Vahur ismét szimatot fog
Esztojka Péter nem úszta meg az autó elkobzásával. Reggel szülei ráparancsoltak, hogy iskolából azonnal jöjjön haza, s nem hagyhatja el a házat. A barátaival tervezett szejkefürdői programnak fuccs. Jött egy ötlete. Órák után videokonferenciát kezdeményezett.
- „Srácok, én lebuktam, tartom a hátam, de szerintem csak idő kérdése, hogy másra is fény derüljön – ismertette néhány szóban apja esti kirohanását. – Ha édesapám, vagy inkább Laci édesapja kapcsolatot teremt köztem és a névtelen levelek közt, hiába tagadok. Kiderül, hogy együtt lógtunk szerdánként, s mi írtuk a névtelen leveleket. Amint tudomást szerez erről, azonnal jönnek majd a keresztkérdések, hiszen Lacinak elég vaj van a fején hackelés miatt. Ádám eltüntette a nyomait, de a gyanút nem oszlatta el… Ezt nem gondoltuk jól át. Látogatót fogadhatok, azt nem tiltották meg… Gyertek hozzám. S van egy ötletem. Ha már lúd, legyen kövér, csináljuk meg életünk buliját: füvezés a rendőrfőnök házában… Hátul a kertben, nehogy a szüleim megérezzék a szagát. Egyet öten, annyi biztos nem árt. Nincs is több, csak egyet vettem Vajna Palitól. A tízéves találkozón bevallhatjuk… Addigra elévül… Ezt az egyet, és soha többet.
Ha már Ádám vonakodva bár, de belement, Kriszta se tehetett másként. Akkor pedig Éva sem maradhatott le barátnője mögött. Végül Laci is beadta a derekát. A délután során újra szóba jött a nyomozás. Éva oldalát nagyon fúrta egy részlet.
– Miért gondolják édesapádék, hogy „kivégzés” volt? – szegezte neki a kérdést Péternek. Laci is megvonta vállát, jelezve, hogy neki sincs fogalma róla. Ádám jegyezte meg:
– Elég furcsa egybeesés, hogy drogárúsítás miatt a rendőrség keresni kezdte, azonnal „véletlen” – ironizálta a szót – baleset érte, ráadásul a rendőrség előtt. Talán épp oda igyekezett?
– Szerintem nem lehetett szándékos – akadékoskodott Éva. – Azt hallottam, a gyilkos több mint százzal hajtott a városban, de hallottam százötvenet, még kétszázat is, az utóbbi biztos túlzás. Még egy ilyen sportkocsinak is kell négy-öt másodperc felgyorsulni százra. A Kornis Ferenc út sarkától a zebráig nem tud százra felgyorsulni. Az utcában nem álldogálhatott áldozatára várva. Az az autó már eleve nagy sebességgel fordult be. Akkor pedig nem tudhatta, hogy kiszemelt áldozata épp halad át a zebrán.
– A szomszédom is mesélte, hogy látta az autót a Kornis Ferenc úton a baleset előtt – erősítette meg Kriszta is. – Száguldott, mint egy őrült. A szomszédom épp gondolta, hogy ez az ámokfutó még elüt valakit. Lám meg is tette.
– Ezt édesapádéknak tudomására kellene hozni – mondta Ádám, Péter és Laci felé fordulva.
– Én megmondom nagybátyámnak. A hét végén Laciék jönnek hozzánk látogatóba, elég a névtelen levelekből – mondta Éva. – Úgyis minden napvilágra kerül, hiába bujkálunk mindezek után. Laci jobb, ha nem hívja fel ismét magára a figyelmet. Én nem vagyok gyanús. Belőlem nem nézik ki a hackelést.
Ettől aztán hirtelen észbe kaptak, hogy eldumálták az időt, s dolgaikat felkapkodva indultak haza. Alig tettek meg kétszáz métert, felcsörgött Éva telefonja. Péter hívta.
– Kriszta itt felejtette a telefonját.
Kriszta visszafutott. A többiek nem várták meg, mert épp oda értek, ahol már elvált az útjuk. Indult ki-ki hazafelé.
Csíky Béla gondolt egyet, s elküldte az avasújfalui rendőrségnek az autónak a fényképét, amelyet Ivan Zamircsuk vezetett. A határőrség be van kamerázva, azonosították, s onnan kapta meg.
