, nem hited –
hisz nem voltam ,, Lábhoz! ” hűség mintakép.
Bár rettegted a képet, a ,,könnyű asszonyét”,
-óvtak is, ne vállald méltatlan a préda szerepét-,
selyemszálon kúszva érted el a verem peremét.
Kidugtad szép fejed, végre Napba márthattalak.
Pörgetett, szédített, mígnem vákummá nőtt erőd
úgy riasztott, hogy majdnem útszélen hagytalak.
Balzsam volt érintésed s törékeny héj a szavad,
sötét könny húzott, – a megeredt mag szíved alatt-,
férfivé emeltél s a fekete varázs kettőnké maradt.
Emlékszem, lopni jöttél, mezítláb, szántóföldön át,
s loptál nekünk sárosan, egy egész vagy fél órát,
bűnös tettedért most adnám Dorádó aranyát…
Sírtál, ha hunyni láttad, nem perzsel vágy heve,
nyugtattalak, – hogy minden hullámnak törvénye,
hogy nem csak teteje – a csendig, ha jutottam vele.
Vittelek magammal, én, a józanul, helyben utazó,
mikor gyengéd voltál a kórház árnyékos szegletén,
vittél volna magaddal, Te, a gyengén is álmodó.
Róttál, hogy könnyedén osztozom, amin nem lehet.
Érveltem, hogy csak a ráció, ami a féltésen átvezet.
Mégis, zöld szemű lett minden szombat éj nélküled.
Pár napja, a parton próbáltam költőt idézni Neked,
közben éreztem a szelet, hogy fordul a fejem felett.
Most Te lettél józan utazó és én, ki álmodom Veled,
mert most egyszerre oly kedvessé lett mindened,
-még az a zöld szoknyácskád is azon a vonaton;
miért idéznék hát szerelmes költőt magam helyett?
A kilencvenes évek elején rendezett magyarországi motoros hétvégék olyan benyomást keltettek a látogatóban, mintha a lengyel-piacot, a búcsút és az erotika-vásárt ötvözték volna egy festői környezetben fekvő ócskavastelepen. A szocreál még erősen keveredett egy-egy nyugatról behozott tíz-tizenötéves masina lenyűgöző látványával. A stílustalansággal a kutya sem törődött. Nem zavart senkit. Hangulata, az viszont volt.
Egy ilyen péntek délutántól vasárnap reggelig tartó időszak hangulatgörbéjét ugyanúgy meg lehetett volna rajzolni, mint az akkori német márka árfolyamának változását jelző vonalat. A felszálló ág péntek délután háromtól indult, majd ki is csúcsosodott aznap éjféltájra, aztán hanyatlott egészen szombat délig, majd ismét új erőre kapván, az emelkedés kitartott szombat éjfélig.
E történet szempontjából az ezt követő szombat éjjel kettőtől, vasárnap pirkadatig tartó intervallum az érdekes. A harminchat órai intenzív részegség után jövő József Attilai eszmélés, amikor egy-egy sörpadon
magányosan ülő érezni kezdi:
“Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda.”
Ha bírod a piát, menthetetlenül magányos leszel ekkorra, hiszen elhull a férgese mellőled. Ilyenkor csak “barát” lehet, aki még kitart. Ilyenkor, ha szerencsés vagy, olyan történetet hallhatsz egy intellektusát nem teljesen elvesztett férfitől, amilyennel a gyóntató pap is csak ritkán találkozik. Nem azért, mert hemzseg a bűntől, hanem mert átjárja a “nincs már kinek hazudni” őszintesége.
Akkoriban mindenkinek volt valami hű, de vagány, külföldinek ható beceneve.
Az én emberem Dzsordzsóként mutatkozott be. A neve ugyanolyan absztrakt volt, mint egy MZ-n az indiánfej. Koccintottunk, majd tudattalanul,észrevétlenül mentem át pszichológusba. Csak hallgattam, ő meg beszélt:
Teljesen normális emberként nőttem fel, bár tudom, a ,,normalitás” nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Jelen esetben, férfiként ez annyit tesz, hogy a farkam se nem kisebb, se nem nagyobb, mint az átlag. Ez fontos dolog. A férfiaknak nagyon fontos. Ha ez rendben van, nem számít, hogy szeplős vagy, vagy esetleg bicegsz. Erre gyorsan rájöttem. Kis idő múlva aztán azt is megfogalmaztam magamnak, hogy ezen az egy dolgon kívül viszont semmiben sem szeretnék hasonlítani másokhoz. Nem tüntetőleg lettem különc, nem
külsőségekben, hanem sunyi módon, csak magamban. Mindezt könnyedén, mondhatnám hobbyból.
