Irány Ozora!

Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem…

  

Irány Ozora!

 

Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem, és azt is (reméltem), miféle. Semmi jónak nem szokásom elrontója lenni, így áldozatkészen biztosítottam, jövök. Naná, hogy igen! Ehhez más csak az kellett fűszernek, hogy Aranka szervezze. Pláne, naná! Lehet neki nemet mondani? Az már felérne az örök pokolra való kárhoztatással… Tehát rettegj 7torony! Jövööök!

Kivételesen nem jelentettem be jó előre, miért nem tudok jönni, és nem magyarázgattam a bizonyítványom. Az első akadály azonnal a helyszín lett, vagyis Ozora. Debrecen, Szeged és Budapest egynapi út Brassóból autóval, de Ozora már 840 km, és ebbe bele kell számítani a romániai utakat is, amelyek nem autópálya jellegűek (finoman fejezzem ki magam), s az út egyenetlenségeit és a kanyarokat leszámítva, két falu közt nem elég a távolság kilencvenre felgyorsítani, s az előzhetetlen teherautók… Jó nem panaszkodok tovább, és nem magyarázkodom tovább. Szóval mióta megtanultam Szidivel (Kis Ceedy) fejre állni némi országúti horkolás miatt a jeges úton, nem tudom (ööö… legyek őszinte: nem merem) egy napra bevállalni. Így nem három, hanem minimum öt napos út számomra a 7torony találkozó. Nem fér bele egy hétvégébe.

Akkor már legyen egy hét, és meglátogatom a fiamat is! Pesten megalszom… Jaj… az időpont nem esik vakációra, és az asszony tanárnő… Némi közelharc az igazgatósággal, mégis tud jönni! Első sárkány legyőzve, diadalmasan megyek a munkahelyemre bejelenteni szándékomat. A kolléganőm idegösszeomlással kacérkodik, ő is szabira akar. Pont akkor. Szerencsére már egy éve bejelentettem, ide nekem el kell jutnom… Huh, mégis kerül megoldás, azzal az ígérettel, nem üres kézzel térek haza. „Mégiscsak át kell vennie a díját” — áll a főnöknőm a pártomra, miután megzsarolom, ha nem enged el, nyugdíjaztatom magam. Szerencsére ez számára elég kemény fenyegetés (jó a szakmai hozzáértés is valamire), s ha nem is veszi halál komolyan a már néhányszor elsütött tréfát, de elmehetek! Hurrá!

Másnap érkezik egy e-mail: egyetemi találkozónk június első hétvégéjén… Két hetet nem vehetek ki júniusban, főleg, mert egész júliust már lefoglaltam — megyek Ausztráliába az unokámhoz. Egy ilyen kérésért már lincselés járna a munkahelyemen. Egyetemi találkozó lemondva, a kollégáim átkai átvéve.

Jövöök, Ozoraa!

A bokám mást gondol. Egyik nap alig érek be a munkába, taxival kell hazamennem, annyira fáj. Irány a fizioterápia! Nem vicc, mert ínhüvelygyulladással, sántítva, időnként bokagörccsel nem lehet hétszáz kilométert vezetni… A fizioterápia nem hat, meg kell ismételni. Némileg jobb, de… Gyakorolom a vezetést, száz kilométer után (két részben egy nap alatt), lábam görcsöl… másnap alig bírok ráállni, úgy szúr a sarkam. Az orvostól kapok egy szexuális órát (magyarul lebaszást), ha meg akarok gyógyulni, pihentessem! És én Ausztráliába kirándulni akarok!

