Kovács Ilon Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Ilon
Fitó Ica
3 év 7 komment
6 év 8 komment

fotó: Orbók Ildikó

 

Hónapokig készültem az útra, annyi képet megnéztem!

Tudom, hogy vannak pillanatok, melyek úgy rögzülnek emlékezetünkben, mint ifjúkorunk lakatba zárt szerelem érzése. Mi érezzük, és csak mi látjuk, úgy, ahogy számunkra a legszebb. Nem lehet szóval elmondani annak, aki akkor nincs ott velünk.

Lihegve értünk fel a fennsíkra. A nap még utolsó erejét próbára téve világította be a tájat. Mindenki a neki tetsző módon örökítette meg a fényeket. A fényképezőgépek kattogása lassan abbamaradt, a csoport leült a hegyoldalon.

Ameddig a fenyők engedni látatták a szemet, csak mi voltunk. Edit több száz métere tőlünk, egy patak mellett sétált a zöld tájban, csak gombostűnyi kék pötty volt.

Karcsi és Tilla, mint mindig, szorosan egymás mellett ültek, és boldog mosollyal nézték vissza a fényképezőgép monitorján a képeiket. Ibi azt mondta, lefotóz bennünket. Ügyesen próbált megállni a hegyoldalon, de nevetésünktől, ami ráragadt, nehezen tudott. Mimi kecses mozdulattal hívta táncba Flórit, de ő, mint akit bűvölnek, csak Mimit látta. Ibi újra fotózott. Mi énekeltünk. A jelentnek újra nagy nevetés lett a vége. Valaki kitalálta, tartsunk cipőszemlét, a bakancsosok nyertek, a bőrcsizma és a gumicsizma a Pádisra nem való.

Cecil ijedten nyúlt a zsebébe.

— Jaj, a macskám! Meg kell etetni!

Csodakütyüjét elővette, valami játékprogram lehetett, megetette a macskáját. Csak néztünk. És akkor elszabadult a pokol. A program a macska hangján minden szavunkat visszamondta. A legvadabb szövegek hangzottak el, és hallottuk vissza. Dőltünk a nevetéstől. Ádi és Robi utánozták a macska hangját, nem tudták abbahagyni.

A fáradság, a jókedv és a végtelen szabadság féktelenséget adott.

Lassan ült el a nevetés. Mindenki maga elé nézett, át a fennsíkon a többezer-éves hegyek hullámzó vonaláig, ahol a zöld fenyők méltósággal őrizték a hegyeket.

Elmerültem a látványba. Ezért jöttem el, hogy ezt lássa, ezt a semmihez nem hasítható tájat minden csábításával.

A fák színe, ahogy a köd ereszkedett mind szürkébbé vált…

Soma jelzett a kezével, hogy indulunk. Csanád is összeszedte az állványra szerelt gépét, mellyel kitartóan fotózta az apró bogárkákat. Amálka is előkerült a fák közül, ő virágokra „vadászott”.

Nehezen hagytuk itt a hegyet. Még néhány fotó kedvéért mindenki elővette a gépét.

Utolsónak maradtam. Messziről hallottam Rita hangját, ahogy sorolta, mi lesz a vacsora.

— Csorbaleves, sült pisztráng, Medve sör…

Nem érdekelt.

Vissza-visszanéztem és tudtam, valamit itt hagyok magamból, hogy én is vihessek, és lelkem mélyén lakatba zárva megtartsam ezt, az oly régóta vágyott látványt, és megélt érzést.

 

 

Köszönet!
7 év 4 komment
7 év 7 komment

fotó: saját

 

 

Az elmúlt nyáron, amikor a Sugovica Foltkörös lányok elkészítették a nemzeti zászlót, és ezzel magyar Guinness-rekordot értek el, teljesen fellelkesültem. Ott mindjárt jelentkeztem, hogy végre van hova leadnom a felhalmozott, varrásból visszamaradt rongyocskáimat. Gyorsan lelomboztak, és újabb kihívás elé állítottak, amikor ezt mondták:

— Gyere el szeptembertől a foltkör foglalkozására, és inkább varrjál…

Így aztán vártam a szeptembert. A foglalkozáson mindenki profi volt. Csak úgy röpködtek a szakkifejezések. Margóval szépen meghúztuk magunkat; majd alakul valahogy. És jöttek a foglalkozások. Ezekben a foltvarrós lányokban van valami, ami megfogja az embert, még akkor is, ha csak „szeretne” ügyes lenni és alkotni, a készségük, ahogy megmutatják a fogásokat, vagy amikor azt mondják:

— Nagyon jó! — pedig…

Eltelt fél év, és mi csipegettünk a lányok tudásából. Akkor jött Rita ajánlata, hogy indít egy alapfokú tanfolyamot, foltvarrást, kezdők részére. Margóval természetesen jelentkeztünk. Hat új ember. Ketten-ketten ismerték egymást, de mindenki mindenkit nem. Óvatos köszönés, érthetetlen bemutatkozások, utólagos kérdések:

— Hogy is hívnak?