Gyermekként kezdődött.
Hittanórán ültünk a hetvenes évek közepén, ahol is a félig szadista papunkat rettegéssel hallgattuk. Nem prédikált, inkább agitált. Valahogy összemosta a szocializmust a bűntudatunkkal. Gyufával szemléltette, enyhén bőrünkhöz értetve egy még parázsló szálat, hogy mi vár reánk a végítéletkor, ha nem az ő tanait tesszük magunkévá.
Már egy ilyen óráról távol maradni is kimerítette a bűnök bűne fogalmát, hát még vitatkozni az ott hallottakkal. Na, nem. Nem vitatkoztam én vele. Úgy gondoltam, ha már úgyis csúszik a kuplung az öregnél, nem tetézem a bajt a fejében. A nemegyetértésemet egyszerűbben fejeztem ki. Gyakran gyóntatott.
Ilyenkor csak annyit mondtam néki a rácson át:
– Bűntelen vagyok Atyám!
Erre ő: – Olyan nincs!
Mire én átadtam a helyem a következő áldozatának.
Az agitáció, a töprengő ember típusnak olyan, mint az ellenreklám. Célt téveszt. Valami ilyesmit ért el nálam az iskola is, az egyház is. Csak egy valami volt rám hatással: a nők.
A nőkön nem tudtam töprengeni, mivel nem kifejezetten az elmémre hatott a látványuk, később az érzetük, a lényük. Freud szerint gyermekkorban dől el minden. Máig nem tudtam megcáfolni a dokit.
Talán hatodik életévem telén lehetett, mikor anyámék házaspár ismerősénél egy este – nem minden hátsó szándék nélkül – elaludtam. Csak pár háznyira laktak tőlünk, így otthagytak, ahogy ez már előtte is többször előfordult.
Szegénység volt. Falusi albérlet, egy szoba, konyha. A házaspár női tagja nagyon tetszett. Olasz színésznő kinézete volt. Magas, fekete. A szobában két heverő összetolva. Tudtam, előbb-utóbb nyugovóra térnek, és a nő nem fogja hagyni, hogy a kissé bumfordi ura kerüljön mellém. Nem is hagyta.
Ekkor még csak azt tudtam, hogy a nőknek van valami csodahatású sötét háromszög a lábuk között.
A hetvenes évek nylon kombinéja könnyen csúszik. Fel is, le is. Nem volt más dolgom, mint kivárni, hogy a nő légzése kisimuljon, jelezvén, hogy elaludt. Aztán indulhatott a nagy felfedezés. Ahogy beletúrtam a szőrébe, szinte láttam magam előtt a kékes fekete színét a sötétben. Szőrzete durva és erős, mégis igéző volt. Izgalom és borzongás. Hatévesnek a világ. Reggelig tartottam rajta a kezem. A varázs még ma is tart. Akkor este azt hittem, hogy valóban alszik. Ő volt, aki tudtán kívül elindított egy másik világ felé.
Ma már biztosan tudom, hogy nem aludt.
E naptól kezdve nem hatottak többé reám a felnőtt szólamok. Egy valamit akartam. Újra és újra átélni a csodát. Tulajdonképpen nem is értettem, miért kötnek le embereket teljesen fölösleges, értelmetlen, sehova sem vezető dolgok. Talán lenni akarnak valakik azáltal, hogy értelmet adnak az értelmetlennek. Igazából sosem érdekelt, mi vezérel egy megveszekedett barmot, aki mindig csak erőlködik és mondogatja mások igazát.
