Váradi József Szerző
Vezetéknév
Váradi
Keresztnév
József
7 hónap 2 komment

A közelgő esztendő forduló alkalmából egy hargitai látképpel köszöntelek benneteket Fodor István szemléletével. Sok boldogságot, jó egészséget és békés, dolgos hétköznapokat kívánok a 7torony minden lakójának.

1 év Nincs Komment

Van képem magam a ti kedves arcmásaitok közé tolni, szeretettel és tisztelettel Váradi József

3 év 8 komment

FOTÓ: Fodor István: Naplemente Hargitafürdőn (az év első napján)

 

 

 

3 év 5 komment

Poligráfhoz

 

 

 

 

3 év 5 komment

Nem rendelkezem az alkotó beleegyezésével, hogy a munkám (amely a több művel pályázók között kiemelt) az ő témaképével illusztráljam. 135 Őszikék 21. század — SZURCSIK JÓZSEF — A tulajdonos — akril, olaj, vászon / 100 x 120 cm.

 

 

A nagyapám tulajdonos volt. Azt hitte, én is tulajdonos leszek. Legalábbis, nagyon bízott benne. Az én nagyapám páratlan ember volt. Saját magassággal, saját vállszélességgel, saját hanghordozással rendelkezett, nemigen nyafogott és mindig harcban állott nagymamámmal. Pedig vele senki más nem mert a hadúr ösvényére lépni. Amit feltett magában, azt véghez is vitte. A tartós hűséget hirdette. A szó és a tett nála egyet jelentett. Az én nagyapám egészséges ember volt, nem emlékszem jelentős fizikai hibáira, de nem szerette a nyakkendőt, ha nem muszáj, eltekintett tőle. Ez azonban csekélységnek számított, szinte senkit nem zavart. Az orvost, meg a papot tisztelte és távolról szerette őket. Nem engedték egymást a másik mindennapjába beleszólni. Mindezekkel együtt erkölcseiben sem hagyott restellni valókat. Még kilencven évesen is egy szíjon riktolta a beretvát, s tíz évemkor azt tanácsolta, „akármilyen rosszul esnék, magadnak vágd le a szőröd, mert attól soha nem kapsz fertőzést”. Elégségesen sok haja fehérlett, hajszeszes bedörzsölésért, új, de nem sajtóhírekért s egy kis hatvanhatozásért járt a borbélyhoz. Nagyon sok foga is éppen maradt, ritkán pipázott, de akkor felszínesen, éppen csak a levegőváltoztatás kedvéért. Almás és fahéjas, s csakis ő maga választotta dohányt égetett.

Sokan csodálkozva nézték, vagy hallgatták. Nagyon szeretett beszélni az emberekkel, érdeklődött a sorsuk iránt. Néha segített egyik-másikon, hogy a baját elrendezhesse. Mindenki számára akadt egy üzenete. Azokat az üzeneteket aztán volt, aki megértette, volt, aki csak találgatta értelmét. Én gondolom, hogy lehet, sokaknak a hasznára is vált. Egyszerűen, egy nagyon különös ember volt. Tulajdonos, és ennyi. Megállott a város, amikor temették. Akkora csodálat vette körül.

Mondtam, aranyos nagyanyám állandó harcban állott vele. Nem helyeselte, ahogyan velem foglalkozott. Mikor nekem valamit megmutatott, vagy tanított valamire, rögtön érkezett nagyanyám, és festette az ördögöt a falra.

— Nem jó a gyerekkel ötéves korában a vezércikket olvastatni.

— Tanuljon.

— Nem jó a hatéves kezébe kalapácsot adni.

— Tanuljon.

— Látja, tele szegmintázta a szék ülőkéjét.

— Tanuljon.

— Nem engedheti hétévesen a folyóra úszni.

— Hány éves korában tanulna meg a legjobban?

— Beleijed a nagy vízbe.

— Maga melyikbe ijedt bele?

— Hát nem úszok.

— Nem tud, na látja? Úszni tudni illik, ha nem is lakunk a legnagyobb víz mellett. Nem szabad félnie, az ilyesmiktől.

— Mitől szabad megijednie?

— Hány éves korában tisztelné félelmét, s nem szeleburdiskodna valami hülyeségbe?

— Nem félhet a víztől. Végülis. Meg kell tanulnia, a folyót álmában is átalúszni.

— Na, látja. Nem félhet a magasságtól, de komolyan kell vennie. Nem idegenkedhet a mélységtől, ijedezés ellen ki kell kecmeregnie onnan. A mai gyerekek többek lesznek, mint mi. Édesapám arra szavazott, hogy az építészeti vagy a katonai iskolába menjek. Az egyikben gondolkodni és dolgozni tanítanak, a másikban pedig tájékozódni és küzdeni indítanak. Ezek a jók. — Nagyapám hümmögött.

A hölgyek szembe fordultak.

— Nincs már jó katonai iskola, s jobb lenne egy ekkora gyermeket elméleti oktatásra íratni. Lesz baja úgyis elég, mert balkezes. Ha elméletibe megy, akkor is nyaranta elmehet egy hónapra az építők közé, hadd izmosodjon.

Nagyapám örvendezett.

— Tizennégy éve előtt nem dolgozhat, esetleg csak valaki ismerős mellett.

A hölgyek egyezését a maga malma felől látta. „Az a vagyon, ami a fejedben van, mert azt nem veheti el senki tőled.”

Ahogy iskolába mentem, már elkezdték a kiforgatást. Vagyonomat azonnal zárolták, a bal kezemet lekötötték, és köteleztek, hogy a jobbal írjak. Nagyon nehéz volt. Nagyapám biztatott, ne hagyjam magam. Ballal is gyakoroljak. Huncutkán nevetgélt. Egyszer aztán közös megtapsikálásra kiderült, hogy kétkezes vagyok. Írok, olvasok, számolok, rajzolok, mindkét kezemmel. Nekem megfelelt az eredmény, hanem a lelkem mélyén tudtam, a jobb kezem kerekebb betűket hozott, a bal kezem szálkázza a betűket. Próbálkoztam a két kezem egyszerre való használatával, a rajzolás nagyon ment. Írni, egymásba botlottak a kezeim. Harmadikos koromban is elkentem a penna nyomát. Mindegyre tentát öntöttem aktuális művemre, s büntetésből vállaltam, hogy újra írom. A másik, gyorsabb kezemmel, megtettem.