Ki büszkén, ki szerényen kirakta a varrógépét, az ollóját, gombostűit, szuper asztali lámpáját, közvetlenül a gépe mellé. Elkezdtük. A megvarrásra szánt mintadarab bemutatása után mindig úgy éreztem, jaj, nem, ez nem megy! Amikor megvettük a legszükségesebb kellékeket — öngyógyuló vágólap, körkés, vonalzó, jelölők —, már tudtam, hogy ezt muszáj csinálni, mert a kiadások lassan egy igen hosszú hétvége költségeit is felemésztették. Tehát hetente cipeltük a gépet, a kellékeket; hóban, fagyban és esőben, mert mindig esett valami, és mindig hideg volt, nemcsak az utcán, a teremben is.

Természetesen voltak boldog pillanatok, amikor valami csoda született. Elkészült egy táska, egy alátét, vagy egy falikép. Kicsit ugyan mindegyik sántított, de Rita nagyon elégedett volt a munkánkkal, és ez még az otthoni befejezés lendületére is kihatott.

Egyik alkalommal neszesszert csináltunk. Már előre elképzeltem, ez sikerülni fog… korábban mindig úgy gondoltam, na, ez nem megy. Persze, nem azért foltvarrás a foltvarrás, hogy azonos méretű lapokat varrogassunk össze, hanem azért, hogy először minél kisebb darabokra vagdaljuk szét, utána alapos fejtörés mellett újra össze tudjuk illeszteni.

Szóval, ez a foglalkozás a tanfolyam vége felé történt. Ekkor már tudtuk egymás nevét, foglalkozását. Az asztalokon a varrógépek is közelebb kerültek egymáshoz, és egy-egy asztali lámpa mintha megérezte volna a barátságokat, nagyobb távolságra világított. Volt sütemény és rövid közös teázás. A speciális ollók, a bontók időnként gazdát cseréltek, hogy azután újra visszataláljanak eredeti tulajdonosukhoz. Vasaláskor már nemcsak sajátunkat vasaltuk, hanem igyekeztünk a társunknak is segíteni. Ha valaki egy sorozatos fejtéskor már nyugtalanabbul emelte fejét a mennyezeti hatkarú csillárra — amiből jó esetben csak kettő működött — egyikünk mindig elvette az anyagot, hogy kifejtse, és a társa megnyugodjon. Azt hiszem, ez is bene van a foltvarrók etikai kódexében.

No, de térjünk vissza a neszesszerhez. Talán az a szerencse, hogy ebben az esetben Rita nem hozott mintadarabot, hanem csak az anyagokat láttuk, illetve lelkesen hallgattuk, ma mi születhet. Gépe válogatja, hogy mit tud, az enyém nem tudott sűrű cakkosat, tehát a gomblyukvarró öltésformával kellett dolgoznom. Várhattam volna egy másik gépnél, de hárman álltak előttem.

A szétvágott és bújtatott anyag összeillesztése után, gép alá került a darab. Férces lett, nem fogta át a széleket, de elkészült. Gondoltam, majd otthon finoman még korrigálhatom a hibákat. A zipzár beillesztésénél is többen elvéreztünk, mert a lehetséges varrási variációk közül a nem megfelelőt választottuk. A bontók folyamatosan működtek, és persze az összemosolygások is.

Rita lelkes volt:

— Ügyesek vagytok! — persze, a bíztatás ebben az esetben pszichológia. Mi azért elhittük.

Megtörtént az összevarrás, kifordítás, és felhangzott a nagy gratuláció:

— Majd otthon bevarrjátok a bélésnyílást. Lett egy szép neszesszeretek. — Ezt is elhittük.

Sietős összepakolás, hangzavar:

— Hol az ollóm… kinél van a bontóm… melyik az én vasalóm? Az az én elosztóm!

— A hulladékokat ide kérem!

 

És eljött a reggel. Nézem a tegnap esti csodát. Sem az alján, sem az oldalán nem jöttek össze a minták, a sarkoknál a varrási illesztés elegánsan távol tartja magát a szemben lévőtől. A zipzár csücske is kívánnivalókat hagy maga után. Itt-ott a tűzéseknél is komoly gondok látszanak. Leteszem.

Kis szünet után újra felveszem. Simogatom, és egyre jobban tetszik. Biztosan a többiek is így lehetnek vele.

Ez a kis kéttenyérnyi csoda az enyém, annyi öltés van benne, mint egy télikabátban, nem ott ahol igazán kellene, de az enyém.

Örülök neki.

7 év 1 Komment

fotó: Orbók Ildikó

   

Éppen a babáimmal játszottam, amikor anyukám szólított.

     — Kislányom, itt a tejeskanna, meg a pénz, hozzál tejet a csarnokból, a boltból élesztőt, és kenyeret a pékségből, holnap reggel kalácsot akarok sütni, és elő kell készíteni.

     A kalács hallatán nagyon gyorsan eltűntettem a babát, és már indultam is.

     Anyukám, amikor kicsit szúrós szemmel átnyújtotta az ütött-kopott tejeskannát, el is szégyelltem magam, de ami megtörtént, az megtörtént. A szép kannán éktelen nagy foltokban zománchiány mutatkozott. Néhány nappal előbb ugyanis, baleset történt vele. Amikor igyekeztem hazafelé, találkoztam egy osztálytársammal, és versenyeztünk. Ki milyen ügyesen tudja a tejjel tele kannát nyújtott karral megforgatni. Már az utolsó lendületnél tartottam, amikor a kanna füle a lendülettől kirepült a kezemből, és a még benne lévő hajtóerő elrepítette, s a kocsiút kemény kövén nagy csattanással ért földet.

     Szóval, fogtam a felém nyújtott kannát, a pénzt és már ott sem voltam.

