Magdus Melinda : Nekrológ egy asszonyért

Nézem az emberek arcát. Némelyeké szürke, unott és fáradt. Hasonlítanak a haláltáborokba elhurcolt zsidókéhoz, akiket megsárgult fotókon láttam Auschwitzban. Pedig nem olyan drámai a sorsuk, mint nekik volt, mégis kiül arcukra az elmúlt napok, hónapok, évek keserűsége. Mintha azt éreznék, hogy útjuk nem vezet sehová, csak a kilátástalanságba. Pedig csak dolgozni igyekeznek, netán vásárolni, vagy talán orvosi vizsgálatra. Csupán a diákok ülnek. Mélyen a telefonjukat bámulják. Nem létezik számukra a külvilág. Észre sem veszik, hogy egy aggastyán férfi a botjára támaszkodva áll felettük. A kisgyermekes anyuka látványáról sem jut eszükbe semmi. Legfőképp az nem, hogy át kellene adniuk a helyüket. Mintha ott sem lennének, levegőnek nézik őket. A buszsofőr arcáról is lerí, hogy a végtelenségig unja már, hogy ugyanazon az úton kell járnia minden nap ugyanazokkal a keserű arcú emberekkel.

Eközben egy asszony kihűlt a hideg konyhakövön. Nem érzi többé már a hideget. Ruhája hiányos, az alkohol nem tudta átmelegíteni kellőképpen. Ellenkezőleg. Tudattalanul, aztán eszméletlenül, végül pedig mozdulatlanul hevert a kövön. A férje átlépett felette. Borgőzös arca sápadt, fénytelen, tegnap óta nem evett ő sem. De nem is hiányzik neki. Megszokta már, hogy az ételre nincs szüksége, csak a mindennapi bor legyen meg. A tüzelő árát már rég leeresztette a torkán. Mire a mentők kiérkeztek már 9 órája halott volt a felesége. Talán azt hitte, hogy csak a részegség miatt nem bír felkelni a hideg kőről. Aztán később rájött, hogy nem szokott ilyent csinálni az asszony. Késő délelőtt már talpon szokott lenni bármennyit is ivott előző nap. Már délután két óra volt és már gyanús volt a férfinek, hogy felesége nem akar felkelni. Ekkor próbálta felkölteni, de élettelen, megmerevedett teste nem akart feléledni. Negyven évvel ezelőtt még milyen szép arcú nő volt a felesége. Barna hosszú haja vállát takarta, szemében fény csillogott. Mára összeaszott sovány öregasszonnyá vált. 58 évet élt, ebből harmincat nyomorban. Sokáig bírta, szívós teste és a lelke volt. Sohasem panaszkodott. Türelmesen koptatta a hivatal székét, amin órák hosszat várakozott a csekélyke segélyre, melyből kenyerét és a legszükségesebb élelmiszereket megvásárolhatta. Három lányt nevelt fel valahogyan, maga sem tudta, hogy hogyan. Éhesek sosem voltak a gyermekei, az ételt mindig kiteremtette számukra. Ideje korán kirepültek a szegényes fészekből, siettek párra találni és boldogabb jövőt remélve. Megmenthetetlen volt az élete. Pár éve bekerült az elvonóra, ahonnan hazajövetele után ráivott a gyógyszerre és kezdődött minden elölről. A kóbor kutyák voltak a barátai. Talán mert érezte, hogy sorstársaik egymásnak. Megérezték egymás nyomorúságát. Egy kenyérvég darab mindig jutott nekik. Megsimogatta őket és babusgatta, mint régen a kicsinyeit. Régóta nem látogatták már őt a lányai. Az unokáit csak pici korukban látta, hiányoztak neki. De még őértük sem tudott lemondani az alkoholról. Boncolás után szívinfarktus szerepelt a halotti bizonyítványon a halál okaként. Hajnali öt órakor szenderült jobblétre. Egy élet befejeződött, csúfosan és végérvényesen. Nem sokan siratták meg. Az előítélet erősebb a sajnálatnál is. Ennyi sem jutott neki, hogy elsirassák. Eltűnt a Föld színéről egy ember, csekély nyomot hagyott maga után. Talán ez volt a karmája, talán ez volt a sors könyvében megírva, ki tudja? Megkönnyebbült az biztos.

A megállóhelyeken tülekednek leszállni a megfáradt arcú emberek. Nagyon sajnálják magukat azért, hogy ma is dolgozni kell menniük. Ha tudnák, hogy a megfagyott asszony egyetlen álma évek óta az volt, hogy munkája lehessen? Ha dolgozott volna, akkor nem a fagyos konyhakövön érte volna a vég. Ők csak magukat siratják, mert nem látnak tovább az orruknál. Utaznak nap, mint nap a sötétségben. A saját sötétségükben, ami a fejükben van. Miközben másnak még kenyér sem jut az asztalára. Sokan mit nem adnának azért, hogy munkájuk legyen. Halálra ítéltnek érzik magukat, de a halál a máshol szedi áldozatait. Igen, a kihűlt konyhaköveken, amelyek soha többé nem melegednek már fel.

Legutóbb szerkesztette - Magdus Melinda
Szerző Magdus Melinda 31 Írás
Magdus Melindának hívnak. Nógrád megyében egy 600 lelkes kis faluban élek és dolgozom. Egy ismerős által találtam rá erre az online irodalmi folyóiratra. Amatőr költőnek vallom magam, kedvtelésből, magam és mások örömére írok és próbálgatom a szárnyaimat. 2019 októberében jelent meg első verseskötetem Zümmögéseim címmel.