Hájas Csilla Szerző
Vezetéknév
Hájas
Keresztnév
Csilla
8 év 5 komment

*

Mikuláskörnyéki írásaim általában arról szólnak, hogy a húgom ajándékokat keresgél a házban, én meg vért izzadok, hogy olyan feladatokat találjak ki, amiken kicsit gondolkoznia is kell. Idén is így volt ez, annyi újítással, hogy a Mikulás személyesen is belibegett a konyhánkba, a gyerek arcáról ítélve kövérebbnek, magasabbnak, öregebbnek és legfőképpen mélyebb hangúnak képzelte, de szorult bele annyi illem, hogy a részletkérdések felől nem faggatózott.

      Helyette odabújt az ölembe és onnan pislogott. Az első meglepettség tovaszálltával megeredt a hangja, megköszönte az ajándékokat, közös fényképre is odaállt, hohó, mivel bizonyítaná másnap az iskolában a többi féleszűnek, hogy hozzánk bizony bejáratos a Mikulás bácsi, ha nem egy közös fotóval? Van itt tüdő, kérem szépen!

      De ez a mostani Mikulás kicsit másabb volt, mint az eddigiek. Komolyabb. Már-már felnőttesen érett. Sajnos, az érett dolgokhoz nem értek, úgyhogy a féleszemre támaszkodva írom a következőt.

      Én ötödikes vagyok, magyar szakos vagyok, végzős vagyok. És vannak csoporttársaim is. Rájuk is nagyjából ez érvényes. Ötödikesek, magyarosak, végzősek.  Azért nem mondom, hogy osztálytársaim, mert ez már itt nem a dedó, nem az óvoda, nem is elemi. A csoport olyan felnőttes, nem? Anonim Alkoholisták Csoportja… Na körülbelül.

      Magam is csodálkozom, hogy ez az elvont pár sor hogy futott ki az ujjaim alól. Talán az az oka, hogy hajnali fél egy van, és ahelyett, hogy a holnapi dolgozataimra készülnék, írogatok összevissza. Ahelyett, hogy tanulnék, már kitakarítottam, főztem, a ruháimat is elraktam, megfésülködtem. A felsorolt dolgok mindegyike nagyon ritkán jelenik meg jellemz? tulajdonságaim között. Nem is tudom, hogy képzelek a jövőben tudományos munkásságot magamnak. Igazán nem tudom.

      Az eleje úgy kezdődött, hogy gyűjtögettünk egy kicsit. Nem úgy, mint az ősember, bogyókat, férgeket, ezt-azt, hanem pénzt. Az árva gyerekeknek. Örüljön az árva gyerek is a Mikulásnak! szlogen alatt, amire különösen büszke vagyok, mert ez is annak a jele, hogy az agyműködésem még nem állt le teljesen, hanem funkcionál. Úgy ahogy.

      Elsősorban kollégiumi akciónak indult ez, de aztán olyan méreteket öltött, amilyenekre nem is számítottam. Tunk. Mer` csapatmunkás vagyok, csapatban dolgozom. Két délelőtt és egy este összekéregettünk közel kétezernégyszáz grivnyát (240 eurót), kicsit kevesebbet, de kipótoltuk saját kútfőből, hogy kerek összeggel villoghassunk.

      Az a baj azzal, ha az ember csapatban dolgozik, hogy meg kell hallgatnia a többiek véleményét is, mielőtt rájuk erőlteti a saját akaratát. Miután ilyen szép összeget bezsebeltünk, a többiek vérszemet kaptak, és elkezdtem félteni az árva gyerekeket. Ezt a vérszemet úgy vettem észre, hogy kedvenc Názárovicsom a pénzes borítékra ráírta szép lóbetűkkel, hogy NYARALÁSRA, és csak az nem látta, akinek nem volt szeme. A másik jobbik, Anita — szintén becses csoporttársam az Anonim Alkoholistáknál —, egy nagyobb adomány után megjegyezte, hogy még gyűjtünk egy kicsit, és megvesszük nekem a huskyt.