     A tejcsarnokba akkor hozták nagy alumínium kannákban a délutáni tejet, várakozni kellett. Szerettem a csarnok meleg tej illatát, és mindig ámulva néztem, ahogy az eladó ügyesen belemártja a literes edényt, hosszú egyenes nyelével a kannába, és kiméri a kért mennyiséget. Gyorsan sorra is kerültem.

     Ahogy kiléptem a csarnokból, a szomszéd üzlet ajtajában a borbély bácsi akkor kísért ki valakit az ajtón. Kedélyesen paroláztak.

     A szemben lévő iskolára egy pillanatra ránéztem, nem többre, mert ki akar a tavaszi szünet idején iskolára nézni. Mielőtt bementem volna a boltba, még átszaladtam az úton, hogy a hirdetőoszlopon megnézzem a moziműsort, bíztam benne, hogy a kannaesetet majd elfelejtik a szüleim, s mehetek moziba, hiszen a Két Lotti történetét csak engedik megnézni.

     Anyukám előrelátó volt, mindig dupla adag élesztőt vetetett, mert tudta, hogy felét útközben megeszem, most nem csábultam el, még a cukros pultot sem néztem meg, siettem a pékhez.

     A nagy lovas kocsi ott állt a pékség előtt, akkor pakolták meg frissen sült kenyérrel. Az egész utca tele volt kenyérillattal.

     Egyik kezemben a tejeskanna, másikban a kosár a tejjel, és az élesztővel, már kocogtam is hazafelé.

     A sarkon a Dadus néni akkor kísérte az óvodásokat az első sarokig, ott megvárta, amíg átmennek az úton, még egy figyelmeztető óvó szót küldött utánuk, és fordult vissza. Megállt a piros postaládánál, megtapogatta köpenyén a zsebeket, és egy levelet dobott a ládába.

     Még szigorúan odaszól a három fiúnak, akik a sarki nagy villanytraverzen játszottak:

 — Fiúk az nem játék, megrázhat benneteket az áram!

 — Nem félünk! — jött a válasz.

     Én messze elkerültem a félelmetes szerkezetet, mert nem is olyan régen, a konyhánkban olyan gőz volt, hogy az ablakon folyt le a pára. A rádió az ablakban volt, és az alatta levő papírt a lecsurgó pára eláztatta, amikor a rádióhoz nyúltam, kezem hozzáért a papírhoz, úgy megrázott, hogy a nadrágom sem maradt száraz.  Én tudtam, milyen a „rázás”.

     Hihetetlen milyen ügyesen mozogtak a fiúk a vasrácsok között, büszkén mondták:

     — A múlt héten láttuk a cirkuszban ezeket a mutatványokat, mi is cirkuszosok leszünk!

     A hangra kijött a sarki házban lakó gyönyörű Bella néni, a földig érő matlaszé pongyolájában. A Dadussal, közös erővel sikerült a fiúkat leparancsolni a gyilkos oszlopról. Lógó orral somfordáltak hazafelé.

     Mi is indultunk. A Dadus néni vissza az óvodába, Mária óvó néni már várta az óvoda előtt, én pedig haza. Egyedül Bella néni maradt az utcán, ilyenkor várta haza a férjét.

    

A szomszéd ház kapuja, ahogy kinyílt, mint egy idő óta mindig, most is csalódást okozott. Csak a szomszéd bácsi állt ott, pedig Andrást vártam. Ők már közel egy éve a forradalom idején elmentek. Amikor kérdeztem Anyukámat, hogy hova mentnek, ő csak annyit mondott.

     — Betlehembe.

     — Hogy mentek volna Betlehembe, hiszen András nem is ismerte a betlehemi történetet?

     — Pedig oda mentek.

     Soha nem mondott többet, minden kérdésen ügyesen átsiklott.

     Közben hazaértem. Letettem, amit vásároltam, és a maradék pénzt.

     — Mehetek játszani a kisutcába?

     — Persze, csak igyekezz haza.

     Már ott sem voltam. A kisutca néhány házra volt tőlünk. Már mindenkit ott találtam. Lukba labdát játszottak. Várnom kellett, amire beférek a körbe. A játék úgy történt, hogy volt egy két öklömnyi lyuk, abban egy sok vihart megélt labda. Annyian játszhattuk, ahányan körbe tudtuk állni a lyukat, úgy, hogy a kezünk a labda felett legen. Valaki mondta:

     — Jöjjön az a híres nevezetes — itt egy név hangzott el. Akinek a nevét mondták, az gyorsan felkapta a labdát, mi szétugrottunk, és a dobó valakihez hozzávágta, utána a nevén nevezett mondta a következő nevet.

Egy szétugrásnál akkorát estem, hogy nem bírtam felállni. Ketten feltámogattak, a térdemet leütöttem, és a vér már a bokámig csorgott. Egy dolog vígasztalt, hogy a szemüvegem épségben megúszta. Lassan hazavánszorogtam.

     Ahogy a kapun beléptem, láttam, hogy anyukám a baromfiudvarban szólogatja a kétlábúakat. Felbicegtem a lépcsőn. Előkerestem a patikás dobozt, és könnyek között lemostam a térdemet, majd egy valamikori pelenkával bekötöttem. Bementem a szobába, és az ágyamon bevackoltam magam. 

     Sírtam, sajnáltam a fuccsba ment délutáni játékot, és nagyon fájt a térdem.