Eszmék, elgondolások, dogmák, rendszerek, szabályok. Ezeken szépen lassan kívül maradtam. Kívülálló lettem. Nem lázadó, csak kívülálló, és semmiképpen sem hős. Egy fegyverem volt a sanyargató szabályok ellen, a közöny. A közöny szónak van valamiféle rossz csengése, hangulata, amely felelőtlenségre,
nemtörődömségre, érzéketlenségre, együttérzés hiányára utal. Biztosan van ilyesféle közöny is, de az enyém más volt. Nem vonódtam be karrier-becsvágyba, pénzhajszolásba, vallási előítéletekbe, függetlenséget korlátozó eszmerendszerekbe, fanatikus közösségekbe. Ez a közöny, szabadságvágyból fakadó kívülmaradás volt. Ez védett és vezérelt. Nem tűnődtem Heine sorain, hogy
,,.miért nem találtam olyan eszmét magamnak,
amelyért száz halállal halni érdemes,
mert ahogy minden anyag egy hőfokon megolvad,
úgy vár mindannyiunkra egy eszme is, melyért
a leggyávább közöttünk is szívesen kiontja
forró szívéből azt az öt vagy hat pintnyi vért.”
Nem, ilyeneken eszem ágában sem volt tűnődni. Azon viszont igen, hogy tinédzserként hogyan tudnék szert tenni egy saját bejáratú nőre. A dolog ekkor még rendkívül bonyolultnak tűnt. Az embernek ilyenkor még nincs kialakult énképe, tapasztalata, fogalma sincs, hogy hol a helye a hierarchiában. De azért próbálkoztam serényen. Természetesen nem a mások módszerével. Úgy tartottam, hogy sablon-módszerekkel csak sablon-lányokat lehet bekeríteni. Nagy vadra vadásztam. Tizennégy évesnek egy másodikos gimnazista lány már igazi nagyvad. Már majdnem nagykorú és persze nem szűz.
Hogy ne legyen szűz, az, szempont volt. Tapasztalat hiányában konzervnyitónak még nem voltam alkalmas. A kiválasztottamat szegről-végről ismertem. Szomszéd utca, azonos társadalmi rang, nagy mellek, szerénység, kíváncsiság. Ez volt az a fajta elegy, amelynél eséllyel indulhattam.
A női kíváncsiság az egyik kulcs, amire bármikor nyugodtan lehet építeni. Persze, még ezt sem tudtam akkor. Két hónap udvarlás után tett magáévá, puszta kíváncsiságból. Egyszerre voltam csalódott és diadalittas. Amiről annyit ábrándoztam, egy tornagyakorlatnál nem tűnt sokkal többnek. Felemás
érzéseim voltak, mint amikor az anyósod a Cadillekeddel belehajt a szakadékba.
Ellenben nagyon romantikus volt, ahogy két hét után, az első félredugása után azt mondta:
– Mit aggódsz? Hiszen tudod, hogy Téged szeretlek!
Úgyhogy együtt maradtunk. Ebben közrejátszott az is, hogy akkoriban olvastam az Illatos kert című, XV. században íródott művet, mely az arab világ szerelmi eseményeibe engedett bepillantást, s melynek minden egyes története ezzel a mondattal zárult:
“Ebből is láthatod, hogy milyenek a nők.”
Valahányszor a későbbiek folyamán csalárdságot tapasztaltam, igazolódni láttam e mondat helyességét. Ezért jó olvasni, gondoltam. Nem éreztem a megcsaltak magányát.
Arra viszont egyre jobban kezdtem ügyelni az elkövetkezendő leány választásakor, hogy ne én legyek az alárendelt fél semmilyen szempontból. Irányítani akartam. Félretettem egy időre a nagyvadról alkotott
elképzeléseimet. A megalázást, a gyengék legyőzését, az uralkodást mindig is belső meggyőződésből utasítottam el. Nem is erről volt szó. Csupán nem akartam többé veszíteni. Veszíteni rendkívül tanulságos, ugyanakkor fájdalmas dolog is egyben. Azt mondják, az elválás, a csalódás mindig annak fáj, aki jobban szeret. Kissé közhelygyanús kijelentés, hiszen a fájdalomnak nincsen mértékegysége, így nem lehet mérlegelni sem.
– De tényleg! Miért csal az ember? – kérdezte tőlem.
– Talán, mert szeret kurva lenni. Nemétől függetlenül. Így akarja szabaddá tenni magát – válaszoltam.
– Akkor miért csal titokban?
– Talán a megcsaltat is szorosan magáénak érzi. Különböző okból, de mindenkit véd ezzel. Ráadásul tudja, hogy minden elmúlik, ezért nem kell mindjárt akkora zajt csapni.
– A kettősséget meddig tudja elviselni?
– Egészséges személyiség bármeddig, ugyanis a “döntenem kell” egy mellett elve hazugságot fog szülni.
– Valóban! Miért is kellene dönteni? És ki az ép személyiség?