      Végül nem vettünk semmilyen kutyát, és utazni sem most fogunk, mert kicsit gyanús lenne, hanem ehelyett összeállítottunk nyolcvan mikuláscsomagot, amire büszke vagyok, először is, mert nagyjából harminc-negyven csomagra számítottunk, másodszor, mert gazdag csomagok lettek és a kölkök alig bírták tartani, amit különösen jó volt látni, harmadszor pedig, hogy az emberekből még nem veszett ki az összetartás, ami szívet melengető, és nem csak Karácsony tájékán.

      Ha rosszmájú lennék, akkor megjegyezném, hogy eredetileg a kórházba szántuk ezt az akciót, de a vezetőorvos lekezelő hangvétele, pökhendisége miatt nem sikerült megvalósítani. Amikor az ember energiát, időt, pénzt fektet önzetlen dolgokba, nem hiszem, hogy az a kioktató hozzáállás a leggyümölcsözőbb, amitől a szervezők egy darab szarnak érzik magukat. De nem vagyok rosszmájú! Egészen jó a májam ahhoz képest, amennyit iszom, és ahhoz képest, amennyit otthon ebből Édesapámnak bevallok.

      Sajnos, szegény Anitának nem tudtunk kutyát venni, se újat se használtat, se huskyt se másmilyent. Pedig ahogy fogyott a pénzünk, egyre aggodalmasabban emlegette, hogy a kutyára el ne felejtsünk félretenni. Aztán, mikor elfelejtettünk, csak annyit mondott bánatosan, hogy legalább egy képet vehettetek volna.

     

      Végezetül, szeretném ezen a fórumon is megköszönni a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjainak, tanárainak, hogy bőkezű adományaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy december ötödikén nyolcvan kisgyerek csizmája nem maradt üresen. Büszke vagyok arra, hogy ehhez a főiskolához tartozhattam öt évig, hogy a csoportunk bármennyire is akasztani való, mindig összetart. 

 

8 év 7 komment

a képen fehérben barátosném látható, feketében én, a mellettünk lév? hímeket már könny? beazonosítani, hogy melyik kihez tartozik. *

 

 

Az a tény, hogy utolsó évünket éljük a főiskolán, borzalmas. Az a tény, hogy Názárovics öt év alatt egyszer sem vett részt gólyabálon, még borzalmasabb. Idén annyit piszkáltam emiatt, hogy besokallt, és eljött.

      Csakhogy nem eszik olyan forrón a kását. Eljött, de milyen áron!

      Ruhákat válogatott, vasalt, körülbelül háromszor zuhanyozott, és még a bütykös lábujjain lévő körmeit is vállalhatóvá faragta. Ha hozzáfűzném a magánvéleményemet, akkor azt mondanám, hogy csak azért, mert nyitott volt elől a cipője és kilátszott volna a víziló lába. De nem fűzök hozzá semmit.

      Ezután következett a fodrász, ahol is erősen artikulálva, több mint kétszer elmagyarázta a néninek, hogy milyen hajat szeretne, és mikor a fodrásznő már a szemeit forgatta, akkor előhúzott egy képet is a táskájából, bájos mosollyal a tükör sarkára biggyesztette, és nagy sóhajjal beleereszkedett a székbe. Míg készült a frizura, le nem vette a tekintetét a fotóról, remélve, hogy az eredmény megközelíti majd az elvártat. Nem közelítette meg. Mikor fancsali képpel belibegett a szobánkba és közölte, hogy nem ilyen lovat akart, rögtön értettem, hogy nincs maradéktalanul megelégedve a hajával. 

      A két ember, mármint az övé meg az enyém, már nem bírta cérnával a várakozást, úgyhogy elküldtük őket előre, ne rontsák itt a levegőt. Statisztikai adatok szerint, az ember lánya nyugodtabban — és ami nagyon fontos olyankor, ha sietni kell —, hatékonyabban készülődik, ha nem sürgetik minden félórában.

      Indulás előtt három perccel, mikor már majdnem elkészültünk, már csak fel kellett öltözni, sminkelni, stb, Názárovics hirtelen bejelentette, hogy neki nem tetszik a ruhája, lóg ahol feszülnie kéne, és feszül, ahol lógni szokott, lerúgta a lábáról a cipőt, kibontotta a haját, és leült az ágyra, hogy ő nem megy sehová.