     Könnyek között merültem álomba.

 

      Mennyit aludtam, nem tudom. Villódzó fényre, és valami furcsa hangra ébredtem. Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, megtapogattam a térdemet. Nem volt ott a kötés, és a sérülésnek sem éreztem a helyét, a fájdalom is elmúlt.

     Kinyitottam a szemem. Nem tudtam abbahagyni a nevetést. Több mint ötven évet átaludtam!

     Egy emberöltőt!

     A mobilomért nyúltam, és leállítottam az ébresztést.

     Még feküdtem egy darabig… visszagondoltam az álomra.

     A tejcsarnok, és a mellette lévő borbélyüzlet olyan régen bezárt, hogy a vasrács, amit védelmi célokból ráhegesztettek, morzsásra rozsdásodott. A hirdetőoszlop egy kicsit megdőlt, moziplakát sincs rajta már nagyon régóta. Egy eltévedt plakátragasztó néha odaragaszt egy-egy hirdetést valami szórakozásról, azt is angolul írták.

     A bolt helyén Szépségműhely van. Az iskola még áll, és fehér keretes szemekkel hívogatja a nebulókat. Már pékség sincs, csak valami nápolyiféléket gyártó üzem. A vastraverzes villanyoszlop is régen eltűnt, mint ahogy a sarki ház is a postaládával együtt, amikor kiszélesítették az utcát.

     A szépséges Bella néni valahol a felhők között várja a férjét, és néha a Dadus nénivel és Mária óvó nénivel beszélgetnek az élet napos oldaláról.

     Andrásék háza helyén is egy oda nem illő bolt épült. A mi házunk helyén egy társasház áll.

     A kisutcában nem játszanak a gyerekek lukba labdát, mert betonos burkolatot kapott.

     Azok a gyerekek, akik ott éveken át önfeledten játszottak, és nevetésük betöltötte a környéket, mind messze járnak. Már soknak a nevére sem emlékszem, azt sem tudom, ki él még, és ki váltott már angyalszárnyat.

     Csak egy valaki lakik ott, közvetlenül a kisutcával szemben, a repkénnyel befutatott házban.

     A ház mozdulatlan, csak a falait befutó kúszónövény színe változik. Akkor a legszebb, amikor a nyár színe egy hajnalra, bordóra vált, feledtetve a nyarat, és jelezve az őszt, hogy ismét tavasz legyen, és újra nyár, évről évre több emberöltőn keresztül. 

 

8 év 19 komment

a bajai találkozóra *

 

A százéves zsinagóga nehéz faajtajának zárjából a kulcsot a kapus ki sem vette, amikor a fal apró földközeli lyukaiból mozgékony szürke négylábúak szaladtak elő. Kitágult orrlyukkal szimatoltak a számukra túlélést jelentő élelem irányába. A tetthely előtt fél méterrel a mindig korábban érkező elhízott Főnök két hátsó lábára támaszkodva, első lábait feltartva jelezte:

— Állj!

A szürkeségek hosszan csúszva megálltak.

— Csak ne olyan hevesen! A tor, mely közel sem nevezhető lakomának, csak egy szerény morzsa buli. Majd a megbeszélés után.

— Pintyőkém — szólt nyájasan a Főnök a mellette pislogó zselés szőrű egérkéhez. — Te fogod a létszámot ellenőrizni. Sorolod a neveket, és halljam az eseményeket. Kivel mi történt a legutóbbi találkozás óta. Csak röviden!

— Sára! — cincogta csicseregve a kedvenc.

— Sajtbemutatón voltam. Amíg arról beszéltek hogyan készítik, én remekül szórakoztam a sajtban. Sikerült mutatós lyukakat fúrnom. Annyira belemerültem a gondtalan habzsolásba, hogy az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnöm a szeletelő kés elől, de megúsztam.

— Mezei Mici!

— Utcabálon voltam! — kezdte a beszámolót a dundi Mici. — Az volt az igazi! Remek zöldségek voltak. Ti nem is álmodtok olyan finomságokat. Be is spájzoltam rendesen.

— Fáncsi!

— Te hogy nézel ki? — kérdezték szinte egyszerre.

— Sajnos betévedtem, egy kísérleti laboratóriumba, és belenyaltam egy tégelybe.  Elaludtam, és mire felébredtem, egy fehér egér nézett rám, eltelt egy kis idő mire rájöttem, hogy egy tükör előtt állok. A szertől kifehéredtem. Azóta mindig viszket a bőröm, és a farkincám. Szörnyű egy egérsors.

— Te szegény — sopánkodott Pintyőke, de már szólította is a következőt. — Pipi!

— Nagyon oda vagyok, a Régi könyvek szobájában voltam, és valaki az asztalon hagyott egy finom igazi bőrkötetes térképet. Már éppen javában lakmároztam, amikor a szobafelelős visszajött, és egy gyors mozdulattal összecsukta a nehéz könyvet, én pedig benne maradtam.  Két napig rágtam át magam Tolnán-Baranyán mire napvilágra kerültem. Mondanom se kell, hogy az ékszerrel díszített fogamat benne is hagytam. Most mehetek a fogdoktorhoz.

— Áron!

— Késni fog — szólt Mici. — Tudjátok, szemüveget kellene neki hordani, de olyan hiú, hogy kontaktlencsét használ. Azt gondolta már az sem kell neki, és kivette. Nem ment két szobahosszat, amikor ráfutott egy ragasztós csapdára. Most attól próbál megszabadulni, ha sikerül, még ideér.