Ugyanebben az időben nagyapám kitalálta, hogy fogy a futama, és feldobta az utolsó nagy műsorát. Előadta több lépésben az agy felépítésének elvét. Hogy mikor és melyik hasznos kalendátriumból szedte elő, soha nem tudom meg. Azt azonban szinte bizonyosra tudom, hogy hanem szerkezeti igazságokat, de gyakorlati okosságokat igen sokat tanított.

A jó térfogatú agy szinte kocka alakú. Van benne nyolc egyenlő térfogatú doboz, amely összetéveszthetőségig hasonlít a fűszeres ládikánkhoz. Annak van két szinten négy-négy rekesze, amelyek emeletenként négyfelé nyílnak ki. Meglepő, ha a kemény fejemre gondolok. Az alsó szinten vannak a mozgás, a helyváltozás és az egyensúly vezérlései, a vele kapcsolatos tapasztalatok elraktározásai. Elől fent vannak az írással, olvasással és tájékozódással kapcsolatos dolgok. Ezek mögött az érzelmi és szépészeti tapasztalatok raktárai Ezek a fiókok egymással vízszintesen és függőlegesen kapcsolatban állottak, és egymásnak alkalmanként át is adtak élményeikből.

Ahhoz, hogy ezeket a rekeszfiókokat feltölthessem, nagyon sokat kell tanulnom, de mindenfélét, mert nem szabad egyik valaminél megrekedni. Persze az agy hólyagnak sem maradhat, mert ennek az állapotnak a hálátlanságát azzal mutatta ki, hogy szappanbuborékot fújatott napszámra, erősen meghagyta, amelyik nem reped ki, azt vigyem hozzá. Másnap három disznóhólyagot szaggatott el, amikor a légszivattyúval felfújta azokat. Ilyen lenne a megfontolatlanul, az előkészítetlenül dagasztott agy. Nagyanyám támadott:

— Milyen agyépítés az, ami ekkora rendetlenséggel és mocsokkal jár?

A művelet azonban nem akadt fel ezen. Holmi cafatokon? A kívánt agymodell makettelését ketten egy hét alatt végeztük el. A nyolc rekeszt külön-külön és csoportban együtt és független egymástól napokig szappanozott színes gyapjúból nemezeltük. A különbözőségüket megfelelőnek találta, aztán szorosan elkötöttük, és kenhető műanyag alapú papírragasztóval kérgesítettük. Kocka agy egy kocka fejben. Az agy nyolcadai tele alkalmas barázdákkal, tekervényekkel és kérgeikkel kialakultak. Meglettek. Világosan értette az ember, hogy melyik érzőpálya, melyik érzékszerv végső állomása, ahonnan feldolgozzák a tapasztalatokat. Egy fejkendővel a fejemre rögzíttettük, aztán könnyekig kacagtuk, hogy milyen kinézetem lesz a nagy kocka agyammal. Ha lesz. Bizonyos besüllyesztést is el kellett képzelnünk, mert volt egység, amely a bemutatómon kétszernél többször szerepelt. A létező fejemben és a műalkotás agyamban is volt közös réteg. Kockafejem. Tisztára örömjáték volt.

Ezután jött, megtanulni a tanulást, adagolni a tanulnivalókat, ütemesen magasítani a homlokot, amíg a kívánt mértéket megvalósítja… Kellett beszélgetni az agyammal, hogy az észrevételt vagy a közlést merre közvetítse. Verseket, idegen szavakat, képleteket tanultam. Értelmetlen szövegekkel is próbálkoztam. Az agyam mindig frissnek gondoltam, elég jól emlékeztem a szövegekben a központozásra, képleteknél a szomszédos felírásokra. Sokszor megtanultam a szöveg környezetét is. Nemcsak képleteket és idegen szavakat, hanem új regényt is megtanultam. Először a Zabhegyezőt jegyeztem meg. Pontról pontra, betűről betűre, minden szavát megtartva. Nálunk ezt akkor még nem adták ki. Aztán egy kíváncsi barátommal A 22-es csapdáját tanultuk meg. Ez is olyan, ami nálunk, még nem jelent meg. Kevéssé hosszabb, de értelmesebb volt. Egyszer csak, derült égből, eszembe jutott a Kisherceg. Pedig soha nem tanultam. Csak elolvastam.

Ettől kezdve más munkarendbe kezdtem, a napi feladványokat memorizáltam, nehogy megzavarodjam. Üres járatban, soha többet nem tanulok. Aztán az egyetemen mégis kellett potyába tanulnom. Kényszerűségből. Én a sebességben voltam előnyben. Még második éven rájöttem, a gépies tanulással tananyagokat egyformán felejtek el. Válogatnom kellett. Évről-évre kevesebbet bíztam a nyolcrekeszes agyamban.

Egy feltételes vértódulás következményeinek vizsgálatára Cétét készítettek az agyamról. — Aranyos tatuskám, még mindig láttam a fejemet kiszögletesítő kockát, a magas homlokomat, és a hátralátást bepótlandó érzékelőket. „Az a vagyon, ami a fejedben van, mert azt nem veheti el senki tőled.” Minden más olyan, mint amilyennek álmodtad, csak nem a fűszeres fiókocskával. Inkább a te amatőr rádiódból kitépett drótköteggel. Hajszálvékonyabb. Nem a rendes, hanem a hulladék fiókodban, bebálázva a törött rádiólámpák között. Minden bála, mint a nyolcad-agy, valamire való volt. Vagy helyreállítani a rádiót, vagy betakarni a szemnek káros látványt, amiről valakik azt gondolják, rendetlenség.

Aztán kevés átmenettel, de lassan felhagytam az agyam módszeres építésével. Terhelésével. Mindez ellenére megtanult szövegeket álmodok. Tulajdonomat képezik. Nagyapám büszkén olvasná ezt az emlékezést.

„Az a vagyon, ami a fejedben van, mert azt nem veheti el senki tőled.”

Nagyapám nagyon szeretné ezt a hivatkozást. Emlékezne rá, hogy ő hagyta meg nekem. Én máig megtartottam. Vagy betartottam. Talán ettől lennék tulaj? Nekem hízelgőnek tűnik.    