Majd ismét a roma lány esete és a gyanúsított „férj” felé fordultak gondolatai. Ismét kihallgatta a roma férfit. Gerebenes Dénes ismét tagadott, s azt állította munkanélküli. A prostitúcióval való semmilyen kapcsolatára nem derült fény a kihallgatás során. Amikor drogokról faggatták, beismerte, hogy kipróbálták élettársával együtt. A „honnan szerezte?” kérdésre meglepő választ adott:
– Élettársam talált egy pénztárcát. Személyi igazolvány cím nem volt benne, csak a kokain és húsz lej.
Csíky Béla abbahagyta a kihallgatást azon merengve, hogy remek ürügy. Azt sejtheti, hogy nem hiszik el neki. Inkább magukra vállal egy lopást, mintsem „csiripeljen”. A lopást nem lehet rábizonyítani, mert ahhoz kellene egy kárvallott. Ám akitől ellopnak egy kokaint tartalmazó pénztárcát, az nem fog a rendőrségre futni… Egyébként is, a lopást élettársára hárítja majd, akit már nem lehet felelősségre vonni…
Kiadta a parancsot Enyedi őrmesternek, hogy következő nap hallgassa ki a szomszédjait, tudnak-e valamit Gerebenes Dénes esetleges munkavállalásáról. Alig adta ki a parancsot, felcsörgött a telefonja.
Amint Kovács András kilépett a házból a kutyájával, műharaggal megfenyegette Vahurt:
– Ma ismét szerda, aztán nehogy ismét találj nekem egy hullát a folyóban!
A „delikvens” ránézett ragaszkodó tekintetével gazdájára, amit ígéretnek is lehetett tekinteni. Amikor a kutya ismét a folyópart felé vette az útját, bár nem volt babonás, ami biztos, az biztos más irányba akarta terelni az ebet, de az nem engedett. Egy ideig „ki az erősebbet” játszottak, Vahur meg is ugatta szemrehányóan, hiszen ez a sétáltatás érte történik, ez az ő programja, most nincs munkában, s kijár neki annyi év szolgálat után, hogy a kedvébe járjanak időnként. Hiszen ő tűri a tömbházlakás bezártságát.
– Jó, na, ne zakatolj annyit! – dohogott a nyugalmazott erdész, majd elindultak a Küküllőpart felé.
Vahur előbb egy macskát ijesztett meg, majd veszettül kezdett ásni a parton, de úgy tűnik a vakondok aznap reggel szépen imádkozott, így a Fennvalónak megesett rajta a szíve. Kovács András némi kötél, akarom mondani pórázhúzogatás után jobb belátásra térítette az ebet, bár e nem épp sasszemű ásóbajnokok Vahur esküdt ellenségei voltak kölyök kora óta. Néhány tíz méterrel odébb viszont ismét pórázát tépve kezdett ugatni a part felé rángatva gazdáját. Az öregnek megdobbant a szíve, de hamarosan megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a vizsla nem a víz felé rángatja, hanem valahol a magasban észlelt valamit.
– Mit találtál már megint? – dohogott gazdája, de hiába kémlelt az által jelzett irányba, a szürkületi fényben nem látott semmi érdekeset, csak egy félig letört faágat. Mi törhette el? Abban a magasságban? Jó kérdés, de Kovács András nem tulajdonított az ágnak túl nagy jelentőséget, úgyhogy némi huzavona után sikerült útjuk folytatására motiválnia Vahurt. Amikor az ominózus gázló közelébe értek, ahol a két hullát megtalálták, a vizsla ismét vadul ugatni kezdett, és rángatni kezdte a pórázát. Ám ezúttal egy férfi megelőzte őket. Nem törődve azzal, hogy ruhája vizes lesz, se a folyó hőmérsékletével, begázolt a folyóba, és ölben hozta ki az elalélt testet. Már kiért vele a partra, amikor az élettelennek tűnő test nyaki ereit kitapogatva torkaszakadtából felkiáltott.
– Él még! Hívják a mentőket! Valaki hozzon pokrócot! Hamaaar!
