Ruder Jana : Csak egy kő…

RÖNTGEN

——————————————

 

Ruder Jana  Csak egy kő…

 

Szép történet a szeretetről, kicsit misztikus, elkerülve minden giccsbe hajló formát, jó értelemben vett érzékenyítő stílusban megírva. Az apró hibák elhanyagolhatóak, de egy nem: A szóközökből gyakran ütsz többet, és az új bekezdést sem az enterrel, hanem szóköz ütögetéssel éred el. Ez utóbbit tekinthetjük technikai hibának is. Ám a bekezdéseken belüli szövegnél elragad az írás heve, önkéntelenül hagsúlyozol a több szóközzel -, de olvasáskor ez esztétikailag inkább zavaró lehet. 

 

 

Anyák napja közeledtével mindig elszorul a szívem. Tudom, hogy sok embernek jóval túl az ötvenen, még élnek a szülei, igaz, akadnak sokan olyanok emberek is, akik nagyon korán veszítik el az édesanyjukat, mint én is…                  

Anyák napján én két anyára emlékezem. Az egyikre azért, mert a világra hozott, a másikra azért, mert felnevelt, s az utamra indított. A történet, amit most elmesélek, lehetséges, hogy csak nekem csoda, de nekem az.

Emlékszem, még otthon éltem a mi kis falunkban, de már tudtuk, hogy hamarosan egy távolabbi településre fogok költözni. Édeském, anyai nagymamám, tisztában volt azzal belátta, hogy el kell jönnöm engednie (így szebb, és ezzel egy VOLT-ot kiváltottunk), hiszen állást kínáltak fel, amihez szolgálati lakás, illetve szolgálati szoba is járt. Az elutazásom napján, egy pénteki napon, nagyon nyugtalan volt. Összeszedett mindent, amire szerinte szükségem lehet, a varrókészlettől a rezsón át – a szódásüvegig.                                           

Láttam a szemében, valami mélyről jövő elfojtott szomorúságot. Hálátlannak, árulónak éreztem magam, már majdnem ott tartottam, hogy visszamondom az egészet. Talán a saját falumban is kaptam volna munkát, csak a mondás, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában” – engem is motivált. Akartam már az önálló életet, megmutatni magamnak, hogy mit érek, hogy egyedül is boldogulok…                                                                    

Éppen akkor, amikor kicsit elbizonytalanodtam, Édeském elém állt. Egy kis kövecske volt a kezében.” Tedd el ezt, kislányom “- mondta -, “csak egy kő, egy kis vacak. Még Máriagyűdről hoztam, a szentes-búcsúból. Azt mondták nekem ott, ez kabala és varázserővel bír, vigyáz a gazdájára, csak mindennap kicsit meg kell a tenyeredben melegíteni. “  Elnevettem magam, micsoda bolondság, még hogy egy kő vigyáz rám…

Édeském látta a fura vigyort a képemen, s gyorsan hozzátette: “Ha nem használ, hát nem is árt.” Aztán, már a kezemben is volt a kis kövecske. Selymes felülete belesimult a tenyerembe. Egy pillanat alatt melegem lett.  Ahogy néztem, tapogattam, fémszerűen csillogott.  Megköszöntem egy puszival, aztán a táskámba tettem. Már alig volt időm, tudtam, jön a teherautó, s a kis bútoraimmal együtt elvisz engem 50 ötven (irodalmi alkotásban csak kivételes esetben – dátum, házszám – használunk szájegyet) kilométerrel messzebbre, egy másik településre, ahol hétfőtől apró kis gyerekeket bíznak rám.  Jó érzés volt, de bujkált bennem a félelem is. Vajon képes leszek-e a feladatra. ! A teherautó motorjának berregése, majd a dudálás jelezte, hogy itt az idő, a szülői háztól ezennel búcsút kell vennem. Mindketten nagyon sírtunk. Édeském a nagybátyámmal maradt, s a faluban élt még a nagynéném is a családjával. Tudtam, nem marad egyedül, s úgy is sokat jövök majd haza. Amikor elindult velem a nagy Csepel teherautó, még könnyezve utánam kiabált:                                                                           