– Ha kérdéseket teszel fel, csinálsz magadnak egy aranyos kis magánválságot, mivel válaszolni nem tudsz… Úgyhogy nem válaszolni kell, hanem élni. Megélni.
– Ebben lehet valami! Erre igyunk! – hagyta helyben a dolgot.
Ittunk.
Szóval nem akartam veszíteni – folytatta -, ezért lejjebb adtam.Természetesen ennek is ára volt. A mennyiség a minőség rovására ment, mint minden egyéb esetben. Érdekes módon a romlást belülről kezdtem érezni, pedig kívülről érkezett. A könnyű lányok, a pincérnők, az egy estések, megtették a
magukét az évek során. Kezdtem valamit elveszíteni. Azt hiszem a szépséget. Kárpótolnom kellett valamivel önmagam, mert szépség nélkül nem tudok élni. A szennyből valahogy szépséget kellett kreálnom. Nagy bizonyossággal éreztem, hogy nincs más megoldás. Abban rendíthetetlenül hittem, hogy a dolgok nem a múlt bűneiért történnek, hanem a jövő végzetes hibáinak elkerüléséért. Nem hiszek a bűnben. Hitem szerint tetteink nem büntetést kapnak, csak az Ég hagyja, hogy tetteinknek következményei legyenek. Nincs tovább. A gumi nélküli dugásnak gyermekáldás vagy tripper a következménye, de semmi esetre sem büntetése.
Istent nem egy nagyszakállú öregúrnak gondolom, hanem Atyának – szellemi
Erőnek -, aki látja, hogy szarba fogunk nyúlni és hagyja, hogy belenyúljunk, mert csak így tanulunk, de attól még vigyáz ránk, mert azt is tudja, hogy nem fog belehalni a hülye gyereke, csupán az utat járja.
Tehát, hogy kompenzáljam a mocskot, leírtam. Hátha szebb lesz. A szépből nem lehet szépet faragni, mert az már az, így maradt a mocsok. Arra a gondolatra jutottam, hogy a magam módján leszek alkimista. Sárból gyúrok aranyat. Így hát írtam. Csak nekem lett arany, másnak nem. Az írás megnyugtatott és bátorított. Azt a hamis érzetet erősítette fel bennem, hogy innentől most már bátran fürdőzhetek a mocsokban, kell a téma, majd úgyis kompenzálom, úgy, ahogy a nagyok tették annak idején. Magyarázkodás helyett újra írtam, de nem változott semmi. Nem éreztem sokkal jobban magam. Észrevettem, hogy nem vagyok egyedül az íráshoz való vonzalmammal. Sőt azt láttam, hogy már többen írnak, mint olvasnak. Ez automatikusan azzal jár, hogy sok a szemét.
Ekkor megtorpantam. Szemétgyáros semmiképpen nem akartam lenni. A bohém élet, a művész póz, a hamis művészek egyre inkább nevetségessé váltak a szememben, önnön példámon keresztül. Átláttam a szitán. Rájöttem, hogy a művészpózokban tetszelgők tulajdonképpen nem értenek semmihez, ráadásul
presztízsféltéstől szenvednek. Ha van hozzá szemed, a gagyit gyártó műmájert könnyű kiszúrni. Tetszetős szavak, tetszetős színek, hatás nélkül.
Legbiztosabb ismérvük a sértődés.
És még valami: az értéket hevesen támadják. Veszélyes rájuk nézve. Bármikor kiderülhet, hogy a király meztelen. A valódi érték pedig egyre csak lapult. Ha lapul, akkor fel kell kutatnom, gondoltam. Válaszokat akartam, hiteles forrásból.
Ekkor így szólt hozzám Márai: ” Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál;
fontosabb, hogy mindennap olvassál.
Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és igazat; fontosabb, hogy
megismerjed.”
Helyen voltam. Tehát, ha keresem, volt válasz. Így aztán a saját tizennégysorosommal elbúcsúztam az írói közösségtől.
Búcsú
Tanulni jöttem e hanyatló világra
s nem látok, újra csak harcot.
Férfiként neveltek magányra
s ha érdemes, tűrni a koloncot.
De köpök én minden szájra,
mi fecskeként tátog a segg előtt;
s ha öklendi bűz belét se látja,
mit felzabált, az emészti őt.
Nincs itt csak sárguló szavanna
az utolsó kupacból felszállt a gőz,
nem figyel senki jó szavamra,
hát elmetszem torkát az árnak.
