Magyar Csaba : Lábadozás

Odakint már szürkült, a szobában mégsem világított egyetlen lámpa sem. Csupán a televízió fénye fürösztötte kékesfehérben a közeles? tárgyakat, egy-egy vázát vagy a kisszekrényen elhelyezett szobrot. A karosszékben bóbiskoló férfit mindez nem érdekelte, kora délután óta a tévé el?tt ült, közben el-elszunnyadt. Ahogy majd minden nap, kóruspróbáról hazatér? felesége megint így talált rá. Nem bajlódott az ébresztgetéssel, helyette egy vékony takarót terített az alvóra. Már nem haragudott, inkább valami szomorúsággal vegyes közönynyel nézte férjét. Sokáig úgy t?nt, a balul végz?dött els? után második házassága tökéletesen sikerült. Ugyan a hivatásuknak éltek, mégis maradt energiájuk egymást szeretni. Egy lányuk született, már orvostanhallgató, ráadásul gyönyör?. Mindketten elérték amit a pályájukon lehetett, a férfi egy nagyvállalat vezérigazgatója volt, felesége pedig kórusával bejárta a fél világot. A házaspárt mindenütt szívesen látták, ök pedig népszer?ségüket élvezve és kihasználva bukkantak fel üzleti fogadásokon, hangversenyeken és tárlatmegnyitókon. Mitöbb, t?két kovácsoltak abból is, hogy a válallalatnak jól jött a m?vészetpártoló mecénás szerep, míg a kórusnak lökést adott a lemezkiadás és az utazások támogatása.

    A férfi megmozdult, lassan ébredezett. Érzékelte a sötétet és a vállára terített takaróból tudta, felesége hazaért. Jól hallotta, ahogy a másik szobában matat. Nem szólt. Egy ideje már a beszéd is fárasztotta és amúgyis keserves volt saját elmosódott, egyre tagolatlanabbá váló szavaival szembesülni. Lassan már a lánya sem értette, mit akar mondani. Az írás is csak nagy er?feszítés árán ment. Három éve mondott le vezérigazgatói tisztségér?l, messze a nyugdíjkorhatártól. Határozott vezet?nek ismerték, munkatársai tisztelték és megbíztak benne. Mégis úgy döntött, hogy idejekorán távozik, még miel?tt betegsége nyilvánvaló lesz, másrészt elhatározta, hogy energiáit a gyógyulásának szenteli. Bár orvosai nyíltan beszéltek vele, eleinte biztos volt abban, hogy nem gy?rheti le a kór. Egész addigi élete a sikerr?l és a gy?zelemr?l szólt, a kudarcot mindössze átmeneti akadálynak tekintette. Felkutatta a legjobb specialistákat, ám a diagnózis egyértelm? volt, bele kellett tör?dnie, hogy nincs gyógymód. Befelé fordult, kerülni kezdte volt kollégáit és hamarosan a családtagjait is. Többnyire írásban kommunikált, beszédén már nyomott hagyott betegsége. Ha tehette elvonult olvasni vagy tévét nézett, kés?bb csak az utóbbi maradt. Sokszor nem tudott elaludni, sorsa igazságtalan és végletesen kíméletlen fordulatán rágódva virrasztott. Fokozatosan épült le és eközben csak a feszít?, olthatatlan harag maradt meg benne. Gy?lölte helyzetét, gy?lölt mindenkit. A végs? öntudatlan stádiumot várta, csak ne kelljen megélnie, amint önmaga koporsójává válik. Eközben, karrierje csúcsán, felesége szakkönyvet írt és mesterkurzusokat tartott, kórusával pedig lemezt adott ki és külföldi meghívásoknak tett eleget. Bár a korábbi idill egycsapásra szertefoszlott és a történtek megviselték, keményen tartotta magát. A férje leépülése és a saját sikerei között feszül? ellentét b?ntudattal töltötte el, úgy érezte többet is tehetne.

– Hozzak valamit? – lépett a szobába.

    A férfi egy pillanatra ráemelte tekintetét, majd ismét a tévére meredt. Régóta nem felelt ilyen kérdésekre. Ha akart valamit, leírta egy darab papírra. Tisztában volt vele, hogy ez a lehet?sége is hamarosan elapad. A betegség fokról fokra emészti el idegrendszerét, végül megfosztva a mozgás, a beszéd és a gondolkodás képességét?l is. Nem bírta elviselni felesége gondoskodását, tudta, hogy így kiszolgáltattottan a terhére van. Egyedül lányuk iránt nem érzett haragot. A heti néhány órás együttlét során megfeldekezett állapotáról. Életenergiával teli, fiatal lányát hallgatva, mintha maga is újra élni kezdett volna. Sajnos túl ritkák és rövidek voltak ezek a látogatások.

    Megpróbált a székb?l feltápászkodni. Még képes volt saját maga is elvégezni a dolgát, de hamarosan segítségre fog szorulni. Csoszogásszer?, nehézkes járással araszolt az ajtó felé, hátában érezve felesége pillantását. Mennyivel más volt ez a pillantás három éve a Kanári szigeteken. A felh?tlen der? helyébe remény, kétségbeesés, harag, sajnálat és közöny költözött. Az asszonyt egy ideje már csak a felel?sségérzete hozta haza. Ha értette is, nem tudott mit kezdeni férje gy?löletével, zavarta konok és néma ellenállása. A lassacskán magatehetelenné váló férfi megpróbált elhárítani minden segítséget. Már nem volt mir?l beszélgetniük, így otthon is egyre inkább a munkájába temetkezett. Élesen emlékezett arra a pár hónappal korábbi estére amikor rádöbbent, mostantól egy vadidegen, megkeseredett, beteg ember társaságára kárhoztatott.

    Hosszasan nézte férje ajtónyílásban elt?n? alakját. Nemrégiben utánajárt néhány speciális intézménynek is. – Hamarosan állandó ápolásra lesz szüksége. Sok pénzbe fog kerülni – gondolta.

 

Legutóbb szerkesztette - Magyar Csaba
Szerző Magyar Csaba 174 Írás
Már gyerekként is tudtam, hogy írni jó, mégis hosszú időre megfeledkeztem róla. Kicsit a véletlennek is köszönhetem, hogy újra felfedeztem magamnak ezt a nagyszerű játékot.