Avi Bécsből alkudozik, nem tudnám-e Pestről elvinni, mert Ozora megközelítése annak, akinek autója nincs, elég körülményes. Kacérkodok az autóbérléssel, Pesten lakó fiam pedig ajánlja, vegyek neki autót, s azt most kölcsönadja nekem…

— Hehe, nem fantáziátlan a kölyök, ebben jó nevelést adtam neki! — aratom le a babérokat, de most még nem eszik belőle. Avinak egyelőre vállvonogatás a válasz, nemet nem mondok, a biztatást hiába várja, alternatívája nincs…

Irány a kínai! No, olcsóbb és fájdalom-mentesebb gyógymódot ki tudok találni, mint az akupunktúra, de „lehet, az hatna”. Ráadásul feleségem havi jövedelme a kezelés ára… (ki mondta, hogy ami kínai, az olcsó?), de egyszer már hatott. Első új-zélandi utunk előtt is meg akarták műteni a térdemet, azóta se került sor műtétre…

Az első ülés meggyőz mégis mazochista vagyok, hiába tagadom. (Az üvöltésem nem hallatszott el hozzátok, amikor a talpamba döfte az egyik tűt, a legfájdalmasabb pontba?) A második kezelés előtt már rémálmaim vannak, de a lábam nem fáj egyfolytában, csak ha sokáig álldogálok… A harmadik… Tudja isten, miként hat ez a szadista gyógymód, de hat…

A negyedik ultramazochista kezelés után már nekiülök, írjak e-mailt Avinak… Miközben nyitom a számítógépem, pendül egyet a telefonom. Üzenet a 7toronyból, Arankától. Nem kínlódok a telefonnal, és nem a levelezőt, hanem a 7torony üzenőjét nyitom. Aranka győzköd, nem tudom-e elvinni Avit? Még hogy nincs telepátia! Cikk-cikk, úgysem hiszek benne!

Avival egyeztetünk, találka a kelenföldi állomáson, telefonszámcsere, az időponttal már felmerülnek „kisebb” nézetkülönbségek. Mi ugyanis azért megyünk pénteken, mert aznap délután a Dél-Mezőségi Tájvédelmi Körzet Cikta tanösvényére is el akartunk jutni.

A kirándulás ellen Avinak nincs kifogása, de hallani sem akar a MÁV-val való vonatozásról, kellemetlen tapasztalatai vannak vele. Akadnak nekem is, meg is írtam a „Balaton a Hat Tyúk Tavá”-ban (https://www.7torony.hu/content.php?c=56481). Végül kerül megoldás arra is, hogy féltízre Kelenföldre érjen.

Mivel rendes apa vagyok, a fiam „élelmes” ötletére (vegyek neki autót és kölcsönadja Ozoráig) azt a megoldást találom, hogy augusztus közepéig, amíg mi úgyis Ausztráliában leszünk, én adom neki kölcsön Szidikét, interneten rendelek jegyet a vonatra, azzal térünk vissza Brassóba. Ha már a kelenföldiben várjuk Avit, ott ki is váltom… Legalábbis így képzelem el… Nem ennyire egyszerű a dolog, ha a MÁV-ot beleszámítjuk. Van nekem is némi előítéletem vele szemben, főleg a kelenföldi személyzettel kapcsolatban…

Amikor megérkezünk, hívom Avit. Nem válaszol. Megpróbálom skype-on, nem válaszol. Emlegetek néhány szentet és állatnevet, egyelőre a nemi szerveket mellőzöm. Keresek egy parkolóhelyet, feleségem biztat, addig váltsam ki a jegyet. Megszólal a telefonom, Avi az. Na, ezt megoldottuk, találkozunk, aztán én beszaladok az állomásépületbe a jegyért. Még sohasem kísérleteztem ilyesmivel… Irány a jegypénztár.

— Nem itt, érdeklődjön az információnál — kapom a választ.

