Verseket hordtunk össze, lángra
lobbantak a betűk. Gyenge fonálon
hintázott az alkony, fogaink közt
morzsolódtak szét a keserű szavak.
Összehajtogatott éjszakák
az ágyon, áthullámzó nyarak
bekeretezve a falon, elúszott
dinnyehéj a vénfolyóban, felkarcolt
záróvonal a szívek közt, felsértett
álmainkban vérző hajnalok.
az idő szétfolyt ujjaink közt…
Szétbomló reggeli harmóniák után,
hollóarcú éj fészkelt síró kertünkbe.
Konok viszony költözött karjainkba,
és ahol a föld egykor megtalálta tompa
fényű kisbolygóját, ott egyre nagyobb
lett a távolság. Mély. Hideg. Üres.
ma néma minden…
A ház. A kert. Az utca. Mint egy
elvágott torkú énekesmadár.
Hörög belül a szív, a lélek.
Szívomlások közt bolyongunk,
hitvány közönnyel elhajolnak
az ölelések, a szavak. Utánunk
csaholnak az éhes holnapok,
de csak üres tányérok, poharak
maradtak. Pedig megterítettem
cifra, boldog reménnyel, de az
asztalnál, csak a sovány est
lógatja lábát gyermeki csendben.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Szilágyi Hajni - Lumen
