Hónapokig készültem az útra, annyi képet megnéztem!
Tudom, hogy vannak pillanatok, melyek úgy rögzülnek emlékezetünkben, mint ifjúkorunk lakatba zárt szerelem érzése. Mi érezzük, és csak mi látjuk, úgy, ahogy számunkra a legszebb. Nem lehet szóval elmondani annak, aki akkor nincs ott velünk.
Lihegve értünk fel a fennsíkra. A nap még utolsó erejét próbára téve világította be a tájat. Mindenki a neki tetsző módon örökítette meg a fényeket. A fényképezőgépek kattogása lassan abbamaradt, a csoport leült a hegyoldalon.
Ameddig a fenyők engedni látatták a szemet, csak mi voltunk. Edit több száz métere tőlünk, egy patak mellett sétált a zöld tájban, csak gombostűnyi kék pötty volt.
Karcsi és Tilla, mint mindig, szorosan egymás mellett ültek, és boldog mosollyal nézték vissza a fényképezőgép monitorján a képeiket. Ibi azt mondta, lefotóz bennünket. Ügyesen próbált megállni a hegyoldalon, de nevetésünktől, ami ráragadt, nehezen tudott. Mimi kecses mozdulattal hívta táncba Flórit, de ő, mint akit bűvölnek, csak Mimit látta. Ibi újra fotózott. Mi énekeltünk. A jelentnek újra nagy nevetés lett a vége. Valaki kitalálta, tartsunk cipőszemlét, a bakancsosok nyertek, a bőrcsizma és a gumicsizma a Pádisra nem való.
Cecil ijedten nyúlt a zsebébe.
— Jaj, a macskám! Meg kell etetni!
Csodakütyüjét elővette, valami játékprogram lehetett, megetette a macskáját. Csak néztünk. És akkor elszabadult a pokol. A program a macska hangján minden szavunkat visszamondta. A legvadabb szövegek hangzottak el, és hallottuk vissza. Dőltünk a nevetéstől. Ádi és Robi utánozták a macska hangját, nem tudták abbahagyni.
A fáradság, a jókedv és a végtelen szabadság féktelenséget adott.
Lassan ült el a nevetés. Mindenki maga elé nézett, át a fennsíkon a többezer-éves hegyek hullámzó vonaláig, ahol a zöld fenyők méltósággal őrizték a hegyeket.
Elmerültem a látványba. Ezért jöttem el, hogy ezt lássa, ezt a semmihez nem hasítható tájat minden csábításával.
A fák színe, ahogy a köd ereszkedett mind szürkébbé vált…
Soma jelzett a kezével, hogy indulunk. Csanád is összeszedte az állványra szerelt gépét, mellyel kitartóan fotózta az apró bogárkákat. Amálka is előkerült a fák közül, ő virágokra „vadászott”.
Nehezen hagytuk itt a hegyet. Még néhány fotó kedvéért mindenki elővette a gépét.
Utolsónak maradtam. Messziről hallottam Rita hangját, ahogy sorolta, mi lesz a vacsora.
— Csorbaleves, sült pisztráng, Medve sör…
Nem érdekelt.
Vissza-visszanéztem és tudtam, valamit itt hagyok magamból, hogy én is vihessek, és lelkem mélyén lakatba zárva megtartsam ezt, az oly régóta vágyott látványt, és megélt érzést.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Kovács Ilon