Ott kivárom a sort. Közlik, menjek az automatához, s ott kell. Némi keresgélés, az automatát megtalálom, nem is egyet, hanem kettőt. Beírom a kódot, erre közli velem, a jegyet csak a 14-15-ös vágány melletti automatából lehet kivenni. Az állomás épületében miért nem, az talány marad. Szerencsére nincs csomagom, így csak egyet anyázok, s irány a 14-15-ös vágány. Odaérek. Ott nincs automata. Erre már előkerülnek a szaftosabb kifejezések is az általában passzív szótáramból, megkérdezek néhány arra őgyelgő, hátha-budapestit, egyik sem tudja. Már-már feladom a keresgélést — szerencsére nem aznap utazom —, amikor megszólít egy fiatal pár, és megkérdik, miben segíthetnek. Nemcsak kérdeznek, de tudják is: nem a vágánynál fenn, hanem a metrófeljáróban lenn kell keresni a nevezett automatát. A nagyon kedves pár (mert ekkor már ilyen jelzővel rendelkeztek nálam) még el is kísér egy darabon, nehogy a budapestieket is szidni kezdjem. Hangsúlyozom, velük semmi bajom…

Megkerül a jegyautomata, kettő is. Kiválasztom az egyiket, és boldogan írom bele a kódot, de kiírja: „Nemzetközi jegyeket csak a 14-15-ös vágány melletti jegy-automatából lehet kiváltani…” Majd mire még egyszer végigolvasnám, el is tűnik az üzenet. Mellettem egy fiatalember, olyan egyetemistaféle vesz ki jegyet a másikból, tőle kérek segítséget. Az üzenet láttán megvonja a vállát, láthatóan segítene, de…

Miután elmegy, jön egy ötletem, és megpróbálom a másik automatát. Láss csodát, ad jegyet! Miért nem lehet ezt ráírni: „Külföldi utazásra itt lehet interneten rendelt jegyet váltani?” És miért nem lehet ezt bármelyikben, de legalább az állomásépületben? Szóval, Avinak van némi igaza a MÁV-val kapcsolatban.

Amikor visszaérek feleségem szerencsére elég előrelátó, és nem meri megkérdezni, hol időztem olyan sokat.

Ám e történet előre vetíti, ez csak a kezdet…

Az úton semmi kalandunk nem volt, hamarabb Ozorára jutunk, mint számítottam. Eszter (a GPS) kiválóan végzi a dolgát. Amint meglátom az „Ozora” feliratú helységtáblát, eszembe jut Aranka magyarázata:

— Amint elhaladtok a templom mellett, és átmentetek a Sió hídon, balra, majd rögtön újra balra…”

Templom sehol, Sió-híd sehol, de Eszter a helységnévtábla után rögtön jobbra irányít, majd balra. Kissé gyanús a fák-bokrok közt az út, de Eszter azt állítja, rajta vagyunk a célutcán… Megnyugszunk, amikor meglátjuk a házakat.

— Aranka mondott valamit valami negyedik-ötödik házról, de jobbra, vagy balra? — vakarom meg a fejem, majd házszámot keresek. Első házon nincs, másodikon nincs, végül balra felfedezem az ötöst. Mi az 52/A-t kell megtaláljuk.

— Az még messze van! — jelentem ki, majd gázt adok.

— Most mentél el a 47-es mellett… — közölte a feleségem.

— Milyen utca ez? Jobbról páratlan, balról is páratlan számok, hol vannak a párosak?

Megállok. Feleségem kiszáll, és elindul visszafelé az úton. A többi házon nincs szám… Keresem Aranka telefonszámát, jujj, azt nem kértem el, s mi skypon szoktunk beszélni… Vagy mi vagyunk vakok mind a hárman? Előkerül egy járókelő, s kérdi, kit keresünk.

— Az 52/a számot.

— Olyan itt nincs, de kit keresnek?

— B… B… — hogy is hívják…

Elkeseredetten keresgélek a telefonomban, amikor előkerül egy nagyon kedves hölgy, s kijelenti:

— Azt hiszem, engem keresnek…

Nála csak egy magyar vizsla — akit biztos macskával kereszteztek — fogadna kedvesebben minket, akit rendszeresen meg kell simogatnunk… A szállás rendben, csomagok lehajigálva a szobában, irány Nagydorog! Előbb még felhívom a telefonszámot, amelyet az interneten találtam, hogy érdeklődjek a tanösvény felől. Belépti díj nincs, ma nincs idegenvezetés, magunkban meglátogathatjuk, eltévedni nem lehet, nagyon jól van jelezve… Elhiszem neki.

