Interjú Anyukámmal

* + képek

 

 

 

A napokban érkezett anyukámhoz egy felkérés: meséljen arról, milyen volt, amikor szerepeket tanultak és adtak elő a faluban. Meglepve tapasztaltam, hogy a korábbi felkéréseket mindig visszautasította, most mintha tetszene neki a téma. Hiúság is van a világon — gondoltam — és az nincs korhoz kötve.

Azt kerek perec leszögezte, hogy ő idegennek nem beszél, és a TV-szerepléstől is elzárkózott.

— Majd te, kislányom, leírod.

Nem volt mit tennem, kértem keressen ilyen fényképeket, és beszélgessünk. Még aznap délután láttam, ahogy elővette a dobozokat a szekrényből, és válogatni kezdett a képek között.

Talált két olyan felvételt, ami egy-egy színelőadás szereplőit örökítette meg, természetesen jelmezben. Egy másik felvételen a Lánykör és a Fiúegylet tagjai voltak, az első sorban középen a tánctanárral.

A beszélgetésünk nem volt folyamatos, mert hamar megunta, látható jelét adta, hogy: mára elég.

Összeírtam mit is fogok kérdezni, és igazodva az időbeosztásához — TV és barátnők — megegyeztünk.

— Anyuci! Ezek a szereplések melyik évben történtek?

— Úgy 1940-ben már játszottunk, azért tudom, mert az egyik fénykép hátlapján ott a dátum.

— Ki fényképezett?

— Ha jól látom, a kép hátoldalán ez áll: Dúl László modern fényképészete Kiskőrös. Az amatőrképeket Szittyavári József tanító úr készítette.

— Mikor kezdődtek a próbák?

— Ahogy az őszi munkák befejeződtek, és a fiatalok ráértek, akkor kezdtünk próbálni. Azt el sem lehetett volna képzelni, hogy a legnagyobb dologidőben mi szerepet tanuljunk.

— Hogy történt a szereplők kiválasztása?

— A szereplők a Lánykör és a Fiúegylet tagjaiból jelölték ki. A bemutatásra kerülő darabot a faluba helyezett káplánok tanították be. Jó szemük volt hozzá, hogy kiválasszák a megfelelő személyeket a szerepekre, és a választásuk helyesnek is bizonyult. 

— Hol próbáltak, és hol adták elő a darabokat?

— A falu híres kocsmájában, te már úgy ismered, hogy a Kisa kocsma. Ott jöttünk össze, ott voltak a próbák és az előadások is.

— A szülők hogyan viszonyultak ezekhez a szereplésekhez?

— Emlékezetem szerint, nem volt kifogásuk ellene. Amikor megvolt az első évben a bemutató, nagyon is büszkék voltak arra, ha fiuk, vagy lányuk szerepelhetett.

— Hány előadásra emlékszik!

— Három előadás volt. ősszel kezdtük a próbákat, Karácsonykor, Vízereszt táján és valamikor Húsvét környékén tartottuk az előadásokat. Természetesen belépőjeggyel lehetett megnézni, hiszen a bérleti díjat ki kellett fizetni, ebben a világ nem változott. A nézőtér mindig megtelt. Túl kevés volt akkoriban a szórakozási lehetőség, és erről a jeles bemutatóról, aki csak tehette nem akart lemaradni. Akinek a gyermeke bekerült a darabba azért ment el megnézni, akinek nem, az azért nézte meg. És ugye a mindenkori kíváncsiakról se feledkezzünk meg. Hetekre adott beszédtémát a petróleumlámpás hosszú téli estékre. Ki milyen volt, jó vagy rossz, ki-kire hogyan nézett. Ezek fontos megbeszélni valók voltak akkortájt.

— Milyen hangulatban teltek a próbák?

— No, hallod! Milyenek a tizenhat-húsz évesek, elevenségben nem különböztünk a maiaktól. Megboldogult Tisztelendőink türelmét igencsak próbára tettük, elő is fordult, hogy otthagyott bennünket. Persze másnap ott folyatattuk ahol abbahagytuk.

— Milyen darabok voltak, amiket előadtak?