— Rémes, hogy veletek mi minden történik! — szólt a Főnök. — Pedig mennyit mondom, hogy vigyázzatok. Ki következik, Pintyőkém?

— Következne — mondta Pintyőke —, de nincs itt.

— Kicsoda?

— Hát Samu! Elment hosszú hétvégére.

— Hova? — kérdezte a díszes társaság.

— Beköltözött egy lakóbuszba, és azt levitték a tengerpartra, csak Samu nem halotta, amikor mondták. Mindig imádta a Camping buszait, most ráfázott. A lakókocsi egész nyáron, a kavicsos tengerparton lesz. Kész szerencse, ha túléli ezt a forró nyarat.

— Tovább — intett idegesen a Főnök —, éhes vagyok, és lassan haladunk.

— Dani! Mi van rajtad?

— Az úgy történt, hogy elaludtam. Tudjátok én a Zöld Natúrbolt mellett lakom, pontosabban a Natúrboltban. Mindig nagyon finom magvakat találok. Ezt a BIÓ divatot nekem találták ki. Ebéd után éppen az alsó polcon szundikáltam, amikor a hátamon éreztem, hogy valami szőrös pamacs megérint. Beljebb húzódtam, és később láttam, hogy festették a polcot, ez a zöld csík az újonnan festett polc színe.

— Ne aggódj, Dani, egy két hét, és ha gyakran fekszel a hátadon, lekopik – nyugtatta Fáncsi.

— Kedves vagy, Fáncsi, megnyugtattál.

— Semmi kokettálás! Tóni, te következel — vette át a szót a Főnök.

— Már nem vagyok magányos — kezdte Tóni —, van nekem egy Lilikém!

— Ó, mesélj, te szívtipró! — cincogta türelmetlenül Dani.

— Egy társkereső oldalon láttam meg. Lili felrakott egy képet, és azonnal megtetszett!

— Miért, mi volt a képen?

— Pont egy kolbászvéget majszolt, és csak úgy csillogtak a szemei. Tudjátok, ő egy mészárszék raktárában lakik, illetve most már mindketten ott fészkelünk.

— A mázlista — szólt közbe a mindig éhes Sára.

— Utolsóként Hédi jön! Miért vagy így lefogyva, Hédikém?

— Képzeljétek, el kell költöznöm a villából. Új bejárónőt szerződtetett az ügyvédnő, ahol lakom. Belenéztem a szerződésébe, amit az íróasztalon hagytak. Úgy hívják, hogy higiéniai asszisztens. Ez úgy takarít, hogy sehol egy morzsa, sehol egy szem müzli, egy almahéj. Nem bírom sokáig! Gondoltam, beköltözöm ide a zsinagógába. Annyi ember jár ide, hátha leesik valami.

  — No, erről van szó – vette át a szót a Főnök. — Egérkéim, itt valami furcsa összejövetel lehetett. Néhány sajtos tallért találtuk közvetlenül Robert Merle könyvei mellett, pogácsadarabokat az öreg Jókai kötetek előtt. Krúdy Szinbád-ja közelében pedig kolbászhéjat. Gyanítom, itt valami éhenkórász tollforgatók, vagy újabb kifejezéssel élve, klaviatúra koptatok lehettek.

 Az egerek képéről lehervadt a mosoly, már kopogott a szemük az éhségtől.

 — Azért találtam valamit. Van itt egy Serfőző, vagy Borfőző Attila kötet, nem tudom, ki lehet, de nem is érdekel. Jó ember lehet, mert egy félig tele poharat hagyott itt, finom rozéval.

 — Akkor, kedves templom, vagy zsinagóga egerei — szólt Pintyőke —, kiosztom a szívószálakat, és igyunk ennek az Attilának az egészségére, no meg a mi egészségünkre!

 

8 év 19 komment

fotó: saját *

 

 

 

 

Emlékeim állóképek:

katonaruhás fiatal vagy,

máskor fotelben ülsz,

vagy fogod a kezem.

 

Azon az utolsó reggelen

nem volt kérdés, sem üzenet.

Előző napi mosolyodat

felváltotta a nyugalom arca,

nem gondoltál ránk,

Anyánkra, hagytál sorsunkra.

 

Fel sem fogtuk azt a napot.

 

A nem megértésre már

nincs könnyem, csak

valami megmagyarázhatatlan

érzés, hogy ehhez volt erőd.

Álmaimban, ha látlak, mosolyogsz,

nem kérdezel, csak tudomásul veszel.

Lelkem mélyén eltemetett kérdések

ritkán törnek fel.

Akkor kicsit korhollak.

Felnőni sem láttál,

küzdelmeinknek nem voltál részese.

 

Nem tudom milyen lett volna,

ha szavaid kísérnek, s ugyanúgy fogod kezem..

 

Télen a hó megolvad a pislákoló

gyertya mellett, meleget üzen.

Most a nyár hagyja hosszan égni a lángot.

 

 

8 év 23 komment

Alcím: Hallom a csendet, várom az ihletet…
fotó: saját *

 

Éjszaka.

      Apró percenés a százéves íróasztal felől. Egy szorgos szú keresheti helyét a szecessziós faragások között. Az is lehet, hogy a korban hozzáillő szekrény ajtaja nyílik, kit tudja milyen földi mozgás hatására.