Amikor beérünk Nagydorogra, elered a zápor. Nem viccel… Hát a kirándulás ez ennyi volt. Kár a benzinért… szó szerint. Fellázad bennem az akut kétoldali koffeinhiány, így beülünk egy kávéra. Jó a kávé, amíg megisszuk, eláll az eső, és a Nap is kisüt. Csakazértis! Irány Cikta!

Megtaláljuk a földutat, amelyről telefonon így tájékoztattak:

— Földút, de jó, buszok is járnak rajta.

Pont az utóbbi a baj. A kerekek annyira süllyednek a homokos talajba, hogy az út felér Szidi aljának megkefélésével. Kell-e traktort hívatnunk? Mégsem, mert jó a sofőr. (És főleg szerény.) Odaérünk, ahonnan indul a tanösvény. „És nem lehet eltéveszteni az utat” — állítólag. Nem számoltak velünk, nekünk sikerült. Végül a második és harmadik tábla között valahol rálelünk az útra. Sajnos a táblák nem írnak tájékoztatót, azt az internetről kellene elolvasni. De nem telefonról… Akkor is végigjárjuk, s kellemeset kirándulunk. Nagy bánatomra sem vércséket, sem ölyveket, sem ürgéket nem látunk, s főleg gyurgyalagokat nem. Helyesbítek. Otthon jövök rá, gyurgyalagot mégis láttunk az egyik magas fa tetején, de csak akkor derül ki, amikor a fényképet kinagyítom. Egy felröppenő fajdkakas, amelyet nem tudok megörökíteni és egy igen ritka szekszárdi csiperke kárpótol.

A mezőn ér utol Aranka telefonja, ne nyolcra menjünk vacsorázni, hanem ha lehet, hatra érjünk oda. Kiderül mégis megvolt a száma, csak nem Pápay Aranka, hanem Aranka Pápayként kellett volna keresnem. Érdeklődünk, hova kell menni, megint emlegeti a Sió-hidat, amelyen már állítólag átjöttünk, de mi színét sem láttuk. Végre kiderül a turpisság, Aranka a másik irányból várt minket, ami a falu közepébe visz.

— Nem lehet eltévedni — nyugtat meg, de nem tudja, kivel van dolga…

— Majd megkapjuk, Ozora nem metropolisz, biztos mindenki hallott a 7torony találkozóról — gondolom én.

Sietősre fogjuk lépteinket, még egyszer megkeféljük Szidi alját komolyabb következmények nélkül. Átöltözünk, lemosdunk, irány a vacsora… Gyalog. Hurrá megvan a Sió-híd, elmegyünk a templom mellett, kiérünk a főtérre, kihalt. Hívom Arankát, nem sikerül… Próbálom skypon, passz. Akkor a házigazdáinkat. Van két szám. Biczi József veszi fel, aki elmagyarázza, hogyan jutunk el hozzájuk. Nem az érdekel, hanem a vacsora helye. Végre egy húron pendülünk, utca házszámot kérek.

— Hunyadi utca, házszám nincs, de mindjárt az utca bejáratánál van, nem lehet eltéveszteni, a vár mellett, a Sió híd előtt..

Persze, az első magyarázat után a vár és templom mellett rossz irányba tértünk… Hurrá, most már nem tévedhetünk el! Reméljük mi… De nem számolunk saját magunkkal…

A Hunyadi utca hamar megkerül, a templom másik oldalán, körülnézünk semmi olyan épület, ami vendéglőre, ebédlőre hasonlítana. Meglátom kicsit arrébb a Kisvadász sörözőt. Reménykedve megyek oda.