“Vigyázz a kis kőre, ne veszítsd el !” Nem veszítettem el, bár a harminc év alatt sokszor volt úgy előfordult, hogy nem találtam. Ilyenkor kétségbeesetten kerestem, mert valóban nagy jelentőséggel bírt a számomra. Mindig velem volt, még a gyermekeim születésekor is. Különösen attól a perctől fogva lett nagy kincs nekem, amikor Édeskémet elvitték az angyalok. Oly sok tél múlt el az óta azóta már, s még mindig ugyanúgy fáj a hiánya. Néha elképesztően jó lenne az ölébe bújni, mint kislánykoromban, és abból a levesből enni, csak egyszer még, amit ő főzött. Ropogtatni a sósperecet, amit senki sem tudott úgy sütni, mint az én Édeském. Elmesélni neki, mi minden történt velem…                  

Akkor régen, az első munkanapomon, ott az óvodában, Peti érkezett az anyukájával. “Te vagy az új óvó néni?” – szólt hozzám, s különlegesen hosszú szempilláját, gyönyörű okos tekintetét látva, már el is voltam veszve. Aztán eltelt harminc év. Egy napon a nagy Peti beíratni hozta hozzám a fiát, kis Petit. Az első pillanattól kezdve, hogy a kisfiút megismertem, különös “vonzalom” alakult ki köztünk. A beiratkozás napján ért az első meglepetés. Petike ugyanazon a napon született, mint a nagymamám. Április tizenhatodikán…, mintegy nyolcvanhat év különbséggel.  A pályám során soha nem találkoztam még ilyen jólelkű gyermekkel. Olyan nagyon szeretjük egymást, hogy arra nincsenek szavak. Petike szinte mindenét megosztaná velem, sokszor a nagy Peti is csodálkozik, mert otthon is sokat emleget a fia, és olyanokat mond, hogy majd veszek az óvó néninek egy nagy traktort, ami a havat is ellapátolja helyette, ne is kelljen soha kapálnia, mert a gép azt is megcsinálja majd, és havat is tud tolni. Máskor pedig az összes virágot elhozná nekem… Petike most hét éves. Iskolába megy az ősszel…                                                  

A kövecskémet mindig magamnál hordtam, egészen addig, amíg egy napon mégis megváltam tőle. Egy kedves barátomnak küldtem el, aki nagyon fontos lett a számomra. Jó helyen van, most reá kell, hogy vigyázzon. Boldoggá tett a tudat, hogy neki adhattam, és biztosan tudom, sehol a világon nem lehetne jobb helyen. Neki most szüksége van a kőben levő  a varázserőre. Édeském is helyeselné a döntésemet. Igaz, csak egy kő, de őszinte szeretet bújt el benne.  Egykor nagyanyámé, s most az enyém is. 

Azon a napon, amikor a követ elküldtem a barátomnak, az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Egy pillanatra, a nagy fenyőfák alatt  elkalandoztak a gondolataim.  Amíg azon tépelődtem, hogy a barátom majd mit is fog gondolni, érzi-e majd a kőben rejlő meleget, ha meglátja, megérinti  az én “kincsemet”… megszólalt a harang az intézményhez közeli templomban. Déli harangszó van. Ilyenkor szoktunk bemenni a gyerekekkel. Mielőtt megszólalhattam volna, arra kérve a csöppségeket, hogy pakoljuk el a kinti játékokat, kis Peti odajött hozzám. Egy apró kis kavicsot nyújtott felém.  ” Óvó néni, tedd el ezt a kavicsot. Ezentúl ez vigyáz majd rád.” A harangok meg csak zúgtak bele a nagy déli csendbe…

 

 Kiegészítés: A történetet 2007 nyarán írtam. Azóta eltelt több mint tíz év. Petike már középiskolás. A barátom, kinek a követ küldtem, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. 2012 augusztusában elhunyt. Az igaz történet érdekessége, hogy ugyanazon a napon távozott az élők sorából, mint a nagyapám, aki a Donnál, sebesülés következtében halt meg.  A Petikétől kapott kavicsot azóta is őrizem…

Pápay Aranka

 

————————————-

 

Kedves Jana! Az élettörténet egyrészt hálás, másrészt nehéz téma is. A hálás része az, hogy mivel magunk éltük át, ezért érzelmeink valósak, megrendít, megnevettet vagy megkönnyezzük, ha jól sikerült a kivitelezés. A nehézsége pedig az, hogy kevés idő marad a karakterek „megfestésére”, különösen rövidprózánál.

