ágyam szélén ül az álom,
a jelen csendes zajokban foszlik,
forgok, szédülök ebben az idegen
világban, az életért küzdök
hallgatag méhedben.
Alárendelt viszonyban
élem a lebegő fényeket,
némán tanulom a szívemre
rajzolt élethangokat.
Egy idegen kéz kizárja az élő napot
égig ér a holtéjszaka,
az álmok peremén billegnek a hangok …
Kiálts már! Kapaszkodj, lélegezz nagyokat.
Fulladozva dörömbölök faladon,
az idő árja türelmetlenül sodor,
taszít a zajos szédület,
ne félj, nem fogok fájni neked,
csak lélegezz tovább nagyokat…
A csillagok, mint elvetélt magzatok
hangtalan szakadnak ki az éj burkából,
a hold sarlójában fennakad szívük,
a csend átmetszi az eget,
az idő hideg köveken zajong,
kettéhasad a csupasz horizont.
Elhazudott világod hangja lettem,
táguló-szűkülő méhed árvája,
sírsz, fájsz, ordítasz…
árad-apad belőled életem.
Belesóhajtok illatodba,
fejem szívdobogásodra hajtom,
szorítanálak, kapaszkodnék hozzád-érted,
de te az átvérzett éjszaka csendjében
örvénylő álmaimat vajúdod.
öleletlen hagytál csillagrendszerek
elmosódó ködében, riadtan rebben
a pillanat, már nincs kihez bújnom,
kibomolva hűtlen kezeidből
megkésett tavaszok ölébe zuhanok.
De te csak lélegezz tovább nagyokat,
hisz innen ismerős az ítélet…
ez az istentelen, tompa fájdalom,
ez a néma, földszagú könyörület.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.26. @ 19:12 :: Szilágyi Hajni - Lumen
