Hideg árnyakat harap a fény, lomhán kúszva fel a falon,
fáradt szemét a ház lehunyta rég, benne megrekedt a fájdalom,
néha még zsivajról álmodik, hangokról
miket röpít a szél, kályháról,
mely soha nem fázott, mert benne a tűz örökké élt,
és a fal szövetében mint ér a szívben, még elmúlt kacagások hangja száll,
az öreg órában csak a szú perceg, mutatója rég nem jár,
mert itt megállt az idő, elaludt minden,
a reszketeg képkeret is félre néz,
talán maga sem érti az arcot mely benne pihen,
miért nem igazítja meg a dolgos kéz.
Elmúlt minden, a régi élet, a kertben már nem terem virág,
az eresz fáradtan lóg a falon, az ág, elszáradt a diófán,
hideg árnyakat harap a fény, lomhán kúszik fel a falon,
életálmot táncol a szél a hold fényében egy hajnalon.