Neked sikerült mindkettő. Térben és időben is jól helyezted el a cselekményt és „élnek” a szereplőid is, nem beszélve arról, hogy többet mutattál meg magadból, ezzel közelebb engedted az olvasót az életedhez. Az írásodban a szereteten kívül fellelhető a misztikum, amit vagy elfogad valaki, vagy nem, de néha az összefüggések/véletlenek  valóban „félelmetesek” és elgondolkodtatóak.

Én csak apróbb elütéseket találtam, és néhány javaslatot tettem szócserékre. Gratulálok.

Bereczki Gzella- Libra

Anyák napja közeledtével mindig elszorul a szívem. Tudom, hogy sok embernek, jóval túl az ötvenen, még élnek a szülei, igaz akadnak sokan olyan emberek is, akik nagyon korán veszítik el az édesanyjukat, mint én is…                  

Anyák napján én két anyára emlékezem. Az egyikre azért, mert a világra hozott, a másikra azért, mert felnevelt, s az utamra indított. A történet, amit most elmesélek, lehetséges, hogy csak nekem csoda, de nekem az.

Emlékszem, még otthon éltem a mi kis falunkban, de már tudtuk, hogy hamarosan egy távolabbi településre fogok költözni. Édeském, anyai nagymamám, tisztában volt azzal, hogy el kell jönnöm, hiszen állást kínáltak fel, amihez szolgálati lakás, illetve szolgálati szoba is járt. Az elutazásom napján, egy pénteki napon, nagyon nyugtalan volt. Összeszedett mindent, amire szerinte szükségem lehet, a varrókészlettől a rezsón át- a szódásüvegig.     (az „át” után nem kell kötőjel)                                     

Láttam a szemében, valami mélyről jövő elfojtott szomorúságot. Hálátlannak, árulónak éreztem magam, már majdnem ott tartottam, hogy visszamondom az egészet. Talán a saját falumban is kaptam volna munkát, csak a mondás, hogy “senki sem lehet próféta a saját hazájában”- engem is motivált. Akartam már az önálló életet, megmutatni magamnak, hogy mit érek, hogy egyedül is boldogulok…                                                                     

Éppen akkor, amikor kicsit elbizonytalanodtam, Édeském elém állt. Egy kis kövecske volt a kezében.” Tedd el ezt, kislányom “- mondta -, “csak egy kő, egy kis vacak. Még Máriagyűdről hoztam, a szentes-búcsúból. Azt mondták nekem ott, ez kabala és varázserővel bír, vigyáz a gazdájára, csak mindennap kicsit meg kell a tenyeredben melegíteni. “  Elnevettem magam, micsoda bolondság, még hogy egy kő vigyáz rám…

Édeském látta a fura vigyort a képemen, s gyorsan hozzátette: “Ha nem használ, hát nem is árt.” Aztán, már a kezemben is volt a kis kövecske. Selymes felülete belesimult a tenyerembe. Egy pillanat alatt melegem lett.  Ahogy néztem, tapogattam, fémszerűen csillogott.  Megköszöntem egy puszival, aztán a táskámba tettem. Már alig volt időm, tudtam, jön a teherautó, s a kis bútoraimmal együtt elvisz engem 50 kilométerrel messzebbre, egy másik településre, ahol hétfőtől apró kis gyerekeket bíznak rám.  Jó érzés volt, de bujkált bennem a félelem is. Vajon képes leszek-e a feladatra. A teherautó motorjának berregése, majd a dudálás jelezte, hogy itt az idő, a szülői háztól ezennel búcsút kell vennem. Mindketten nagyon sírtunk. Édeském a nagybátyámmal maradt, s a faluban élt még a nagynéném is a családjával. Tudtam, nem marad egyedül, s úgy is sokat jövök majd haza. Amikor elindult velem a nagy Csepel teherautó, még könnyezve utánam kiabált:                                                                           

“Vigyázz a kis kőre, ne veszítsd el !”