Halványan írom búcsúm e papírra,
rám a csend gyönyörei várnak.
Nem sértődésből írtam e sorokat, hanem felszabadult, hetyke jókedvemből. Az írói gondom ezzel le volt tudva. Ugyanakkor, igazi problémám, ami a másik nemmel volt kapcsolatos, még korántsem. Nem értettem, miért nem vagyok soha elégedett azzal ami van, ami éppen nekem jutott. Miért van állandóan hiányérzetem?
Ekkora már tudtam, mindenre van válasz, ha jó helyen keresem.
Füst Milántól végre erre is megjött a felelet:
” Hiába vesződöl. Mert képzelj el egy egész életet eképpen: pástétomot akartál és csokoládét kaptál – igaz nem rossz a csokoládé se, csak vedd a többit is ugyanígy: síp helyett dobot, francia rózsa helyett olasz
bazsalikomot. S akkor még csodálkozol, hogy nem találod a helyed? Csak el ne feledd a világért, hogy mégis csak ez a földi szerelem az, amit a szíved akart, s a vágyad neked minden poklokon át mutatott, vagyis, hogy ez neked az irányzék, a szentségit a fejednek. Mert ha másfelé fordulsz, egy más irányba haladsz, akkor mi a panaszod? Jobbra van az, amit akartál, te meg balra mégy, akkor hogy várhatod a boldogulásodat, ember?”
– Érted Te ezt ? Ez a gáz nálam. Meg hogy fogy ez az istenverte idő. Állandóan a húszas éveim ugranak be. Húsz évesen szent meggyőződésem volt, hogy a negyvenesek vén semmirekellők, akik szart se tudnak, csak okoskodni. De nem így van. Ezek szerint az embernek élete végéig szüksége lenne szerelemre, mert az elmúlás szele egyre gyakrabban legyinti meg.
Majd alig hallhatóan, szinte csak magának, dörmögni kezdte:
Most már egészen egyedül maradsz,
sok ősz hajszálad lesz és sok halottad,
s mást nem tehetsz már, mint hogy nem
teszed másnak, mit nem kívánsz magadnak.
Ne kiabálj, ne könyörögj, ne mókázz,
ne mássz a fára, nem vagy már gyerek;
magyar költő vagy, tanuld meg a leckét:
Itt meg kell halnod, hogy szeressenek!
A kurva költészetben minden benne van, minden – tette hozzá.
Lenyűgözött ez a pár sor. Lenyűgözött ez az ember, aki itt könyököl velem szemben egy kifolyt boros-kóla kellős közepén. Muszáj volt megkérdeznem tőle:
– Miért nekem mesélted el mindezt?
– Kinek meséltem volna el, mikor már csak ketten vagyunk fennt az egész kurva táborban?
– Azt értem, de miért most?
– Nem tűnt fel neked, hogy egy órája beszélek a nőkről, de szerelemről egy szót sem szóltam?
– És..?
– Mit és, Te Isten báránya? Végre szerelmes vagyok!
Pirkadni kezdett. Előmászott egy másnapos srác a sátrából és csukott szemmel pisálni kezdett.
– És hol a nagy Ő ? – kérdeztem végül.
– Férjnél – válaszolta.
A kör bezárult.
Azt hiszem lefekszem – mondtam neki búcsúzóul és magára hagytam.
A meggörbült égnek vetetted hátadat,
hét hónap telt, hogy nem láttál Napot,
mint nyirkos bőrhöz a por, rád tapadt
a tudat: Ami érted volt elmúlt, halott.
Roppant láncok könnyűn pattantak el,
hetyke vitorládba ordas szél kapott,
az ábrándos partok sorra maradtak el,
bordáid alatt egy hajléktalan lakott.
Nyomorított a ,,nem kellek!” százszor,
lomha percek őröltek kétszáztíz napot,
kit szerettél, talán boldog volt máshol,
s a csalás élő sebébe új mérgeket rakott.
Hiába háltál a kétség tövisbokra alatt,
a vasárnapi oltár válasz nélkül hagyott,
egyetlen állandó már a változás maradt,
mely hozzám vezette apró lábnyomod.
Gyanútlan jöttél az éj mustszagú oldalán,
mint lopott aranyat, én egyre forgattalak,
Isten ha van, minden bűnöd akassza rám,
mert Téged asszony, én feloldoztalak.