      A közeli útról egy autó kerekének suhogása hallik az esti esőtől nedves úton.

      Aztán csend.

      A neszek továbblibbennek. Képek villannak elém. Az első találkozásról, látom, a szürke alapon a hét tornyot.

      — Írjam? — kérdezte Maja. — Kovács Ilon — mondta, és már kopogott is a klaviatúra.

      Az első gyerekvers, és annak örömteli elfogadása. Akkor még nem tudtam, hogy lesz tovább is.

      Akadozva, de jöttek; novellák, elbeszélések, rövidebb, hosszabb versek. Először rímekkel, később szabadon, ahogy a gondolat, ha van tere. Olykor volt.

      Ott voltatok Ti, és jöttetek oly sokan! Kezdetben apró ikonokba rejtve, majd fizikai valóságotokban.

      Icu kezdeményezte mindig: Menjünk a találkozókra! Nekem, először Szeged, olyan Ki kicsoda játékkal kezdődött. Azután Budapest, Debrecen, Kecel, és Kéthely, talán nem is ez volt a sorrend. Mennyi élmény! Ebbe most jó egy kicsit belefürödni.

      Az emlékezést a falióra ütemes karcos kocogása kíséri. Pat-pat-pat.

      Mennyire izgultam, amikor írást küldtem be! Sokszor hetekig dédelgettem, simogattam mielőtt útjára engedtem volna. Olykor, egy hírtelen jött érzés, élmény hatására olyan sorok születtek, amik megismételhetetlenek. Tudom, egyszer délután beküldtem egy verset, el voltam bűvölve tőle. Lestem a Főoldalt. Semmi. Látszott, hogy a két „verses” szerkesztő „fenn van”, de valahogy nem engednek fel írásokat a sajátjukon kívül. Éjfélig bírtam, aztán zaklatott szívvel lefeküdtem. Reggel ott volt az üzenet.

      — Ilon, mi ez?  Nem tudom, mit akarsz ezekkel a sorokkal, mert csak összefüggéstelen sorok! Szerinted ez vers? Nem értem mit akarsz! Dolgozz rajta!

      — Pukkadj meg — gondoltam, meg még mást is.

      Emlékezetes nap volt, mert másnap, már hiányoztak a névsorból. Távozásukhoz nem volt közöm túl kis pont vagyok én a nagyok dolgában.

      Ritkán vagyok fenn ilyen korán. A szomszéd kakasa — Sonkoly Éva írásából merítve — már az éjszakai élményeit kukorékolja világgá, és egy elégedetlen kacsa hápogva zengi a félresikeredett légyottját.

      Virrad.

      A redőny rései világosodnak. A szú neszezését felváltja az induló hétköznapok zaja. Az apró madarak éneke, és a vadgalamb mély baritonja.

      Még emlékezni akarok. Két antológiát értem/éltem meg. Nem hittem a szememnek, amikor a kötetet a kezembe vettem, még erős nyomdaszaga volt. A kecskeméti cukrászdában, ahol Pulai Éva átadta, a könyv szaga elnyomta a sütemények illatát, ahogy visszagondolok rá, most is felgyorsul a szívverésem.

      Hiába van ellenemre, reggel lett.

      A szomszéd már kiállt az autójával, és elindult. Már nincs szobazaj, csak a külvilág zaja. Újra egy hétköznap.

      Érzem, Attila kérésének nem tudok megfelelni. Mit írjak a Toronyról?  Csak ilyen mindennapi, egyszerű gondolataim vannak. Nem jön az ihlet.

      A június végi találkozó kicsit más lesz. Valakinek az otthonába, kertjébe megyünk. Egy régi akaratot, egy álmot teljesítünk. Fejet hajtva egy olyan ember előtt, kinek személyisége, segítő szava még most is szilárd oszlopkén tartja közösségünket.

      Kedves Léna, köszönjük a meghívást. Kellemes napot kívánok!

 

 

 

 

 

8 év 30 komment

* + képek

 

 

 

A napokban érkezett anyukámhoz egy felkérés: meséljen arról, milyen volt, amikor szerepeket tanultak és adtak elő a faluban. Meglepve tapasztaltam, hogy a korábbi felkéréseket mindig visszautasította, most mintha tetszene neki a téma. Hiúság is van a világon — gondoltam — és az nincs korhoz kötve.

Azt kerek perec leszögezte, hogy ő idegennek nem beszél, és a TV-szerepléstől is elzárkózott.

— Majd te, kislányom, leírod.

Nem volt mit tennem, kértem keressen ilyen fényképeket, és beszélgessünk. Még aznap délután láttam, ahogy elővette a dobozokat a szekrényből, és válogatni kezdett a képek között.

Talált két olyan felvételt, ami egy-egy színelőadás szereplőit örökítette meg, természetesen jelmezben. Egy másik felvételen a Lánykör és a Fiúegylet tagjai voltak, az első sorban középen a tánctanárral.

A beszélgetésünk nem volt folyamatos, mert hamar megunta, látható jelét adta, hogy: mára elég.

Összeírtam mit is fogok kérdezni, és igazodva az időbeosztásához — TV és barátnők — megegyeztünk.

— Anyuci! Ezek a szereplések melyik évben történtek?

— Úgy 1940-ben már játszottunk, azért tudom, mert az egyik fénykép hátlapján ott a dátum.