 

 

– *** –

 

 

 

 

Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet – irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely / (A témakép és a pályamunka már megjelent a forrás Antológiában). Letöltés: 2017.09.28.

 

 

3 év 3 komment

59 Őszikék 21. század — Témaképet: — KÉRI LÁSZLÓ Áttörés — olaj, farost /100 x 100 cm — a mai napig még nem használhattam illusztrációként.

 

Első ránézésre, elbizonytalanodtam. Én a képen olyant látok, ami feltehetően korhatáros. Mintha egy barnás bőrű fiatal hölgyet, két idősebb barnabőrű férfi valamilyen lepel-játékban foglalkoztatná. A kiírásban erről nem volt szó. Hátha, nem így van? Sok lehetőség kínálja magát. Ám az is lehet, hogy érzékeim csalókán játszanak velem, s erről a feltevésemről egyáltalán nem fogok meggyőződni. Akkor minek töprengenék meddőn? Jobb lenne, valamiről eredményesebben elmélkednék. Illetve csak olyasmiket kellene számba vennem, amik magyarázata kézenfekvő. Mondhatnám, nem korszabályozott. Maradhatnék jobban ennél a fogózkodónál? Nem teszem, hiszen pályamű nélkül, mire mennék? Egyezményesen, nem korhatáros.

 

Egyetemista koromban volt divatos, hogy különböző idegen országokból érkeztek fiatalok, tanulmányra hozzánk. Egy évig nyelvet tanultak. Azután nekiestek a munkának. Kit milyen komolysággal engedtek neki otthonról. Sokan annyira megtanulták a nyelvet és a mesterséget, hogy nem is vitték haza a tudást, hanem azonnal itt kezdték kipróbálni, illetve alkalmazni. Volt, akinek annyira sikerült, hogy máig sem jut eszébe, talán otthon, szükség lenne a tudására. Még akkor sem, ha otthon nem kellene annyira lapátolni. Nos, a Műegyetemen kevesebben voltak nyelvészek, a csoportvezetőm kérdezte, nem vigyáznék-e három kicsi négerre. A vigyázás azt jelentette volna, hogy ne a saját nyelvükön, hanem a tanulandó nyelven értekezzenek. Az csak ráadás, ha majd néha el kell mennem velük valahová.

Három kiemelkedő élményben volt részem, amíg velük foglalkoztam, ha immel-ámmal, ha túl komolyan, vagy éppen ráhagyólag.

Az első, akkor esett meg, amikor már egy hete ismertem őket. A helyi hatóságok előtt kellett megjelenniük, és a tartózkodásukat tisztázni illett. Noha, magasabb szinten ez a tettetett bemutatkozás megesett, a három emberkének mégis ki kellett izzadnia valami három-négy mondatot. Nem lehet elmondani, hogy milyen érdekes kis cirkuszi mutatvány kerekedett ki ebből az esetből. Az elejétől kezdve valami saját nyelvére, az én nyelvem hasonlóságára alkalmazott beszédet produkáltak, nem mindig érthető állapotban. De átestek rajta. A második esemény, amivel az elmém simogatták, az lett volna, amikor elköszöntek tőlem az év végén. Akkor bevallották, hogy ők egymás között elcserélték a nevüket, még a legelején, mert váltig azt gondolták, hogy mi a színes-bőrűeket egyformáknak látjuk. Jót derültünk rajta, hogy soha nem tévesztettem el, a hamisan megadott nevükkel szólítottam őket. Ebben a pillanatban pedig a valódi neveiket is megmondtam nekik, ahogy azt végig tudtam is. Így nem esett alkalmuk, a dolog önkéntes helyrebillentésére. Csak az ámulatuk és a hitetlenkedésük szolgáltatott nekem némi jutalmat, az erőfeszítésemért.

A legemelkedettebb esemény, ami a fenti kettőt felülmúlja, nemrég, a közös munkánk vége felé esett. Az én három kisbarátom, egy hét alatt szerre-rendre, külön-külön bevallotta, hogy valamiképp abban kellene segítenem, hogy az egyik közös lányismerősüket a másik kettő nehogy magának követelje. Eligényelje. Az én állam került nehéz helyzetbe elesetten, amikor kiderült, Rozáli a helyi Művelődési Ház tánckarának cigány szólistája a közös jelölt. Mind a három legényt az ujjai köré tekerte. Állítólag a nagyméretű hódítás semmi erőfeszítésébe nem került. Most mind a hárman külön, maguknak szerették volna a hölgyeményt. Három vitaestre volt szükségem, hogy egyeztessek velük affelől, hogy ugyanegyet szeretnek, kizárólagosan maguknak tulajdonítva. Ez az est nagyon váltakozó szerencsével maradt mögöttünk, hogy nem kaptunk hajba, de nem kerültünk örök haragra se. A beszélgetés alatt többször átlépték a nyelvi korlátozást, és egymás csúfolására vagy káromlásra a saját nyelvüket hívták elő, mint az kultúrnépekhez alkalmasan illő. Másodjára, megegyeztünk, hogy valami zenés vagy énekes miniműsort adnak elő, ami alapján pedig a csaj, aki igényes művész, választ közülük tetszés szerint. Ugyan ajánlották a szeretkezési próbát is, de én illetlen ajánlatnak találtam. Ezenkívül is bármelyiket feloldozhatja. Itt aztán arra buzdítottam őket, hogy valami fogadalmat tegyenek, ami a személyes értéküket növelné. Mind a hárman arra vállalkoztak, hogy majd otthon a Nagy folyón megépítik a Lánchídjukat. Erre én eladtam nekik a budaiak olcsó regéjét, az alagútba vonszolásról, amire vidáman azt válaszolták, hogy azt is megtehetik, művileg a hegyet odahordják, ahol ma nincs, csak a lány őt — őket külön válassza. Közben az egyéni előadások gyorsan elkészültek. Előadták, a hölgy szemének ködösítésére.

A hölgy annyira meghatódott, hogy mind a hármat szívélyesen elbocsátotta. A legnehezebb pillanatom következett velük, értékelni, ami miatt Rozáli elengedte őket. Noha nagyon szép műsort rögtönöztek, én ezért nem csaptam volna el őket. Ez jól esett, de megígérték, hogy a lányt is kifaggatják. Csakhogy ő nem akart többet találkozni velük. Határozottan elutasított minden közeledést.