      Ott fagyott meg a vér az ereimben, mert ez egy elképesztően makacs állatfajta, és csak az járt az eszemben, hogy ebből, mama, hogy mászol ki? Mamának legelőször is gyökeret vert a lába, kicsit mellépúderezett, de a hajszárítóval gyorsan kifújta a füléből a port, és a ruhájáról leseperte, ami ráment. Utána ráimádkozta Názárovicsra az egyik fehér ruháját, lehazudta a csillagokat is az égről, és bezárta maguk mögött az ajtót azzal a szilárd elhatározással, hogy visszafelé már csak részegen jövünk, hajnalban. Még kétszer visszafordultunk, egyszer telefonért, egyszer meg valami másért.

      Ami a bál érdemi részét illeti, a legek kihirdetésénél én lettem 2012 legkreatívabb diákja, amit innen is köszönök mindenkinek, hízik a májam, de továbbra is fenntartom, hogy bunda volt. Körülbelül annyi kreativitásom van, mint másfél molylepkének, de a cím már az enyém, és alig várom, hogy feltüntethessem az önéletrajzomban. Késő bánat, ebgondolat!

      Názárovics barátosnémnek nem nyerte el tetszését a bál, zeneügyileg nem értett egyet a dj-vel, erősen hiányolta Zámbó Jimmyt, Balázs Palit, és a többieket. Aszonta, ez nem diszkó, akkor miért megy diszkózene??   

      Miért barátkozom ilyen emberekkel?

      Én a magam részéről jól éreztem magam, még az elején feltornáztam a véralkoholszintemet a szokásos duplájára. Betoltunk három páleszt meg két pezsgőt, mikor az ember nem nézett oda, de utána sajnos végig szemmel tartott, úgyhogy a többi alkoholnak szomorúan, de búcsút intettem. A zenével nem volt problémám, ugráltam, mint egy bakkecske, hajnalig. Fél kettő már hajnalnak számít, ugye?

 

 

8 év 10 komment

Amikor nagyapáról akarok írni valamit, életszagút, igazat, nehezen találom a szavakat. Csak pár száz kéne, amiben benne van minden. Semmitmondó általánosságok jutnak eszembe mindössze. Pedig bölcsészdiplomám van, fogalmazni tudnom kéne.
      Ülök az ágya mellett, néha látni vélem, ahogy lüktet a nyakán egy ér. Még pislákoló tudatával igyekszik beszélgetni, el?kotorja emlékei közül a közös témákat: “hogy van Sanyi”, “esküv? mikor lesz”, “apáékkal mi újság”, öcsémnek megy a tanulás? Szorgalmasan válaszolgatok: “jól vagyunk nagyapa”, “az esküv? még odébb van, nagyapa”… Nagymama felhorkan: “mert te mindig hülyeségeket kérdezel”.
      Folytatom rendületlenül: “apáékkal minden rendben, az alsósoknak ?szi szünet van, így a húgomnak is, öcsém is boldogul”. Lassan beszélek, és nagyon artikulálok, mert azt akarom, hogy értse, amit mondok. Nagyot hall már, mint a nyolcvanöt évesek általában.
      Enyhe zavarodottsággal tapasztalom magamon, hogy jellemz? ingerültségem az emberek felé elillan, és helyébe türelem költözik. Többször elismétlem ugyanazt, anélkül, hogy idegbajossá válnék. Várom, hogy reszket?sen újabb mondatokat formáljon. El?re hajolok, mert az öblös, mély basszusból mára nem sok maradt. Mozdulatai meglassúdtak, járása tétova lett, hangja megreszket?södött.
      Kényelmetlenül feszengek a széken az ágya mellett, nézem milyen kicsi lett nagyapa. Keze er?tlenül pihen a paplanon. Ráteszem az enyémet, a vér meglassúdott ereiben, ám a fiatal kéz érintésére, mintha gyorsabban áramlana a pergamensárga, viaszos b?r alatt. Ujjaimmal végigsimítok azon a kézen, amely négy gyermeket tartott karjaiban egykor, s ebb?l a négyb?l hármat fel is nevelt. Becsülettel, tisztességben.
      Szeretettel nézek rá, még mosolyogni is sikerül. Legszívesebben idegösszeroppannék, vagy ordítanék egy jó nagyot, hogy könnyebb legyen, de csak ülök a szék sarkán és remélem, hogy ez a gombóc a torkomból hamar elmúlik majd.
      Megfelel? szavaim nincsenek, csak egy jó nagy gombóc a torkomban, könnyfátyol a szemem el?tt, és valami biztosan ráült a mellkasomra, mert nem lehet ilyen nehéz normálisan lélegezni.
      Csak ülök, és tehetetlenül nézem, ahogy az id? nagy darabokat harap nagyapából, míg végül elveszi egészen.