— Itt? Ha enni akarnak legközelebb Simontornyán… — „világosítanak” fel, bár erre inkább elsötétítés jelző illene…

Feleségem némi nézelődés után meglát egyik udvaron valami székeket, amelyek vendéglátóipari felszerelésnek tűnnek. Odamegyek érdeklődni, egy hölgy rám szól:

— Azt hiszem, engem keresnek!

Akkor mégsem maradunk éhen.

A vacsora kitűnő, bőséges, és mint kiderül nem is eszeveszettül drága. Utólag rájövök, a hölgy telefonszáma is megvolt nekem, az egyetlen, amelyet nem hívtam fel… Éljen az ozorai vendégszeretet!

Mi legyen a reggeli program? Osztjuk, szorozzuk, a várlátogatás a többiekkel benne van Aranka szervezésében. Végül kedves házigazdáinkkal egyeztetve egy halastó melletti könnyű séta mellett döntünk. Ezt már simán megtaláljuk, mégse vagyunk annyira hülyék. Igaz, sorompó állja az utunkat. Eltévedtünk…

Kiderül, mégsem. Épp meg akarok fordulni, amikor megáll mögöttünk egy autó.

— Miért nem emelik fel a sorompót? — kérdi egy csinos hölgy a kormány mögül.

— Hát szabad? — hökkenek meg, majd eleget teszek a felszólításnak. Nem akar megelőzni, így én érek oda elsőnek. Egy őr azonnal hátraarcot ajánl.

— Magánterület, többet nem látogatható, nem lehet itt halászni!

Végül kiudvarolunk egy pillantást a gyönyörű tündérrózsákra, s épp indulnánk, amikor a hölgy, aki felszólított, hogy nyissuk ki a sorompót (feltehetően egyik tulajdonos), ad egy tippet: menjünk Tamásiba, ott van egy vadaspark… Csak huszonöt kilométer. Mégsem jöttünk ide hiába! Már ezért a tanácsért is megérte.

Az nagy élmény volt! A szarvasok a kezünkből ettek, simogathattuk őket… Kettőkor van a találka a többiekkel a várlátogatásra. Egykor érünk a központba. Csikorgó fékekkel állok meg. Seriék!

Azonnal meg is kapom érte a fricskát:

— Romániában nincs indexelés a kreszben?

Végre együtt, de mit ebédelünk? Egy bódé épp kinyit. Gizikékék gyrost rendelnek, mi lángost. Kissé ideges leszek a várakozástól, mert a lángos negyven percig készül… A két órai várlátogatás megkésik, de az udvaron Aranka vár! Kiosztom neki az első puszit a sok közül, amelyeket utólag így jellemzett:

— Életemben ennyi szakállas puszit nem kaptam!

De hát megérdemelte… Megjelenése azonnal véget vetett minden kalandunknak. Ahogy megérkezett a „főnök”, azonnal minden a helyére került. Ment minden, mint a karikacsapás, zökkenő nélkül. Csak dicsérni tudom az idegenvezetőnket is, aki a várat bemutatta nekünk.

A terem tele lett, kellemes meglepetés volt az ozorai asszonykórus. Rögtön az elején megörökítettem az akkor még oly szigorúnak tetsző Arankát, pedig oka nem volt az aggodalomra. Egy héttornyos hozzászólásomat idézem: „Ő akkor még izgult, de mi már tudtuk, minden rendben lesz!”

Hiába kotyogták el nekem, hogy én leszek az est „sztárja”, megilletődtem a Verő László díj átvételekor, és úgy jártam, mint Petőfi a Fürtbe ment tervben… Szóval „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, de amint a díj elé toppanék, az Arankának kiosztott puszit kivéve füstbe ment a tervem… Nekiálltam, se szó, se beszéd, írásomat felolvasni…

Mint jó szokás itt nálunk a 7toronyban, a kellőnél most is hosszabbra nyúlt az előadás, de nekem úgy tűnt, senki sem bánta. Igaz, ebben Csillag Endrének is volt némi szerepe, aki nem felolvasta, hanem előadta „egypercesét”, ami harminckettőre sikerült.