Közbelépésem Rozáli pillanatnyilag elfogadta, de nem támogatta. Alapos okkal támasztotta alá távolságtartását. Pironkodva beismerte, komoly jegyese van az együttes zenekarának vonósai között. Aztán ez a három pedig együtt nem éri meg azt az egyet. Nem maradt hely más vélekedés részére.    

 

– *** –

 

 

Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet – irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely,  Letöltés: 2017.09.28.

 

3 év 3 komment

13 Őszikék 21. század — Témaképet az alkotó beleegyezésével használtam illusztrációként.
CZENE MÁRTA
Csak egy pohár… — akril, olaj, farost. 72 x 143 cm.

 

*Itt vagyok, gondolataim rabja módján élek. Gondolom, mindent tapasztaltam már, amit illik egy asszonynak tudni. Hogy néha bizonytalannak mutatkozom, az nem véletlen. Csak tördelem a kezem, mert mégsem tettem meg mindent. A boldogság ajtajában szívesen állnék egy pohár vízzel. Nem az én boldogságom, a gyermekeim boldogságát gondolom. Azért mindent odaadnék. A családom minden nőtagjának a történetét el kellene mesélnem. Ez ismétlődik, vagy újra játszódik minden huszonöt-harmincévenként. A lényeg, az lelkiismeretlen másolat. A többi csak ráadás. Olyan találóan, és szinte egyhangúan egyező, mintha az egészet egyetlen szövőszéken szőtték volna bordába. Pedig ezek a nők többek voltak, bár mindenkor szinte egyek. Mindegyik nő felnőtt a maga családjában, aztán valaki felügyelete mellett kinyílott, párt választott, amire többen nagyon is felvigyáztak. Ezzel mindenkinek egyénivé lett a saját sorsa-baja. Bár egymásra is nagyon figyelmesek voltak, voltunk. A dolog baj nélkül nem múlt ki. Szinte szaporodott. Nagymamámtól hozzámig, vagy tőlem az unokámig, mindig úgy éltünk. Jutott egymásra időnk. Kijárt a várakozásra szánt idő, mindenkit türelemmel kezeltek. Még ma sem múlt el nyomtalan. Szoktatás ment recept szerint. Bárki döntését, nem restelltük felülvizsgálni. „Amikor egy legény nagyon fontosat ígér, hogy legyen időd gondolkodni, kérj tőle egy nagy kanna, lehetőleg hideg ivóvizet. Aztán addig húzd az időt, amíg csak lehet, vagy megtudod, amennyiben biztos lehetsz, nem bánod meg a válaszod. Ha jól gazdálkodsz, a víz nagyon sokáig eltarthat, s a legény a választ türelemmel megvárja. Amelyik legény sürget, vagy zsarol, az nem érdemes hiteledre, még örvendhetsz is, amikor elmegy. Amelyik pedig kitart, és töredelmesen vár, azt illedelmesen meg kell becsülnöd. Ezt bízom Rád.” (Nagymamámnak, Nyírő Karolinának sajátkezű jegyzeteiből)

 

*A trópusi forró szerelem egyik felvonása ezzel lement. Itt a nő a legfontosabb feladataival, mindig rendre megismerkedik. Sokáig emlegeti tapasztalatait, mintha mással történtek volna. Aztán gyermekeit nevelte, legényeket s leányokat, és kereste a megoldásokat a napi dolgok áradatában. Mindenki kötelezettségei szerint kötelezőn kijáró jutalomban is részesedett. Egy nap aztán rádöbbent, hogy volt egy néhány momentum, ami észrevétlen teltmúlt a hétköznapjaiban. Vajon minden dolgában jól végzett az ember? Van, aki a kutakodást bűnös üzelemnek tartja. Pedig időnként bizonyosra illik szertenézni magunk körül. A felvetőszál mindenkinek az anyaság tisztaságának szála, azt gondolom. Ezért jutalmat nagyon keveset osztanak, nagyon éberen kell figyelőznöd, hogy észre vedd, nekem éppen most köszönik meg a törődést. Aki nem kapja meg, nagyon megbántottnak képzeli magát. A valóságos hála pedig néha rejtettem mutatkozik. „Drága naplócskám, az anyukám fél délutánt egyezkedett Kálmánnal. De apukám nem fogadta Kálmánt. Szerinte nincs az ők családjukban valaki, aki egy ilyen nyálas és eléggé pisis magamfajta leányzót megérdemelne, a mi sokkal jelesebb és nemesebb családunkból. Még én is láttam az egyik mozis filmben, hogy a kitartó legény elnyeri jutalmát. Fogom tuszkolni Kálmánt, csak menjen bátran újból, ne szöszmötöljön, és kérjen ki… Nem lehet elbambulni, egy ilyen fontos lépés előtt.” (Édesanyámnak, Beszterczey Borbálának saját kezű jegyzeteiből)

 