— Ki fényképezett?

— Ha jól látom, a kép hátoldalán ez áll: Dúl László modern fényképészete Kiskőrös. Az amatőrképeket Szittyavári József tanító úr készítette.

— Mikor kezdődtek a próbák?

— Ahogy az őszi munkák befejeződtek, és a fiatalok ráértek, akkor kezdtünk próbálni. Azt el sem lehetett volna képzelni, hogy a legnagyobb dologidőben mi szerepet tanuljunk.

— Hogy történt a szereplők kiválasztása?

— A szereplők a Lánykör és a Fiúegylet tagjaiból jelölték ki. A bemutatásra kerülő darabot a faluba helyezett káplánok tanították be. Jó szemük volt hozzá, hogy kiválasszák a megfelelő személyeket a szerepekre, és a választásuk helyesnek is bizonyult. 

— Hol próbáltak, és hol adták elő a darabokat?

— A falu híres kocsmájában, te már úgy ismered, hogy a Kisa kocsma. Ott jöttünk össze, ott voltak a próbák és az előadások is.

— A szülők hogyan viszonyultak ezekhez a szereplésekhez?

— Emlékezetem szerint, nem volt kifogásuk ellene. Amikor megvolt az első évben a bemutató, nagyon is büszkék voltak arra, ha fiuk, vagy lányuk szerepelhetett.

— Hány előadásra emlékszik!

— Három előadás volt. ősszel kezdtük a próbákat, Karácsonykor, Vízereszt táján és valamikor Húsvét környékén tartottuk az előadásokat. Természetesen belépőjeggyel lehetett megnézni, hiszen a bérleti díjat ki kellett fizetni, ebben a világ nem változott. A nézőtér mindig megtelt. Túl kevés volt akkoriban a szórakozási lehetőség, és erről a jeles bemutatóról, aki csak tehette nem akart lemaradni. Akinek a gyermeke bekerült a darabba azért ment el megnézni, akinek nem, az azért nézte meg. És ugye a mindenkori kíváncsiakról se feledkezzünk meg. Hetekre adott beszédtémát a petróleumlámpás hosszú téli estékre. Ki milyen volt, jó vagy rossz, ki-kire hogyan nézett. Ezek fontos megbeszélni valók voltak akkortájt.

— Milyen hangulatban teltek a próbák?

— No, hallod! Milyenek a tizenhat-húsz évesek, elevenségben nem különböztünk a maiaktól. Megboldogult Tisztelendőink türelmét igencsak próbára tettük, elő is fordult, hogy otthagyott bennünket. Persze másnap ott folyatattuk ahol abbahagytuk.

— Milyen darabok voltak, amiket előadtak?

— Minden alkalommal valami népszínmű, ami történetében szorosan kapcsolódott a falusi élethez, így aztán a szereplők is, és a hallgatóság is úgy érezte, hogy akár vele is megtörténhetett volna.

— A jelmezeket és a díszletet honnan szerezték?

— No, ezek nem kerültek külön kiadásba. Mindenki talált otthon olyan ruhát, amit a szerepe megkívánt, ha nem, akkor az hozott attól, akinek volt megfelelő. A fiúknak a bajuszáról a falusi borbély, Orosz Laci bácsi gondoskodott. Valami csodaszerrel ragasztott bajuszt a fiúk orra alá, hogy „szerephű” legyen az ábrázatuk. A díszlet az nem volt túl bonyolult, egy-két bútordarab, amit szintén összeadtunk. A háttérképet ügyes asztalos fiúk állították össze. Mindig akadt, aki szépen tudott festeni, vagy meszelni, és már készen is volt.

— Zenés darab is volt?

— Zenés? Inkább úgy mondanám, hogy zenés, énekes betétek voltak benne. Ilyenkor cigányzenészek húzták. A színpad előtt álltak, hol jobb, hol a baloldalon. Tudták mikor kell belépniük. De szép is volt!

— Anyuci, csak nem az a cigányzenész volt, akinek a sírjához, ha kimegyünk a temetőbe, mindig vagy virágot, vagy gyertyát visz?

— Ő az. Úgy hívták, hogy Lakatos Péter. Sokszor húzta az ablakom alatt… no, most egy kicsit pihenjük. Járok egyet.

Egy óra múlva szólt, hogy beszélgethetünk tovább.

— No, és a világítás?

— Miről beszélsz? A ’40-es években vagyunk és falun, ahol a vasút is három kilométerre van a településtől. Már elfelejtetted, hogy a villanyt ’58-ban vezették be a Nagymama házába, és akkor is csak a konyhába. Visszatérve az előadásra. Volt olyan lámpa, amit úgy kellett felpumpálni. A részletekre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy azzal világítottunk /beépített dinamót áramgenerátor hajtott, és az világított/.

— Kik segítették még a játékukat?

— Természetesen a falu önkéntes tűzoltói. Közülük mindig őrt állt valaki, aki felügyelt, persze tőz sosem volt, csak az ifjú szívekben.

— Most, ahogy nézegeti a képeket, kire emlékszik még?

— Jaj, nehezen jönnek elő a nevek. Herczeg Gábor, Herczeg Rozika, Orcsik Ilonka, Péter Böske, Flaisz Terka, meg a testvére. A Tisztelendők közül, Kiss Gábor, Varga Imre, vele később is sokszor találkoztam, Asztalos Farkas, a keresztneve már eszembe sem jut. A többiek nevét elmosta az idő.

