Éppen a babáimmal játszottam, amikor anyukám szólított.
— Kislányom, itt a tejeskanna, meg a pénz, hozzál tejet a csarnokból, a boltból élesztőt, és kenyeret a pékségből, holnap reggel kalácsot akarok sütni, és elő kell készíteni.
A kalács hallatán nagyon gyorsan eltűntettem a babát, és már indultam is.
Anyukám, amikor kicsit szúrós szemmel átnyújtotta az ütött-kopott tejeskannát, el is szégyelltem magam, de ami megtörtént, az megtörtént. A szép kannán éktelen nagy foltokban zománchiány mutatkozott. Néhány nappal előbb ugyanis, baleset történt vele. Amikor igyekeztem hazafelé, találkoztam egy osztálytársammal, és versenyeztünk. Ki milyen ügyesen tudja a tejjel tele kannát nyújtott karral megforgatni. Már az utolsó lendületnél tartottam, amikor a kanna füle a lendülettől kirepült a kezemből, és a még benne lévő hajtóerő elrepítette, s a kocsiút kemény kövén nagy csattanással ért földet.
Szóval, fogtam a felém nyújtott kannát, a pénzt és már ott sem voltam.
A tejcsarnokba akkor hozták nagy alumínium kannákban a délutáni tejet, várakozni kellett. Szerettem a csarnok meleg tej illatát, és mindig ámulva néztem, ahogy az eladó ügyesen belemártja a literes edényt, hosszú egyenes nyelével a kannába, és kiméri a kért mennyiséget. Gyorsan sorra is kerültem.
Ahogy kiléptem a csarnokból, a szomszéd üzlet ajtajában a borbély bácsi akkor kísért ki valakit az ajtón. Kedélyesen paroláztak.
A szemben lévő iskolára egy pillanatra ránéztem, nem többre, mert ki akar a tavaszi szünet idején iskolára nézni. Mielőtt bementem volna a boltba, még átszaladtam az úton, hogy a hirdetőoszlopon megnézzem a moziműsort, bíztam benne, hogy a kannaesetet majd elfelejtik a szüleim, s mehetek moziba, hiszen a Két Lotti történetét csak engedik megnézni.
Anyukám előrelátó volt, mindig dupla adag élesztőt vetetett, mert tudta, hogy felét útközben megeszem, most nem csábultam el, még a cukros pultot sem néztem meg, siettem a pékhez.
A nagy lovas kocsi ott állt a pékség előtt, akkor pakolták meg frissen sült kenyérrel. Az egész utca tele volt kenyérillattal.
Egyik kezemben a tejeskanna, másikban a kosár a tejjel, és az élesztővel, már kocogtam is hazafelé.
A sarkon a Dadus néni akkor kísérte az óvodásokat az első sarokig, ott megvárta, amíg átmennek az úton, még egy figyelmeztető óvó szót küldött utánuk, és fordult vissza. Megállt a piros postaládánál, megtapogatta köpenyén a zsebeket, és egy levelet dobott a ládába.
Még szigorúan odaszól a három fiúnak, akik a sarki nagy villanytraverzen játszottak:
— Fiúk az nem játék, megrázhat benneteket az áram!
— Nem félünk! — jött a válasz.
Én messze elkerültem a félelmetes szerkezetet, mert nem is olyan régen, a konyhánkban olyan gőz volt, hogy az ablakon folyt le a pára. A rádió az ablakban volt, és az alatta levő papírt a lecsurgó pára eláztatta, amikor a rádióhoz nyúltam, kezem hozzáért a papírhoz, úgy megrázott, hogy a nadrágom sem maradt száraz. Én tudtam, milyen a „rázás”.
Hihetetlen milyen ügyesen mozogtak a fiúk a vasrácsok között, büszkén mondták:
— A múlt héten láttuk a cirkuszban ezeket a mutatványokat, mi is cirkuszosok leszünk!
A hangra kijött a sarki házban lakó gyönyörű Bella néni, a földig érő matlaszé pongyolájában. A Dadussal, közös erővel sikerült a fiúkat leparancsolni a gyilkos oszlopról. Lógó orral somfordáltak hazafelé.
Mi is indultunk. A Dadus néni vissza az óvodába, Mária óvó néni már várta az óvoda előtt, én pedig haza. Egyedül Bella néni maradt az utcán, ilyenkor várta haza a férjét.