*Más világot élünk. Szokás ilyeneket mondani. De nem helyén való. Más idők járnak, de a tartalmuk ugyanaz. A lányom alig találja otthon az unokám, s akkor is mindig valami felett osztozódnak, néha patvarkodnak. Ha éleskednek, az ők dolguk, csak addig tehetik, amíg az egyik fel nem adja. Aztán milyen otthon minta az, amikor csak aludni járnak haza? Mert többször az álmukban találkoznak. Ne meséljen senki, ez nem életkép, senkinek nem lenne ínyére. A leányom se vette komolyan a leckémet, s az unokámnak sem jutott értésére minden, ami nagyon szükséges a megélhetés próbáira. A példakép elengedhetetlen minden családban. Tudják ezt. Nem is ezzel van a legnagyobb baj. Hanem a megbeszélés pillanatával, annak kiváratlan vagy túlinalt igényével. Nagyanyámék által kiszámított pillanatot, csak édesanyám emlegetett utalásaiból gondolom. Az általam gondolt pillanatot a lányom nem helyeselte. Most a kisunokám nem figyel oda a mondókámra. Talán egyikünkére sem fülel. A fülében nagyothallóval jár-kel és zenél, még kopogtat, brummogtat is hozzá. Mindenen puffogtat és trilláz valami csillagközi ütemeket. Állítólag érettségire készül, azzal a fiúval, akivel egy héten egyszer öt-hat órát táncolnak is. Kell a mozgás ennyi tanulás mellé. Mi lenne ezekkel, ha megint háború lenne? Mi lenne ezekkel, ha megint technikai felívelés forradalma zajlana? Mi lenne ezekkel, ha megint kitörne egy gazdasági reform, forradalom? Mintha más nem is érdekelne. Ma ezzel szaladt hozzám: „— Nagymama, nagymama, hozzád jövök. Ma, képzeld, amikor kijöttünk az érettségi felkészítőről, bementünk a kókuszos bárba. Tudod, ott a papagályosnál. Vettünk egy pár hűsítőt, s akkor feltettek valami menő zenét. Nórival a szédülésig ráztuk magunk. Ne szólj közbe, nem lett semmi abból. Hanem, mert a télikert felé térített, azt azonnal szóvá tettem. Csak szóltam, hogy megfeledkezett valamiről. Tudta, mit kell tennie. Szótlanul, de várakozón hozta a hideg kristályvizet. Azt mondta, hogy van már gyűrű és meg fog kérni, szabályosan. Óh, nagymama, én olyan boldog vagyok.” Most az én lélegzetem fogyott el. Feltehetően, korábbi hasonló esetekről emlékeztetek, egy vagy többször elpróbálhattátok a siker érdekében. Ebben megmaradhatnánk. Meg a pohár vízben. Ami például, elmaradhatatlan.

 

– *** –

 

 

 

Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet – irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely, Letöltés: 2017.09.28.

 

 

 

3 év 4 komment

87 Őszikék 21. század — Témaképet az alkotó beleegyezésével használtam illusztrációként.
NÁVAY SÁNDOR
Don Quijote — bronz / 40 cm.

 

 

A világirodalom órák, s maga a tanárom volt diákságom egyik nagy adománya. A legtöbb foglalkozásunk egy éppen időszerű kérdésre támaszkodott. A kérdés jól fel sem oldódott a levegőben, András, aki még Neuhárdt is, felemelkedett és mondott egy ötletet, hogyan keressük meg a választ. Mert a kérdések ötletének szolgáltatásában felülmúlhatatlanok voltunk. A kérdés más ötvözete aztán újra elhangzott. Ekkor tudta meg tanárunk, hogy a tanulmányozott anyaghoz olvassuk-e már a regényt vagy az unalommá végtelenedett költeményt, esetleges a békítőleg besegítő ajánlásait. Vannak, akiknek megadatott, hogy másoknak kérdéseket tegyenek fel. Az lehet nekem érdekes, hogy élnek is a lehetőséggel. Jó kérdés, szinte egyezményt jelent. Nem számítanak a kérdés elutasítására. Nem számítanak a kérdés megkerülésére. Furcsállom, mégis nem szaladok előle. Jól ellehet foglalatoskodni vele.

Nagyon szeretem az efféle kérdést: — Hallottál Don Q ifjúságáról?

Kezdetben: — Hallottál Don Q szerelmeiről?

Később: — Hallottál Don Q párbajairól?

Ismertetőjelként: — Hallottál Don Q utazásairól?

Frissítőben: — Hallottál Don Q kártyázásairól?

Kimerültségig: — Hallottál Don Q történeteiről?

Faggatózásból: — Hallottál Don Q kalandjairól?

Bevégezhetetlenül: — Hallottál Don Q idős koráról?

Gyengüléseiről: — Hallottál Don Q szokásairól?

Emlékeztetőül: — Hallottál Don Q örökségéről?

Súg András, kalandra fel, itt a mese ideje: Kezdődik a nagy mese, melynek soha nem lesz vége. Ez majd egyszer, olyan, de olyan hosszúra nyúlik, hogy már senki sem lát vissza a kezdeteihez.

— Hallottál Don Q örökösségéről? Végelgyengülésig.

 

„Miguel de Cervantes Saavedra hányatott és kalandos életű spanyol regény- és drámaíró, költő, Don Quijote figurájának megalkotója, a spanyol irodalom talán legismertebb képviselője… Sok irodalomtörténész a Don Quijotét tartja az első, mai értelemben vett regénynek, illetve a spanyol arany század irodalmi csúcspontjának. Először Cervantes írt (olasz mintákból kiindulva) a mai modern értelemben vett novellákat spanyolul. Ő volt a Lope de Vega előtti spanyol színház egyik legjelentősebb drámaírója is, költőként viszont nem volt annyira jelentős. Egész életművét átszövik az önéletrajzi elemek, műveiben gyakran megnyilvánult a bukolikus reneszánsz költészet iránti vonzalma is.”

Igen, a népszerű Wikipédia is így emlékezik róla. Most, ahogy nézem azt a fejmást, az tolakszik az agyamba, hogy olvastam valahol, Miguelről talán egyetlen valódi kép sem maradt fenn. Ámde korai Don Q könyvekben az illusztrációk éppen őt öröktik meg. Így lehet az, hogy a szerző képe a hős képébe olvadt. Szétválaszthatatlan. Senkinek nem jut eszébe, hogy a Miguelről készült tréfálkozó rajzokat gúnyrajzoknak nézné. Milyen érdekes, megfoghatatlan az ember gondolata. — Mire gondolt a szerző? — Mire gondolt a hős? — Mire gondolt Don Q, amikor a szerző helyébe lépett? — Don Q tudott róla, hogy ő lenne a szerző?

Látja az ember maga előtt a csodálatos kalandort, ha eszébe jutna, akkor is legyintene, nem Cervantest, hanem Cervantes által mesélt alakot idézi. A lélek és a természet eggyé lett őbenne. Aki csak megérintette, attól egyre emberibbé lelkesült. Pontosabban, patinásodott. Érintsük hát meg, hogy nemesedjen régiségének tompuló erezete.

— Hallottál Don Q gúnyrajzairól? — Hallottál Don Q illusztrációiról? — Hallottál Don Q híres ábrázatairól? — Hallottál volna, ha többen tudnának róla. Nagyon szeretem az efféle kérdést: — Hallottál…? Tiszta bronzból mintázták.

Itt látom. Kedvemre nézelődök. Féktelen.