— Mit tud róluk?

— Hmm. Néhányukkal még tartottam kapcsolatot, de a háború utáni években én elkerültem a faluból, csak hallomásból tudom, hogy a fiúk közül néhányan a háborúba vesztek, és soha nem jöttek vissza. Ha vagyunk is, már csak egy-ketten abból a „társulatból”, a többiek Földvárra utaztak.

— ?

— Nem hallottad még ezt a mondást? Hát, Szent Mihály lován, valahol egy másik világban keresik, és remélem meg is találják a megfelelő szerepüket.

 

Nem kérdeztem többet. Ő is elcsendesedett, hetven évre emlékezett vissza… Lassan kijöttem a szobájából, az ajtóból még láttam, hogy a fényképeket nézegette, egy eltűnt világot, ami már csak foszlányokban ugyan, ám él az emlékezetében, de semmiben sem hasonlít ahhoz, amiben ma élünk.

 

 

https://picasaweb.google.com/vacsilon/Szinjatszas?authuser=0&authkey=Gv1sRgCN_7mpSz1IK1bw&feat=directlink

 

 

9 év 31 komment

Fotó: Ligeti László *

Mindenki ott nyüzsgött körülötte, és drukkolt.

— Mély levegő, szárnyakat szét, erőteljes elrugaszkodás! — mondta a Papa.

Mama csak ült, és aggódva figyelt. Testvérei nem mertek a fészek széléig merészkedni túl gyengék voltak hozzá, csak nyakukat nyújtogatták, hogy minél többet lássanak.

A következő percben megtörtént az indulás. Ahogy Papa mondta: levegő, szárnyak elrugaszkodás.

— Sikerült! — búgta vissza a család felé.

Körözött kicsit a Múzeum udvara felett, majd lassan leereszkedett egy ablakpárkányra.

— Mennyi látnivaló! — gondolta. — Sokkal érdekesebb minden, mint odafenn a fészekben.

Alatta az udvaron semmi mozgást nem látott. A sétautakat segélyező bokrokon még ott csillogtak a reggeli esőcseppek. A falak tövében lévő borostyán kúszó ágai egészen a párkányig értek. Üdvözlésképpen csőrével a levélen lévő vízcsepp felé kapott. A bátor mozdulattól kicsit megingott.

— No-no! — nyugtatta magát. Amint egyensúlyát visszanyerte megnyugodott.

Már napokkal előbb kinézte a szembe lévő oldalon a függőfolyosót. A fészekből pont odalátott.

Összeszedte minden erejét, újra felszállt. Érezte szárnyaiban már több az erő. Körözött egyet az udvar felett, aztán leereszkedett a függőfolyosó korlátjára. Pont jókor ért oda, mert elfáradt. Apró fejét a fészek irányába fordította. Látta Mamát, Papát és a két testvérét, amint őt figyelik. Nagyon büszke volt magára. Megtette az első utat, amit majd sok-sok repülés fog követni.

Lábaival könnyen kapaszkodott a keskeny korlátba, és sétált abba az irányba, ahol a délelőtti nap melegével már felszárította a maradék nedvességet.

Váratlanul megremegett alatta a korlát. Körülnézett: egy furcsa, mozgó négylábú közeledett feléje. Rögtön eszébe jutott, hogy a Papa egyszer figyelmeztette, hogy nagyon veszélyes.

Á igen, a fészekből egyszer látták ezt az állatot. A Papa azt mondta, ez a Cica, de eszetekbe ne jusson a közeletekbe engedni! Ha megjelenik, azonnal el kell onnan repülni!

Azt a Papa nem tette hozzá, hogy miért nem lehet vele játszani.

A Cica lassan közeledett a vadgalambhoz. Aprókat lépett, a jó zsákmány reményében már előre mozgatta a bajuszát. Azt látta, hogy nagyon kicsi a galamb, de reggelire — gondolta —, megteszi. 

A fészekben nagy volt az izgalom. Mama indult volna megvédeni gyermekét, de a Papa tartóztatta.

— Nyugodj meg kedves, meg tudja magát védeni. Ezt is meg kell tanulnia, nem lehetsz sokáig a szárnya közelében.

A Cicának feltűnt, hogy a galamb csak ül, és várakozóan néz feléje.

— Nem szokott ilyen előfordulni – csodálkozott. – Ez egy mafla galamb. Milyen szerencsém van!

Beleszimatolt a levegőbe, és érezte a friss hús szagát. Ekkor mintha búgó hangon a galamb azt mondta volna.

— Szeretlek Cica!

Cica a döbbenettől elvesztette az egyensúlyát, bal mancsával mellélépett a korláton. A már tátott száját jól beverte a vasba, és máris a folyosó kőlapján találta magát. Ugrott volna újra, de addigra a galamb kecsesen ellibbent, vidáman körözve visszarepült a családi fészekbe.

Soha nem kerültek többé ilyen közel egymáshoz. A Cica sokszor látta amint a bokrokon és a fák ágán üldögél a korábban reggelinek való galamb, ott búgja énekét. Egy idő után belátta, jobb, ha visszatér a Múzeum pincéjébe a már megszokott egérvadászatokhoz. 

 

 

 

A fotó a szerző engedélyével került felhasználásra. A kép eredeti címe: Dilemma

 

Kovács Ilon Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.