Aztán jött a házi finomságokkal spékelt finom vacsora, amit szintén házival lehetett meglocsolni. Én itt is „remekeltem”, mármint bejelentettem, bodzalikőrt hoztam, amelyről utóbb kiderült, berkenye… De úgy láttam azért ízlett a társaságnak, többen is repetáztak…

Arankától sajnos a bürokrácia útvesztői miatt hamar megfosztottak minket, így túl kevés köszönömöt adtunk át neki a remek szervezésért. Csak a szakállas puszikat sokallta… Szánom bánom bűneimet…

Egy volt a baj, túl hamar véget ért. Izgalmamban, hogy akitől lehet, búcsúzzak el, fontos iratokat és könyveimet is ottfelejtettem az ebédlőben, hiánytalanul megtaláltam őket reggel…

Még egyszer köszönjük Aranka, köszönjük Ozora, s köszönjük 7torony, mert vagyunk egymásnak!

 

UI. Amint Aranka „elhagyott” bennünket, újrakezdődtek a kalandok. Avi több órát „főtt” a nem létező schengeni belső határon (ahol én legutóbb nem vettem észre, mikor léptük át). Visszafele nincs ellenőrzés. Jó, nem elemzem ezt a labanc kettős értékrendet, mert az már politika, abba meg nem bonyolódom. No, de nekem is kell jusson a jóból (akarom mondani a kalandból), hazaérésünk után, már Brassóban viszketni kezd a karom egy fekete pötty körül. Csak másnap veszem állatszámba, amikor már pirosodik is körülötte, igazolván, hogy nem anyajegy. Szentek, állatok és nemi szervek!

Másnap reggel irány a fertőző kórház. Előre telefonálni próbálok, mégis munkaidő alatt vagyok, mi a szösz, valamiként el kellene kerülnöm az órákig tartó sorbanállást. Foglalt… foglalt… foglalt… Megunom, s odamegyek bejelentés nélkül.

— Ionescu doktornőt keresem… — bányászok sikertelenül a megyei kórházas igazolványom után. Hátha…

— Tanár úr! Nem ismer meg? Diákja voltam! Az egészségügyi főiskolán! — szakít félbe a nővér.

— Jajjj! — ismerem fel.

Szinte megbuktattam egyik félévben… Az ő generációjuk nevezett el Bau-bau (Mumus) úrnak… Állítólag terrorizáltam őket a biokémiával… Pedig csak minimális követelmény szintet…

— Jöjjön!

Bependerít Ionescu doktornő rendelőjébe. Köszöntjük egymást, telefonon „jól” ismerjük egymást. Személyesen még nem találkoztunk, de többször fordultunk egymáshoz. (Főleg ő hozzám, de most fordult a kocka). Épp előadnám, mi történt velem, amikor az orvosnő szól a nővérnek, vegye fel az adataimat. Mire készen vagyunk, már nyomja is a kezembe a receptet.

— De… hiszen… — hebegek — meg se hallgatott, meg sem vizsgált…

— De szemem az van… — mutat a karomra mosolyogva. — Azt a sebészeten szedesse ki!

A receptre nézek, rajta a diagnózis: Lyme-kór. Első fázis.

— Idejében jött, még gyógyítható.

— Tudom… Már a harmadik! Hogy engem miért szeretnek úgy a kullancsok? A felségem egyet sem szedett még össze, pedig neki is 0.I.-es a vércsoportja, mint nekem. (Állítólag ezek a fránya élősködők azt jobban szeretik.) S amelyik rám talál, az mind Lyme-kórt terjeszt…

Hiába jó szakember a kollegina, erre már ő sem tudja a választ.

 

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

Szerző Vandra Attila 769 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.