A hallgatóság elégedetten fészkelődik. Holnapután, vagy azután tovább olvasunk. A sorok között is. Minden kérdésre, nem lehet egyetlen óra alatt válaszolni. Kivárjuk. A sorok között. Csengetnek. Újra, meg újra. A sorokon kívül, és magán kívül. Szakadatlan valami agymunkára sarkallnak. Ha netalán nem találunk a megfelelő válaszra? Akkor is. 

 

— *** —

 

Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet — irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely, Letöltés: 2017.09.28.

 

 

3 év 4 komment

Őszikék 21. század — Témaképet az alkotó beleegyezésével használtam illusztrációként.
SONKOLY TIBOR
Képzelt esti seta
– olaj, farost, 64 x 47 cm.

 

Ezt a történetet szíves együttérzéssel, önzetlen átéléssel mesélem. Igen nagy hatással volt rám, amikor megismertem. Azonnal megtudtam, és nagyon megbecsülnivalónak találtam. Egyenes, becsületes, szokáshű, jó szaki, segítőkész és ígéretéhez ragaszkodó ember. Ezekért a jelzőkért nem kellett sokat faggatni, könnyen meggyőződhettünk efelől.

Szerintem az emberek, én, te és ők, észrevétlen szokom, rászoksz vagy megszoknak naponta végzett tevékenységeik sorrendjét betartani. Nem kapcsolatos semmi akarati tevékenységgel. Pusztán szokást ismételni, technikailag. Felkelek hétfőn reggel, elmegyek dolgozni, délután hazamegyek, vagy bevásárolok, vagy teszek-veszek a ház körül, valami javára. Aztán ugyanez kedden, s a hét másik napjain is. Néha este elmegyünk valahová, de onnan esztelen rohanunk haza, hogy reggelre kipihenten serkenhessünk fel. Máskor nézzük a tévét, vagy hallgatjuk a szomszédok veszekedését. Ez szombatig hibamentesen ismétlődik, naponta. Erre jár a fizetés, amiből élünk. Nem itt születtem. Én úgy kerültem ide, hogy egyszer az NDK-ba utaztam, a villamos gurigásokhoz dolgozni. Patent papírokkal. Útitársnőm akkor érettségizett, mégis volt egy cipősdoboz pénze, mokaszinokat számított venni. Ugyanabban a kempingben szálltunk meg. Egy hét alatt mindenki elrendezte a helyezkedést, s mentünk a munkahelyünkre. A kempingesünk szívélyesen hívott, bármikor visszamehetünk hozzá. Én némi megszakítással négy és fél évet dolgoztam ott. Kétszer családot látni, s egyszer örök hűséget esküdni távoztam csak el. Későbbi feleségem, az említett útitársnőm, kéthónaponként egy hétre mindig eljött.

Egyik munkatársam egyszer ugratott, hogy a feleségem a belvárosban látta, de én nem hittem neki. Akkor éppen nem volt látogatási idő.

Minden próbálkozás ellenére nem lett gyermekünk. Így feladatokat találtunk ki, hogy magunkat valamivel lefoglaljuk. Említést érdemel, hogy különféle gyűjtéseket is tanulmányoztunk, de a többségnél a pénz sokasága riasztott el. Én pecsételt bélyegeket gyűjtöttem végül, a feleségem kötött csipke és tájjellegű kézimunkamintákat hajtott az országon keresztül. Ráérősen, más egyéb jellegű feladatokat is meghonosítottunk. Szép virágágyást ápoltunk a ház előtt, gyomláltuk, öntöztük, metszettük és igényeseknek is adtunk belőle. Például az is egy feladat, hogy feleségemet minden este hat óra tíz perckor hazakísérem. A feladat több, mint harmincöt éve maradéktalanul érvényes. Vannak nem ismételt feladatok is. Ami néha változik, az vasárnapra esik, mert akkor se vásárolni, sem munkába, sem kísérgetni nem megyünk. Mindig alaposan és várakozón megtervezgettük a vasárnapi hová legyünket. Egy nap csak azt veszed észre, hogy valamit teszel, ugyanúgy, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem ismerjük a magyarázatot, csak tesszük. Azt gondoljuk, helyesen cselekszünk, ám az indítékát soha nem fogjuk megtudni. Holnap is megteszem. Ha rám vonatkozik, azért. Ha hétköznap, ha vasárnap valamivel jól telik az időnk, akkor kedvem ellenére is újra teszem. Mikor melyikünk kedvére, néha csak a feleségemére.

A közeli, negyedik utcában levő élelmiszer boltban dolgozik. Közben több sétáló park is volt, amiken este még soha nem mentünk át. Mi mindig csak mellette jártunk. Este még a közelben lakók sem mennek a parkon át. Arrafelé a házak előtt széles járat van hagyva pázsittal vagy díszsövénnyel. Több helyen sorsára hagyott koronájú fák díszelegnek egyes porták előtt. Néhol olyan, mint egy kiserdő. Feleségem igényli ezt az esti sétát. — Mi okból? — Meg nem mondhatom. — Miért? — Legyen elég, hogy ő a feleségem. Ez mindent megmagyaráz. Fél hatkor veszem a melegítőm vagy a ruhám, esetleg a feleségemnek ernyőt vagy kardigánt, éppen nagyobb kabátot, ha esik, esetleg hűvösebbre fordul. Néha szatyor is kerül, ha valami vásárfiát kell hazaemelnünk. Csak a vacsoránkat esszük együtt, így van ez sok-sok év óta. Amióta csak itt lakunk a Bálint utcában. Az említett Bálint utcarészből egyben ki lehet térni a Berkenye utcára, s azon végig a Klauzál utcára ér az ember. Ha oda akar menni. A feleségem erélyesen a Szilva — Só — Rostély utcák vonalára szavazott. Így is a Klauzál utcára lehetett kitérni. Éppen oda érsz, mint az előbbi úton. Nem is túl messze lyukadsz ki, ha erre a főutcára igyekszel. Soha nem tudom meg, hogy ez a vadregényes vidék mitől tetszett jobban, s miért nem mentünk a csupasz házak között, néhol nagyon jó állapotban levő gyalogjárdákon. Azt sem tudtam meg soha, hogy délelőtt merre választotta az útirányt, mikor magában, nélkülem ment dolgozni.