Felkapta a lábától, majd fejjel lefelé lógatva magához szorította a kislány testét, mintegy kipréselni próbálva belőle a tüdejébe került vizet, majd letette a hátára, egy lejtőre, fejjel lefelé, s szíve tájékán próbálta masszírozni. Néhány ritmikus mozdulat után a szájára tette a sajátját, majd belefújt. Utána megnyomta a melle tájékát, s ismét kezdte a szívmasszást. Közben ismét felkiáltott:
– Hívta valaki a mentőket? Pokrócot hamar! Mondják meg a mentősöknek, hogy fulladás és hipotermia!
Ismét mesterséges légzéssel próbálkozott, majd elölről kezdte a szívmasszást. Többen is lekapták kabátjukat pulóverjüket, s felajánlották. A férfi habozó arccal nem vette el, inkább a szívmasszázs és a mesterséges légzés folytatása mellett döntött. Az sürgősebb… a meleg ruha ráér… Az elalélt test egy köhintés után, melynek után víz buggyant ki a száján, ismét mozdulatlanná dermedt. A férfi nem hagyta abba az élesztést. Hamarosan megérkezett a vijjogó mentő. Másodpercek alatt melegítős pokrócokba csavarták a testet, rákapcsolták a mesterséges légzést, s a szívműködést elindító elektrosokkot már a mentőben alkalmazták. A mentő ajtaja azonnal záródott, majd csikorgó kerekekkel és fülsiketítő szirénázással indult a kórház irányába.
Amint a mentő elindult, Kovács András azonnal tárcsázta Csíky Bélát.
– Főhadnagy úr, főhadnagy úr! Vahur ismét talált egy kislányt a Küküllőben. Még él… de nincs magánál. Elvitte a mentő…
– Jövök! – felelte majd bontotta a vonalat.
A nyomozó elüvöltötte magát:
– Újabb eset! Ugyanott! Helyszínelők, nyomkövető kutyával azonnal!
Majd úgy ugrott be szolgálati kocsijába, s indított, mintha életmentésre készülődne. Alig adta ki a parancsot, és már a szolgálatos altiszt is jelezni akarta az 112-őn érkező bejelentést. Egyszerre többen is felhívták a sürgősségi vonalat.
Kovács András épp eltette a telefonját, amikor Vahur ismét ugatni kezdett. Megtalálta a kislány táskáját. Valaki épp fel akarta venni, de az öreg rászólt:
– Ne nyúljanak hozzá, és távolodjunk el a helyszíntől. Minden nyomot összetapodunk.
Majd rászólt Vahurra:
– Szagold meg! Keresd! Honnan jött? Keresd! Honnan jött?
Az eb egy pillanatra zavarba jött, tett néhány lépést a folyó felé, hiszen a kislány teste onnan került elő, majd az ismételt parancsra az értelmes eb megértette a gazdája szándékát, és megindult szaglászva a folyó mellett. Ahol percekkel azelőtt ugatni kezdett, most ismét rázendített.
– Itt dobták be? – kérdezte Vahurt, de az eb kutyanyelven válaszolt. Hiába szokott hozzá sok éven át, és tanulta meg eközben a jelzéseit, homo sapiens kevésbé értette a kutyabeszédet, mint az „oktalan állat” az övét. Már majdnem besötétedett s az utcalámpák távoli fénye kevés segítséget nyújtott. Az öreg körülnézett, majd ismét fel, ahol az előbb a törött ágat látta. „Feldobták a magasba?” – hitetlenkedett. Ez nem egy Edgar Allan Poe regény. Végül úgy döntött, ezt majd elmondja a nyomozónak, nézzenek ők is körül, hátha többet látnak, mint egy vénember. Inkább ismét biztatni kezdte hű társát:
– Igen, itt dobhatták be… Honnan jött? Keresd! – majd megismételte a parancsot: – Honnan jött? Keresd!
Vahur némi vonakodás és értetlenkedés után ismét szimatolni kezdett. Kis idő múlva ismét határozottan indult meg. Az öreg követte. Egy kapu előtt aztán megállt.
– Itt! Itt! – ugatta meg a kaput, majd várakozóan a gazdájára nézett.
– Mit követelőzöl? Mindig megkapod a dicséretet, amikor megérdemled –, simogatta meg a fejét. – Ügyes kutya vagy!