Nem veszítettem el, bár a harminc év alatt sokszor volt úgy, hogy nem találtam. (szerintem itt elég, ha csak annyi „sokszor nem találtam”, így egy létige kilőve)  Ilyenkor kétségbeesetten kerestem, mert valóban nagy jelentőséggel bírt a számomra. Mindig velem volt, még a gyermekeim születésekor is. Különösen attól a perctől fogva lett nagy kincs nekem, amikor Édeskémet elvitték az angyalok. Oly sok tél múlt el az óta (egybe) már, s még mindig ugyanúgy fáj a hiánya. Néha elképesztően jó lenne az ölébe bújni, mint kislánykoromban, és abból a levesből enni, csak egyszer még, amit ő főzött. Ropogtatni a sósperecet, amit senki sem tudott úgy sütni, mint az én Édeském. Elmesélni, mi minden történt velem…                  

Akkor régen, az első munkanapomon, ott az óvodában, Peti érkezett az anyukájával. “Te vagy az új óvó néni?” – szólt hozzám, s különlegesen hosszú szempilláját, gyönyörű okos tekintetét látva, már el is voltam veszve. Aztán eltelt harminc év. Egy napon a nagy Peti beíratni hozta hozzám a fiát, kis Petit. Az első pillanattól kezdve, hogy a kisfiút megismertem, különös “vonzalom” alakult ki köztünk. A beiratkozás napján ért az első meglepetés. Petike ugyanazon a napon született, mint a nagymamám. Április tizenhatodikán…, mintegy nyolcvanhat év különbséggel.  A pályám során soha nem találkoztam még ilyen jólelkű gyermekkel. Olyan nagyon ( a „nagyon” helyett pl. mélyen, stb) szeretjük egymást, hogy arra nincsenek szavak. Petike szinte mindenét megosztaná velem, sokszor a nagy Peti is csodálkozik, mert otthon is sokat emleget és olyanokat mond, hogy majd veszek az óvó néninek egy nagy traktort, ami a havat is ellapátolja helyette, ne is kelljen soha kapálnia, mert a gép azt is megcsinálja majd, és havat is tud tolni. Máskor pedig az összes virágot elhozná nekem… Petike most hét éves. Iskolába megy az ősszel…                                                 

A kövecskémet mindig magamnál hordtam, egészen addig, amíg egy napon mégis megváltam tőle. Egy kedves barátomnak küldtem el, aki nagyon fontos lett a számomra. Jó helyen van, most reá kell, hogy vigyázzon. Boldoggá tett a tudat, hogy neki adhattam és biztosan tudom, sehol a világon nem lehetne jobb helyen. Neki kost (most)  szüksége van a kőben levő  a (nem kell ide) varázserőre. Édeském is helyeselné a döntésemet.

 Igaz, csak egy kő, de őszinte szeretet bújt el benne.  Egykor nagyanyámé, s most az enyém is.  Azon a napon, amikor a követ elküldtem a barátomnak, az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Egy pillanatra, a nagy fenyőfák alatt  elkalandoztak a gondolataim.  Azon tépelődtem, hogy a barátom majd mit is fog gondolni, érzi-e majd a kőben rejlő meleget, ha meglátja, megérinti az én “kincsemet”. Ekkor megszólalt (megkondult-at javaslok, hiszen hamarosan újra ott a megszólal ige).a harang az intézményhez közeli templomban. Dél van. Ilyenkor szoktunk bemenni a gyerekekkel. Mielőtt megszólalhattam volna, arra kérve a csöppségeket, hogy pakoljuk el a kinti játékokat, kis Peti odajött hozzám. Egy apró kis kavicsot nyújtott felém.  ” Óvó néni, tedd el ezt a kavicsot. Ezentúl ez vigyáz majd rád.” A harangok meg csak zúgtak bele a nagy déli csendbe…

 

 Kiegészítés: A történetet 2007 nyarán írtam. Azóta eltelt több mint tíz év. Petike már középiskolás. A barátom, kinek a követ küldtem, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. 2012 augusztusában elhunyt. Az igaz történet érdekessége, hogy ugyanazon a napon távozott az élők sorából, mint a nagyapám, aki a Donnál, sebesülés következtében halt meg.  Petikétől kapott kavicsot azóta is őrizem…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Ruder Jana
Szerző Ruder Jana 100 Írás
Somogy megyében élő, immáron 2017 októberétől... nyugalmazott pedagógus vagyok. Szeretek olvasni, s magam is írogatok. Kedvelem a szépet, a léleképítőt, a tartalmasat, az elgondolkodtatót...