Amióta ezt az utat rójuk napi egyszer együtt, némely parkot elrontottak, beépítettek, de még mindig van vagy három-négy, amelyben egy-két világítótest, s négy-öt elvadult, suhogó lombú fa árnyékol. Néha egy siető alak halad, mindig a park másik felén, elég távolra tőlünk. Estefelé senkit nem láttam még a parkban járni. A vadregényes gyalogjárók száma évente változik. Legtöbbször alig van esély rá, hogy a részleteket megfigyelje a közlekedő ember. A megszokásból az apró részletek fölött elsiklunk. Amióta a németéktől visszajöttem, mindig volt bőven dolgom. Végig a Maroslelei úthoz közel, a Síp, meg a Mérleg utcákban levő műhelyekben dolgoztam. Hol a tengelycsapágyasoknál, hol a villanymotrosoknál, hol a karbantartóknak, hol a lakatosoknak kellett segítenem. Villamos, vasúti kocsi, vagy teherautó, egyre megy. Soha egy napot, mindig több hónapot voltam ott. Többször úgy, hogy átkértek, s aztán nehezen engedtek. Volt úgy, hogy nem tudtam, most kinek dolgozom, majd ki fizet, de ebben elakadás sosem volt. Dologban soha nem szenvedtünk hiányt. Nemegyszer egy-egy dolgunkat patópálos ráérősen, el-elhalasztottuk. Nehogy sok legyen egy napra. Aztán került, amikor igen megsokasodtak dolgaink.

Lassan este lesz, ma is készülök, kimegyek a Klauzál utcai ABC –hez. Mihelyt bezárom az ajtót, rámront a kétség, a kapunál már bizonyossággá lesz. Nem kell mennem sehová. Huszonhat éve múlt, hogy semmi dolgom ezzel az üzlettel. Akkor, egy augusztusi este, a lipcsei kempinges barátunk erre jött, rokonaira hivatkozva, elhívta a feleségem Fürstenbergbe. Csodálkoztam, vagy meglepett voltam, gondolom. Oktalan nem hívnak el senkit valahová. Mind a ketten elmentek. Nekem csak egy mentegetőző levelet hagytak. A szokott feladatról nem feledkeztek meg, hogy menjek örökösen a feleségem elé, de nehogy elfeledjem, mert erre élete végéig fog számítani. Értetlen bámultam, de visszafogtam indulataim. Furcsa, miért mondott le róla, ha mégis számítana rá. Azóta állandóan ismétlődik az emlékezetes pillanat. Nekem ma az üzlethez kell mennem. Vajon? Mert nem megyek már jó ideje.

Ma este sem megyek végig az úton. Más helyettesítő tevékenységeket kell találnom. Mosok, gombot varrok. Vagy másfelé járkálok. Bélyeget osztályozok. Mára is kitalálok valamit. Betérek ide a Tavasz utcai kifőzdébe. Megennék egy nagy adag zöldborsó főzeléket pirosra sütött füstölt sertésbordával. Amit nem ennék meg, azt becsomagoltatom. Nem, nem, az egészet előre becsomagoltatom. Veszek egy kanta bort, majd lassú tempóban megiszogatom. Miután ettem a szállásomon. Majd újra tervezgetésbe kezdek. Munkámra, s szabadidőmre gondolok. Még nem vállalom a nyugdíjaztatást. Holnaptól pedig újra kezdek sétálni. Bizonyos, hogy nem a sok év alatt megszokott útvonalon. Egy lépést sem azon. Nem szándékszom a Klauzál utca felé járni. Nem és nem. Nem fogom elnyújtani a sétálások idejét. Minden nap majd újra sétálok valamerre. A városnak több mint fele utcáiban nem jártam soha. A séta ideje kizárólagos. Nem helyettesíthető semmi mással. Még elmaradás esetén sem. Az elmaradt sétára essék a súly. Bepótolandó. Teljes egészében. Ha lehet szó bepótlásról. Mert ami egyszer elmarad… Ki tudja? 

Közben, ráérősen, feltétlen rendbe teszem, az elhanyagolt, némileg leromlott otthonom. Ha még becézhető ehhez hasonló módon. Inkább szállásom, ahol magam meghúzom. Hajlékom?

 

– *** –

 

Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet – irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely, Letöltés: 2017.09.28.

 

 

 

 

3 év 3 komment

Őszikék 21. század — Témaképet az alkotó beleegyezésével használtam illusztrációként.
HÉZSŐ FERENC
Állatbarát
olaj
100 x 70 cm

 

Volt ahol, mert ahol nem volt, arról nem mondhatok semmit. Hanem itt esett meg az, amiről szólok, itt a nagy semmi közepén, szomorkodott valamikor egy csendes kis tanya. Ezen a tanyán a sivárság, és körülötte is csak a szegénység kórózott, ebben alig észrevehetően egy család lakott. Olyan ritkán lehetett őket látni, hogy alig tudtad számba venni, hogy ez a család öt főt számolt.

 

Vegyük sorba. Itt lakott egy szegény ember, ennél szegényebb más nem is lehetett volna. Vele élt az éppoly szegény felesége, mert aki a szegény embernek a fejét nem tudta felemelni, az csak vele együtt a búslakodással és a siránkozással töltötte az idejét. Aztán neveltek ezek az emberek egy szép nagy fiút, akitől azt várták, hogy majd dologra jut, hanem erre sokáig nem került sor. Adott az ég nekik egy szépnek mondható nagy lányt, aki azt álmodta, hogy ruhavarrással fog pénzt keresni, és találni. Még ott hányódott nekik egy csúnyácska kisebb fiúk, aki a maszatokból alig látszott ki. Vélhetően ez a gyermekecske, sokkal okosabbnak mutatkozott mindenki másnál, mert testvéreivel az iskolát gondolatban kivégezte. Amíg a nagyok iskolába jártak, mindent eltanult tőlük. Mikor végeztek a nagyok, akkor többet ő sem ment, mert minek, ha több tanulnivaló nem maradt. Az aggódók még azt is mondták, hogy a többi gyermek így egyedül valóságában nem csúfolja, esetleg nem veri meg. Pedig nem kellett semmitől tartani, mert okosabb lévén a testvéreinél, nem keveredett olyasmikbe, mint amazok. Tőle tartottak a társak, akkor meg minek verekednének? Vagy minek csúfolódnának vele? Aztán ennek a legénykének igen sok gondja került. Sokszor nyugodtan aludni sem tudott, annyit főtt a feje a nagy bajától. Nem mondtam még, ő nagyon elfoglalta magát, még álmában is az állatok gondozásával, a nyomorgatott állatoknak okozott fájdalom jóvátevéséről törte a fejét. Kiszámította, hogy a bármilyen rendű háziállatokat az ember vagy kikötéssel, vagy az igával, vagy az esetleges itatással, a kevés étellel csak kínozza. Így a láncos barmok, vagy a köteles állatok iszonyú rabságban tengődnek. Na, ennek meg kell találni a becsület felől álló részét, s az állatoknak jobb életet kell találni. Ebből nem lehet alább engedni.