8 év Nincs Komment

Kedves Csilla! Nekem jó a humorom, de ezt azért inkább a naplódba ajánlanám…

 

Eltökéltük Názároviccsal, hogy utolsó év címén gyakran kirúgunk a hámból. Még vizsgáljuk, hogy vajon jó döntés volt-e. Illuminált állapotban az ember olyan dolgokat tart megvalósíthatónak, s?t szükségszer?nek, amik hallatán a sz?r feláll a hátán máskor. Mikor kicsit alacsonyabb a véralkoholszintje. Azok az esték a legveszélyesebbek, amelyek csendes borozgatással indulnak. Ilyenkor csak annyi biztos, hogy csendes borozgatás nem igen lesz.

Az ilyen borozgatánkjóapámmal estéken sok minden történik. Legutóbb, emlékszem, a rántott húsos kezünket beletöröltük Názárovics hajába, tisztelegve ezáltal a középkori id?k el?tt, mikor is a nagy lakomák alkalmával az urak zsíros kezeiket szolgáik hajába törölték. Názárovics másnap reggel nem volt boldog, hogy a hajának er?teljes fokhagymás zsíros szaga volt. Ellenkez?leg, émelygett. Mondjuk, lehet, nem csak a zsír miatt.
Amire der?vel emlékszem még, hogy egy id? után fokozott figyelmet fordítottunk a h?t?re, annak is a fagyasztó részére. Nagyjából vízszintes vonalban kileltároztuk a tartalmát a padlóra, majd az egyik barátunk kinyitott egy pörköltes üveget, és egy darab fagyott húst elfogyasztott bel?le. Alig tizenhét perc alatt. 
A hangulat tet?fokára hágott. Utána meg a lábunkra. Na, kábé itt kezdtem el félni.
Az összes kekszet, savanyú uborkát, sósperecet, csokit, körtebef?ttet, meg még ki tudja mit, felhasználtuk. Bels?leg. Az alkohol hatásait enyhítend?. Hiba volt. Hascsikarásból jelesre vizsgáztak többen is aznap. 
Ilyenkor mindig félek egy kicsit a másnap reggelekt?l. Nem tudni, hogy vajon akkor is viccesnek fogom találni, hogy felrajzoltuk egymás körvonalait a falra alkoholos filccel, hogy ne legyen olyan kopár, és ketchuppal szemet-szájat, bels? szerveket is pingáltunk az alakokba. Igazán nehéz megítélni.
Kés?bb kiderült, nem találtam viccesnek.
Másnap kicsit nehézkesen ment a fésülködés, aztán egy ponton meg is akadt. Egy vastag tincsen nem tudtam keresztülhúzni a fés?t, mikor gyanakodva odanyúltam, kiderült, hogy azért, mert kicsit rágós lett a fejemnek az a része, ahol haj is van.
Hat éves korom óta nem volt ilyen problémám. Akkor is csak azért, mert hanyatt fekve próbálgattam, hogy vajon visszaesik-e a számba a rágó, a gravitációnak köszönhet?en. Már akkor is kiemelked?en tehetséges és okos gyerek voltam, igen. Egyébként sose esett vissza a rendeltetési helyére az a nyomorult rágó. Én pedig sosem tanultam a hibámból. Az ilyen akcióknak mindig bömbölés lett a vége és olló. Mikor halványultak az emlékek a fejemben, és kicsit visszan?tt a hajam, újból kezd?dött minden. És újból ugyanúgy végz?dött. Bömböléssel és ollóval.
 
Már több mint háromszor hat is elmúltam, de rágózni ember üzemmódban már sosem fogok megtanulni. Csak azért nem sírtam, mert több mint háromszor hat éves vagyok. Majdnem négyszer. Kénytelen voltam kivágni egy tincset a hajkoronámból. Egészen közel a töveknél, hogy még jobban fájjon. Most egy vastag félméteres tincs fekszik az íróasztalomon, én meg ?rzöm veszettül, mert Názárovics nem nézi jó szemmel, és kilátásba helyezte, hogy egy óvatlan pillanatban kidobja a kukába, ahová való.
Most jut eszembe, hogy az egyik úriember megevett egy hagymát a fürd?szobában. Nem ott tartjuk a hagymát, egyébként. Valószín?leg csak kellemesnek tartotta  a környezetet efféle célokra. 
Kés?bb a fent említett úriembert visszatámogattuk a szobájába, csak rossz szobába támogattuk be, mert az ottani tulajdonosok emelt tónusban és furkósbotokkal érdekl?dtek emberünk szellemi állapota fel?l, továbbá kikérték a véleményét azzal kapcsolatban, hogy mennyire tartja ésszer?nek a hajnali két óra utáni látogatásokat idegen hálóhelyiségekbe.
Szóval, mint ahogy fentebb is említettem, ami csendes borozgatásnak indul, sosem marad annyiban.
Bazeg, kivágtam egy tincset a hajamból, nem vagyok normális…

 

8 év 8 komment

Nálunk az úgy van, hogy a szeptember a hányós hónap. Tizennégy születésnapot ünneplünk ilyenkor. Ritkán süllyed abnormálisan magas véralkoholszintünk az átlagos alá. Szeptember közepe a legjobb, három születésnap van egymás után, szépen libasorban. A húgomé, az enyém és a nagymamáé.

      Ilyenkor mindenki kivesz egy hét szabadságot, összecs?dítjük a népet, megsütünk egy ökröt — vagy a szomszédot, mert mindig akkor füstöl valamit a kertben, mikor a frissen mosott ruhát teregetném — és két-öt napig regenerálódunk utána.

      A kolis verzió kicsit másképp zajlik, de err?l majd lentebb. A legnagyobb hiba az volt, hogy két liter házi pálinka oltotta a szomjat. Több hiba is akadt, de utólag már könny? okosnak lenni, míg az embert jól szájba nem veri valaki.

      A tegnap estér?l foltjaink vannak, de sok folt sokra megy, összeraktuk nagyjából az eseményeket. Rengeteget ittunk. Ami engem illet, én öt évre visszamen?leg. Három szóban összefoglalnám: jó parti volt!  Éjfélre nagyjából bárkit eladhattunk volna a szervkeresked?knek.

      Azért reggel tágra nyílt szemekkel csodálkoztam magam köré, és átvillant az agyamon, hogy ez nem is a mi szobánk. Amilyen harci állapotok uralkodtak, mintha két disznó tanyázna ott állandósult jelleggel. Pedig csak húsz ember ünnepelt egy huszonegyediket.

      Attól eltekintek, hogy másfél centis sárréteg borította a padlót, mert húsz ember, az mégiscsak húsz ember, és a padló arra való, hogy járjunk rajta. DE: a kilincsre valaki rászúrt egy szelet tortát, tetszése jeléül remélem, a három méter magasan lév? csillár valami okból kifolyólag vastag WC-papír borítást nyert, egyébként, nem tudom, hogy oldható meg a kivitelezése, mert pár tucat féldeci után az ember kissé imbolyog a létrán, de nekünk létránk sincs. Hosszú id?be telt, míg kebelbarátosnémmel levarázsoltuk onnan. Mellékes.