— Minden alkalommal valami népszínmű, ami történetében szorosan kapcsolódott a falusi élethez, így aztán a szereplők is, és a hallgatóság is úgy érezte, hogy akár vele is megtörténhetett volna.

— A jelmezeket és a díszletet honnan szerezték?

— No, ezek nem kerültek külön kiadásba. Mindenki talált otthon olyan ruhát, amit a szerepe megkívánt, ha nem, akkor az hozott attól, akinek volt megfelelő. A fiúknak a bajuszáról a falusi borbély, Orosz Laci bácsi gondoskodott. Valami csodaszerrel ragasztott bajuszt a fiúk orra alá, hogy „szerephű” legyen az ábrázatuk. A díszlet az nem volt túl bonyolult, egy-két bútordarab, amit szintén összeadtunk. A háttérképet ügyes asztalos fiúk állították össze. Mindig akadt, aki szépen tudott festeni, vagy meszelni, és már készen is volt.

— Zenés darab is volt?

— Zenés? Inkább úgy mondanám, hogy zenés, énekes betétek voltak benne. Ilyenkor cigányzenészek húzták. A színpad előtt álltak, hol jobb, hol a baloldalon. Tudták mikor kell belépniük. De szép is volt!

— Anyuci, csak nem az a cigányzenész volt, akinek a sírjához, ha kimegyünk a temetőbe, mindig vagy virágot, vagy gyertyát visz?

— Ő az. Úgy hívták, hogy Lakatos Péter. Sokszor húzta az ablakom alatt… no, most egy kicsit pihenjük. Járok egyet.

Egy óra múlva szólt, hogy beszélgethetünk tovább.

— No, és a világítás?

— Miről beszélsz? A ’40-es években vagyunk és falun, ahol a vasút is három kilométerre van a településtől. Már elfelejtetted, hogy a villanyt ’58-ban vezették be a Nagymama házába, és akkor is csak a konyhába. Visszatérve az előadásra. Volt olyan lámpa, amit úgy kellett felpumpálni. A részletekre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy azzal világítottunk /beépített dinamót áramgenerátor hajtott, és az világított/.

— Kik segítették még a játékukat?

— Természetesen a falu önkéntes tűzoltói. Közülük mindig őrt állt valaki, aki felügyelt, persze tőz sosem volt, csak az ifjú szívekben.

— Most, ahogy nézegeti a képeket, kire emlékszik még?

— Jaj, nehezen jönnek elő a nevek. Herczeg Gábor, Herczeg Rozika, Orcsik Ilonka, Péter Böske, Flaisz Terka, meg a testvére. A Tisztelendők közül, Kiss Gábor, Varga Imre, vele később is sokszor találkoztam, Asztalos Farkas, a keresztneve már eszembe sem jut. A többiek nevét elmosta az idő.

— Mit tud róluk?

— Hmm. Néhányukkal még tartottam kapcsolatot, de a háború utáni években én elkerültem a faluból, csak hallomásból tudom, hogy a fiúk közül néhányan a háborúba vesztek, és soha nem jöttek vissza. Ha vagyunk is, már csak egy-ketten abból a „társulatból”, a többiek Földvárra utaztak.

— ?

— Nem hallottad még ezt a mondást? Hát, Szent Mihály lován, valahol egy másik világban keresik, és remélem meg is találják a megfelelő szerepüket.

 

Nem kérdeztem többet. Ő is elcsendesedett, hetven évre emlékezett vissza… Lassan kijöttem a szobájából, az ajtóból még láttam, hogy a fényképeket nézegette, egy eltűnt világot, ami már csak foszlányokban ugyan, ám él az emlékezetében, de semmiben sem hasonlít ahhoz, amiben ma élünk.

 

 

https://picasaweb.google.com/vacsilon/Szinjatszas?authuser=0&authkey=Gv1sRgCN_7mpSz1IK1bw&feat=directlink

 

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Kovács Ilon 73 Articles
Dunaparti városban élek. Érdekel a világ, és ami benne történik. Szeretek itt olvasgatni, és ha kedvem van írogatok is.