Révész Márton : A telefonfülke

 

Azért ezeknek a régi utcai telefonfülkéknek még megvolt a maguk hangulata.

Csak bementél, magadra csuktad az ajtót, leemelted a nehéz és rosszszagú bakelit kagylót, majd bedobtad az aprót, (régebben a „bélást” a bronz kétforintost) aztán tárcsáztad a számot, és ha a másik oldalon felvették, már beszélhettél is a kedveseddel vagy a haveroddal, netán a nagymutterkával. Smúzolás közben aztán lazán az oldalüvegnek dőlve, bámészkodhattál kedvedre. Ha a kagylóban pityegést hallottál, akkor újra pénzt kellett bedobni. Így ment ez régebben.

Nagy részüket mára sajnos felszámolták, gondolom alig akad ma olyan ember, akinek ne lenne mobilja.

Mindig elfog valami buja öröm, ha látok egyet. Letűnt múlt apró darabkája. Örkény egypercese jut az eszembe: „Ballada a költészet hatalmáról”.

A minap is így jártam. Kerékpározás közben, egy kisebb falun áthaladva egyszer csak elém bukkant egy piros telefonfülke. Leszálltam a drótszamárról és nosztalgiából bementem. Minden olyan meghitt és ismerős volt, akár egy időutazás.

Leemeltem a kagylót, és az állammal a vállgödrömbe szorítottam, amíg a zsebemből az aprót előbányásztam, majd szépen egyenként belepotyogtattam őket a telefon bedobó nyílásába.

A feleségemet szerettem volna felhívni, de ha hirtelen kell emlékeznem, elég gyakran elfelejtek számokat. Most is így jártam. Legnagyobb bosszúságomra sehogy sem jutott eszembe, ezért elhatároztam, hogy csak úgy, találomra felhívok valakit.

Nem emlékszem milyen számot hívtam, de egy szimpatikus idősebb férfihang jelentkezett. Bemutatkozott, a nevét sajnos nem értettem. Mindegy. Én hirtelen ötlettől vezérelve porszívóügynöknek adtam ki magam.
– Uram! Remek ajánlatom van a maga számára – kezdtem.
Ő figyelmesen hallgatott.
– Ez a Proventa márkájú nedves porszívó remek választás lehet a macskaszőr és a poratkák ellen. Könnyű, nagy teljesítményű, háromféle fej jár hozzá, és csak most, a héten, harminc százalékos kedvezménnyel megvásárolható…
– Tényleg te vagy az? – szakított félbe.
– Tényleg én – mondtam, ami így visszagondolva elég hülyén hangzott. Nem is tudom miért mondtam. Talán nem jutott jobb az eszembe. Hallgattunk egy sort és rajtam olyan mágikus rossz érzés vett erőt.
– Milyen évet írtok? – kérdezte.
– Huszonhárom április tizenhét hadartam egyszuszra. De miért kérdezed?
– Az jó.
– Jó? Nem értem. Miért jó?
– Mert te még olyan fiatal vagy.
– Fiatal? Hiszen elmúltam negyven.
– Tudom.
– Tudod? – döbbentem meg… – Honnan?
Hirtelen olyan ismerős lett a hangja. Az r hangokat ahogy olyan hátul képzi…

– Hát még mindig nem jöttél rá?
– Nem. Vagyis… Nem, az biztos nem lehet!
– Na, mi nem lehet? Mondd ki!
Már a kénköves frász kerülgetett.
– Az… az… teljesen lehetetlen – dadogtam.
– Akkor kérdezd csak meg.
– Mit?
– Tudod te azt. Valami olyat, amit csak mi tudunk.

Remegett az ajkam, ahogy lázasan kutattam az emlékeim között, aztán végül megkérdeztem. Ezt a régi, gyerekkori dolgot soha, senkinek nem árultam el.

Ő csak vidáman kuncogott, és már sorolta is, hogy hol, meg hogy mi volt. Tudta, ahogy én is tudtam.

Most már a kezem is remegni kezdett. Semmi kétség! Le akartam tenni a kagylót és kirohanni a fülkéből, ki a világból, de a hangja megállított.

– Nehogy letedd! Hát nem örülsz, hogy beszélhetsz velem? Akár kérdezhetnél is pár dolgot.
– Milyen évet írtok most?
– Megmondhatom, de azzal nem mész semmire. Annyit fogsz csak megtudni, hogy még x év múlva is életben leszel. Kérdezz valami sokkal fontosabbat!
– Igaz. Jó, akkor boldog vagy? – bukott ki belőlem önkéntelenül is a kérdés.
– Boldog – válaszolta egyszerűen.
– Nagyon?
– Hülye kérdés megint, mondjuk úgy, hogy nem panaszkodhatom.

Hirtelen annyi minden jutott az eszembe, amit meg szeretnék tőle kérdezni, ám a telefon váratlanul pityegni kezdett. Mindjárt bontja a vonalat! A zsebemben lázasan kutattam apró után.

– Mit kell tennem ahhoz, hogy boldog legyek? Jó úton járok? Halló! Azt kérdeztem, hogy jó úton járok?!

Nem felelt senki, a kagyló süketen búgott.

– A rohadt életbe! Megszakadt!

Dühösen léptem ki a fülkéből, miközben a lenyugvó nap aranyló sugarai még utoljára végigsimítottak a környező házakon, fákon, narancsvörös ruhába öltöztetve a világot.

Teleszívtam a tüdőmet a friss alkonyi széllel. Megpróbáltam lehiggadni. Végül felpattantam a bringámra és tempósan tekerni kezdtem hazafelé.

Útközben arra gondoltam, hogy végül is mindegy is. A válaszokat idővel úgyis megtudom.

Legutóbbi módosítás: 2023.05.17. @ 20:21 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Révész Márton 30 Írás
Pár éve kezdtem komolyabban foglalkozni az írással. Online irodalmi oldalakon szoktam publikálni cikkeket, novellákat az életről, és azokról a dolgokról amik foglakoztatnak...