H.Pulai Éva : Karácsony (2020)

 

 

Mindenkinek, hite, szokása, vágya szerint, azoknak is, akik csak a szeretetet ünneplik…
Szépet, jót, kedveset!
S ami a legfontosabb: családban, szeretetben!

 

(Fotó: Love for all seasons)

 

Kántor Péter: Vers

Látod, az ágak közt a karácsony himbálódzik;
el is jön.

Már nem a régi.
Téged soká kerestelek; így lettek szép szavaim,
s belőlük tört-fülü vázák, karcos csontok, cserepek,
s egyéb korleletek.
Sétál a szerencse – látod?
Zizegő ágak közt lófrál.
Nyakoncsípi őt a bánat hirtelen – s leteríti.
Gond kuporog a bokrok alján,
lágy szellőként lebeg fölöttük a kétség,
s magasból kandikál a ravaszdi reménység.

 

Esterházy Péter: Az ünnepről
– bekezdések –
(részlet)

Ma már! ma már nem tudunk ünnepelni, mondogatjuk, tehát hogy hajdanán tudtunk, csak a mai ember, e rút szibarita váz, ahogy beszélgetni, mulatni, kávéházazni nem tud, ezt se. E szerint az ember afféle Krúdy-figura volna, vagy méginkább egy nagyvonalú úr, az élet és főként az idő birtokosa, egy kedves ember, aki mindezeket élvezi és maga is élvezhető, aki nem ragad le a részleteknél, az egészet akarja, és az egésztől sem riad meg, bolond is volna, hisz az egész sem ijesztő, az is olyan, mint ő: kellemes, áttekinthető, független és felvilágosult. A VILÁG MINT GRANDSEIGNEUR.

A „régiek ünnepei” után való sóvárgásban több a gépies, tét nélküli nosztalgia, mint az értékek elvesztése fölötti kétségbeesés (és akkor ennek mélyén: bizonytalan sorsú magzatként: a tetterő). Aporpéterezésnek lehetne ezt nevezni: ő tudott kifogyhatatlan leleménnyel vágyni a „rossz” jelenből a „jó” múltba.

Világos: a jelen nem rossz, a múlt nem jó. Mégis van most valami rossz, ami mintha régen nem lett volna, valami sivárság és nincstelenség, ami csillog-villog, olyan új.

Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk (és nem azért, hogy evvel a sajátunkat dokumentáljuk).

A teljes írás elérhetősége:
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00075/esterhazy00075.html

 

Eric Clapton: For Love On Christmas Day

 

most így,
egyszerűen,
múltba nézve, jelent figyelve,
a jövőt várva,
tiszta hanggal…

 

“Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyüjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált”

[Karinthy Frigyes: Karácsonyi karének
(részlet)]

 

 

József Attila: TÉLI ÉJSZAKA
Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

 

Anne Frank: Anne Frank naplója
(részlet)

„Péntek este kaptam életemben először ajándékot karácsonyra. A két lány meg Kleiman és Kugler ismét pompás meglepetéssel szolgáltak. Miep egy csodálatos karácsonyi kalácsot sütött, rajta a “Béke 1944” felirattal, Bep pedig egy fél kiló békebeli minőségű vajas süteményről gondoskodott.

Peter, Margot meg én kaptunk egy-egy üveg joghurtot, a felnőttek meg fejenként egy üveg sört. Most is minden nagyon díszesen volt becsomagolva, és a különféle kis csomagokra szép képeket is ragasztottak. A karácsonyi ünnepnapok egyébként igen gyorsan elmúltak.”

 

Orbók Ildikó: csillagszórás

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

1907

 

93 éve, 1927. december 21-én mutatták be hazánkban először Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó színpadi művét, A diótörő című balettet. Az előadást a Magyar Állami Operaházban, karácsonyi időszakban lehetett megtekinteni. Az akkori koreográfiát Brada Ede álmodta meg, a díszletekért pedig Oláh Gusztáv felelt. A darab már ekkor óriási sikert tudhatott magának, sőt kiállta az idő próbáját is, hiszen azóta is minden évben szerepel a színházak ünnepi műsorfüzetében. (antikvarium.hu)

 

Diótörő és Egérkirály (2015)


Diótörő és Egérkirály a Stahlbaum család különleges karácsony ünnepi történetét meséli el. A gyerekek, Marika és Frici alig várják szüleik ajándékait, de a legjobban mégis bácsikájuk meglepetésére kíváncsiak. Amint lehull a lepel a dobozba zárt “cukorországról”, és a fából készült diótörőről, Marika fantáziavilágában életre kelnek ezek a tárgyak. Álmában Diótörő nagy harcot vív Egérkirállyal, és a nagybácsi meséje által Marika meglátogatja cukorországot is, ahol Diótörő lesz a herceg, ő meg a hercegkisasszony.

 

 

***

Ps:

Köszönöm szépen mindenki figyelmét, és ha olvasták hírdarabolásaimat, akkor a türelmüket is…
Én elköszönök tizenkét év után a híroldal szerkesztésétől.

Remélem más is olyan örömét leli majd e szép munkában, mint amit én éreztem egy-egy napokig tartó keresgélés, gyűjtögetés után.
Köszönök szépen mindent Nagy Horváth Ilonának, hiszen tőle kaptam azt a szép lehetőséget, hogy kedvemre oszthassam meg másokkal keresgélésem gyümölcseit.
És persze nagyon köszönöm Serfőző Attilának, akitől sokszor kaptam olyan verbális támogatást, amelyektől szinte repültem – régi, szép emlékű oldal… De hát az idő halad, most ez az új módi, van aki szerint nem kíváncsiak a népek a két évvel ezelőtti összeállításokra…
Még egyszer: Köszönöm!

[S hogy ne legyen kérdés, miért…
Sajnálom, hogy csak az utolsó harminc hír olvasható igazán… Az olvasók csak akkor tudják visszalapozni a sok évvel ezelőtti összeállításokat, ha tudják a cikk címét, vagy ha az oldalamon megnyitják az “írásaim”-at. (De az öngyilkosság…)
Így már én nem érzem jól magam a hírek szerkesztése közben, után.]

 

 

Kovács Kati – Az én időm egyszer lejár
Zeneszerző: Koncz Tibor
Szövegíró: Szenes Iván

Az én időm egyszer lejár, jól tudom.
Ha majd lejár, tőletek elbúcsúzom.
De itt hagyom dalomat emlékül.
Hogy néha rám is gondoljatok.

Biztos lesz más, ki majd helyemre siet,
Biztos lesz más, ki nálam többet tehet.
Kívánjuk hát neki a legjobbat,
De néha rám is gondoljatok.

Mondjátok el majd neki,
Hogyha megkérdezi,
Hogy elődje miféle volt.

Mondjátok el majd neki,
Azt, hogy volt valaki,
Aki hitte, amit dalolt.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2020.12.25. @ 09:21 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva