Mindenkinek, hite, szokása, vágya szerint, azoknak is, akik csak a szeretetet ünneplik…
Szépet, jót, kedveset!
S ami a legfontosabb: családban, szeretetben!
(Fotó: Love for all seasons)
Kántor Péter: Vers
Látod, az ágak közt a karácsony himbálódzik;
el is jön.
Már nem a régi.
Téged soká kerestelek; így lettek szép szavaim,
s belőlük tört-fülü vázák, karcos csontok, cserepek,
s egyéb korleletek.
Sétál a szerencse – látod?
Zizegő ágak közt lófrál.
Nyakoncsípi őt a bánat hirtelen – s leteríti.
Gond kuporog a bokrok alján,
lágy szellőként lebeg fölöttük a kétség,
s magasból kandikál a ravaszdi reménység.
Esterházy Péter: Az ünnepről
– bekezdések –
(részlet)
Ma már! ma már nem tudunk ünnepelni, mondogatjuk, tehát hogy hajdanán tudtunk, csak a mai ember, e rút szibarita váz, ahogy beszélgetni, mulatni, kávéházazni nem tud, ezt se. E szerint az ember afféle Krúdy-figura volna, vagy méginkább egy nagyvonalú úr, az élet és főként az idő birtokosa, egy kedves ember, aki mindezeket élvezi és maga is élvezhető, aki nem ragad le a részleteknél, az egészet akarja, és az egésztől sem riad meg, bolond is volna, hisz az egész sem ijesztő, az is olyan, mint ő: kellemes, áttekinthető, független és felvilágosult. A VILÁG MINT GRANDSEIGNEUR.
A „régiek ünnepei” után való sóvárgásban több a gépies, tét nélküli nosztalgia, mint az értékek elvesztése fölötti kétségbeesés (és akkor ennek mélyén: bizonytalan sorsú magzatként: a tetterő). Aporpéterezésnek lehetne ezt nevezni: ő tudott kifogyhatatlan leleménnyel vágyni a „rossz” jelenből a „jó” múltba.
Világos: a jelen nem rossz, a múlt nem jó. Mégis van most valami rossz, ami mintha régen nem lett volna, valami sivárság és nincstelenség, ami csillog-villog, olyan új.
Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk (és nem azért, hogy evvel a sajátunkat dokumentáljuk).
A teljes írás elérhetősége:
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00075/esterhazy00075.html
Eric Clapton: For Love On Christmas Day
most így,
egyszerűen,
múltba nézve, jelent figyelve,
a jövőt várva,
tiszta hanggal…
„Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyüjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált”
[Karinthy Frigyes: Karácsonyi karének
(részlet)]
József Attila: TÉLI ÉJSZAKA
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
Anne Frank: Anne Frank naplója
(részlet)
„Péntek este kaptam életemben először ajándékot karácsonyra. A két lány meg Kleiman és Kugler ismét pompás meglepetéssel szolgáltak. Miep egy csodálatos karácsonyi kalácsot sütött, rajta a „Béke 1944” felirattal, Bep pedig egy fél kiló békebeli minőségű vajas süteményről gondoskodott.
Peter, Margot meg én kaptunk egy-egy üveg joghurtot, a felnőttek meg fejenként egy üveg sört. Most is minden nagyon díszesen volt becsomagolva, és a különféle kis csomagokra szép képeket is ragasztottak. A karácsonyi ünnepnapok egyébként igen gyorsan elmúltak.”
Orbók Ildikó: csillagszórás
Kosztolányi Dezső: Téli alkony
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
1907
93 éve, 1927. december 21-én mutatták be hazánkban először Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó színpadi művét, A diótörő című balettet. Az előadást a Magyar Állami Operaházban, karácsonyi időszakban lehetett megtekinteni. Az akkori koreográfiát Brada Ede álmodta meg, a díszletekért pedig Oláh Gusztáv felelt. A darab már ekkor óriási sikert tudhatott magának, sőt kiállta az idő próbáját is, hiszen azóta is minden évben szerepel a színházak ünnepi műsorfüzetében. (antikvarium.hu)
Diótörő és Egérkirály (2015)
Diótörő és Egérkirály a Stahlbaum család különleges karácsony ünnepi történetét meséli el. A gyerekek, Marika és Frici alig várják szüleik ajándékait, de a legjobban mégis bácsikájuk meglepetésére kíváncsiak. Amint lehull a lepel a dobozba zárt „cukorországról”, és a fából készült diótörőről, Marika fantáziavilágában életre kelnek ezek a tárgyak. Álmában Diótörő nagy harcot vív Egérkirállyal, és a nagybácsi meséje által Marika meglátogatja cukorországot is, ahol Diótörő lesz a herceg, ő meg a hercegkisasszony.
***
Ps:
Köszönöm szépen mindenki figyelmét, és ha olvasták hírdarabolásaimat, akkor a türelmüket is…
Én elköszönök tizenkét év után a híroldal szerkesztésétől.
Remélem más is olyan örömét leli majd e szép munkában, mint amit én éreztem egy-egy napokig tartó keresgélés, gyűjtögetés után.
Köszönök szépen mindent Nagy Horváth Ilonának, hiszen tőle kaptam azt a szép lehetőséget, hogy kedvemre oszthassam meg másokkal keresgélésem gyümölcseit.
És persze nagyon köszönöm Serfőző Attilának, akitől sokszor kaptam olyan verbális támogatást, amelyektől szinte repültem – régi, szép emlékű oldal…
Még egyszer: Köszönöm!
Legutóbbi módosítás: 2021.04.12. @ 11:56 :: H.Pulai Éva