Egy nap eboltást rendeltek el a megyénél, ki is vonult a nagyságos állatklinika, kutyafogókkal és öles fecskendőkkel, pénzbeszedőkkel és kutyanyúzókkal. A kisebb legény is felkerekedett, mert a büntetéstől tartania kellett, vezette a tanyabeli ebeket. Mind az ötöt. Egész úton készült a kutyák védelmére kelni, hogy azokat ne szurkálják. A hűségből minden próbát kiállott barátait így kívánta megóvni a fájdalomtól. Hanem legott megtudta, milyen nemes cselekedet a kutyaoltás, hát ő is fel kívánt csapni kutyaoltónak. Mondja a doktor, hogy ez nem megy olyan egyszerűen, mert sok iskolát is ki kell járni ahhoz, de a legényünk nem tágított. Ez nagyon a doktorok tetszésére vált. Nyomban elmondta, hogy a szülei nem támogatnák ezt a tettét, de ő tiszta szívből akarná, mert tartozásban van a láncos állatokkal szemben. A doktoroknak kellett a felcser, hát egyezményre jutottak. Felvették, kitanították, munkát adtak neki. Az igyekezetével nem is volt baj… Az állatok is megszerették, mert nem csak a klinika tartozott a felcser alá, hanem több farmocskára és majorságra is ő ügyelt a környéken. Mikor a felcserrel találkoztak, az állatokkal szóba elegyedett, s ezt hálásan fogadták azok. Azt is mondhatnám, nem vált senki szégyenére. Telt-múlt az idő, az állatgyógyítás belterjesen fejlődött. Az állatkórházhoz tartozó farmokon lassan leállították az állatok vágását, mondhatom a felcserben apadhatatlan akarat lakozott. Lassan a farmok felteltek megkímélt lakókkal, bővítésre szorultak, amiért a felcsert megjutalmazták a pártfogó orvosokkal együtt. Néha egy — egy  majorost háromszor nagyobbra is kellett terjeszteni. Egyre nagyobb sürgés-forgásban dolgoztak. Egyre nagyobb híre ment a jól menő összetartásnak. Így múlt az önző idő, jeltelen és nyomtalan rohant a kitudjamilyen dolga után.

Aztán egy nap hír jött otthonról. A felcser testvérei már jóval előbb otthagyták a szülői házat. Az öreggé lett szülők támogatás nélkül, még nyomorúbb szegénységbe süllyedtek. Már az is számot tett, hogy a sok koplalásban nem pusztultak el. Csodával határos esetnek vélhetjük. A legfőbb orvos kifinomult szimat útján megérezte, hogy a felcserünk útra cihelődik. Mondta neki, hogy a bére mellé, az egyik külső tanyáról válasszon egy négylábút s egy kétlábút, hogy magával vigye hűséges szolgálata jutalma gyanánt. Felcserünk mindenkitől illendő búcsút vett, s el is indult, hogy napvilág idején közelebb jusson a régi szülői lakhoz. Még a kórháztól, talán még tíz házat sem hagyott el, a főorvos igen erélyesen utána kiabált. Sokan kiálltak szájat tátani, és találgatták, hogy a felcser valamit elvett volna, ami nem illeti meg? Hát nem is lopással gyanította meg, hanem amint vissza eregélt, egybe neki esett:

— Hé, Álmos, hé, miket választottál te szerencsétlen?

Álmos, mert így hívták az emberünket, lám elfelejtettem mondani, csak tátogott a váratlan rászólástól.

— Mi a baj, uram? — kérdezte.

— Te eszedkevés ember, rád hagytam vegyél el egy tehenet, vagy ökröt. Ha fejted volna, vagy munkára fogod, később egyiket is, a másikat jó sokáig haszonnak tekinthetted. A borjazó tehenet még további haszonnak gondolhatod. De nem, te egy bakkecskét választottál, amit ha meg nem eszel azonnal, a télen a farkasok fogják elvinni. A kétlábúnál sem voltál eszesebb, nem a tojót választottad, hanem a meddő haszontalant. Nehogy azt mondd, hogy ez a legszebb kakas a környéken.

— Hát alázattal tisztelt nagyuram, éppen azért választottam ezeket, mert mindenki így gondol ezekre. Én csak azt akarom, hogy minél kevesebb bántódásuknak legyek okozója.

Látta a fődoktor, hogy Álmossal többre nem megy, hát adatott még neki két tojós tyúkot is, a szarvas mellé fejős kecskéket is. Mikor adományt kapsz, akkor nem kell túlzásba vinni a szerénységet, fonnyasztotta a felcser túlzott jámborságát. Lelkére kötötte, hogy ezeket mind haza vigye, és gyarapítsa, amennyire csak lehet.

Az itt mutatott képen éppen azt a pillanatot látjuk, amikor a gazda főorvos leócsárolja a felcser választását, de Álmos kiáll az űzött és megvetett állatokért. Azóta is emlegetik mifelénk ezt a jámbor, jóravaló embert, aki hasznát látta ugyan az állatoknak, mégsem nyúzta le róluk a bőrt. Aki talán tudott az állatokkal is beszélni, ha valamelyik közülük nagyon elkeseredett.

Így hallottam, ezt tudom, így hiszem, ezt mondhatom tova. Kipróbáltam, a mesém megtoldottam, de a hozzá toldásért dicséretet soha nem kaptam. Hanem, nekem is van egy mesés kakasom.  

 

— *** —

 

Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet — irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely Letöltés: 2017.09.28.

 

 

 

 

 

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.