A szomszéd ház kapuja, ahogy kinyílt, mint egy idő óta mindig, most is csalódást okozott. Csak a szomszéd bácsi állt ott, pedig Andrást vártam. Ők már közel egy éve a forradalom idején elmentek. Amikor kérdeztem Anyukámat, hogy hova mentnek, ő csak annyit mondott.
— Betlehembe.
— Hogy mentek volna Betlehembe, hiszen András nem is ismerte a betlehemi történetet?
— Pedig oda mentek.
Soha nem mondott többet, minden kérdésen ügyesen átsiklott.
Közben hazaértem. Letettem, amit vásároltam, és a maradék pénzt.
— Mehetek játszani a kisutcába?
— Persze, csak igyekezz haza.
Már ott sem voltam. A kisutca néhány házra volt tőlünk. Már mindenkit ott találtam. Lukba labdát játszottak. Várnom kellett, amire beférek a körbe. A játék úgy történt, hogy volt egy két öklömnyi lyuk, abban egy sok vihart megélt labda. Annyian játszhattuk, ahányan körbe tudtuk állni a lyukat, úgy, hogy a kezünk a labda felett legen. Valaki mondta:
— Jöjjön az a híres nevezetes — itt egy név hangzott el. Akinek a nevét mondták, az gyorsan felkapta a labdát, mi szétugrottunk, és a dobó valakihez hozzávágta, utána a nevén nevezett mondta a következő nevet.
Egy szétugrásnál akkorát estem, hogy nem bírtam felállni. Ketten feltámogattak, a térdemet leütöttem, és a vér már a bokámig csorgott. Egy dolog vígasztalt, hogy a szemüvegem épségben megúszta. Lassan hazavánszorogtam.
Ahogy a kapun beléptem, láttam, hogy anyukám a baromfiudvarban szólogatja a kétlábúakat. Felbicegtem a lépcsőn. Előkerestem a patikás dobozt, és könnyek között lemostam a térdemet, majd egy valamikori pelenkával bekötöttem. Bementem a szobába, és az ágyamon bevackoltam magam.
Sírtam, sajnáltam a fuccsba ment délutáni játékot, és nagyon fájt a térdem.
Könnyek között merültem álomba.
Mennyit aludtam, nem tudom. Villódzó fényre, és valami furcsa hangra ébredtem. Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, megtapogattam a térdemet. Nem volt ott a kötés, és a sérülésnek sem éreztem a helyét, a fájdalom is elmúlt.
Kinyitottam a szemem. Nem tudtam abbahagyni a nevetést. Több mint ötven évet átaludtam!
Egy emberöltőt!
A mobilomért nyúltam, és leállítottam az ébresztést.
Még feküdtem egy darabig… visszagondoltam az álomra.
A tejcsarnok, és a mellette lévő borbélyüzlet olyan régen bezárt, hogy a vasrács, amit védelmi célokból ráhegesztettek, morzsásra rozsdásodott. A hirdetőoszlop egy kicsit megdőlt, moziplakát sincs rajta már nagyon régóta. Egy eltévedt plakátragasztó néha odaragaszt egy-egy hirdetést valami szórakozásról, azt is angolul írták.
A bolt helyén Szépségműhely van. Az iskola még áll, és fehér keretes szemekkel hívogatja a nebulókat. Már pékség sincs, csak valami nápolyiféléket gyártó üzem. A vastraverzes villanyoszlop is régen eltűnt, mint ahogy a sarki ház is a postaládával együtt, amikor kiszélesítették az utcát.
A szépséges Bella néni valahol a felhők között várja a férjét, és néha a Dadus nénivel és Mária óvó nénivel beszélgetnek az élet napos oldaláról.
Andrásék háza helyén is egy oda nem illő bolt épült. A mi házunk helyén egy társasház áll.
A kisutcában nem játszanak a gyerekek lukba labdát, mert betonos burkolatot kapott.
Azok a gyerekek, akik ott éveken át önfeledten játszottak, és nevetésük betöltötte a környéket, mind messze járnak. Már soknak a nevére sem emlékszem, azt sem tudom, ki él még, és ki váltott már angyalszárnyat.
Csak egy valaki lakik ott, közvetlenül a kisutcával szemben, a repkénnyel befutatott házban.
A ház mozdulatlan, csak a falait befutó kúszónövény színe változik. Akkor a legszebb, amikor a nyár színe egy hajnalra, bordóra vált, feledtetve a nyarat, és jelezve az őszt, hogy ismét tavasz legyen, és újra nyár, évről évre több emberöltőn keresztül.
Legutóbbi módosítás: 2013.02.21. @ 18:36 :: Kovács Ilon