      A h?t?ben lév? többi tortára valaki jelent?s réteget kent tört krumpliból, négy sarkába egy-egy csirkecombot szúrt, és pirospaprikával rávéste a battameg szócskát. Ennek a tettesére kíváncsi lennék, nem megtorlásból, csak gratulálni szeretnék. De komolyan. Különben is, a Názárovics krumplija, nekem nem mindegy?

     Tovább: A szobaajtó bels? oldalára alkoholos tussal valaki illetlen szavakat írt, vagy négyszázat. Örülök, hogy legalább nem kívülre, mert magyarázkodhattam volna az igazgatónak reggel. A fürd?szobában, kérem szépen, érdekes látvány fogadott, mintha valaki zuhanyzott volna, csak a tusfürd?t a csempére kente. Nem baj. Úgyis koszos volt már. A WC-kagylóban volt egy fél pár fekete férfizokni, olyan negyvenesre saccolom a méretét, a tulajdonosának üzenem, hogy ne jelentkezzen érte, mert nem ?riztük meg.

      A felmosóvödörben krumplilevest véltem felfedezni, két opció t?nik fel a színen, vagy ott tartjuk mostantól, vagy pedig valaki el?z?leg megette, csak utána meggondolta magát.

      És valaki belehányt az új cip?mbe. Szerintem indokolatlanul. Hála az égnek csak a balba, legalább a jobbat még tudom hordani.

      A másnap reggel a többségnek és a kevésbé tapasztaltaknak szerintem hasonlóképpen kezd?dött, színes ásítással a WC-kagylóra borulva.

      A disznóólból három és fél óra kemény munkával varázsoltunk újra szalonképes lányszobát. Köszönöm, hogy kényes helyekre nem hányt senki, billenty?zetre, párnára, h?t?be, ilyenek!

 

 

 

 

 

Nyavalyák – level 70
8 év Nincs Komment

képet választhat a tisztelt szerkeszt?, ha szeretne, én elkedvetlenedtem. 🙂

 

Drága Csillusom! Nagyszer? humorodat szeretem, élvezet olvasni, de ez a “tudósítás” inkább naplójegyzet.

Kérlek, ne kedvetlenedj el, hanem töltsd fel oda. Puszillak! Aranka

Nehezemre esik mostanában írni ide. Lusta lettem, vagy mi. A Názárovicsmentes élet megvisel. A nyár is, de f?ként az, hogy valamivel kihúzhattam Zeuszéknál fenn a gyufát. Egyik csapás a másik után.

      Az ember szervezete nem túl strapabíró, állandóan összeszed valami kórt, sérülékeny, és összességében alig jó valamire. Az én szervezetem miért lenne kivétel? A létez? betegségek kacifántosabbjának felét röpke életem során legalább egyszer már egészen biztosan összeszedtem. De az is lehet, hogy kétszer. Számolásból mindig gyenge voltam. Másból is, de ez most nem tartozik ide.

      Kérem szépen-pen, a legújabb nyavalyámról tudósítok, t?mondatokban mostan.

      Krisztus el?tti id?ket írunk, amikor is id?számításunk ötödik havában, amikor már rügyeznek a fák, csiripelnek a madarak, és minden épesz? diák az államvizsgáktól rettegve óriási zsákokat növeszt a szeme alá ijedtében, amivel jelzi, hogy nem most kéne nekilátni ugyan, de azért megpróbálja. A diákféle ilyen, sose hiszi el, hogy kifut az id?b?l, aztán mikor kifut, csak sopánkodik. És lefagy. Mint én.

      Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, még tavasszal összeszedtem szépen egy jó kis arcüreggyulladást, amir?l azt hittem pedig, hogy mert nem volt nekem eddig sose, már nem is lesz. Hát lett. Hogy örüljek. Vagy ?rüljek. Most állok középen.

      Szóval az arcüreggyulladás kellemes betegség, ajánlani tudom mindenkinek, nekem, személy szerint már annyi pénzem fekszik a kezelésekben, amik hadd tegyem hozzá, fikarcnyit sem segítettek, hogy abból már elrepülhettem volna valahová tíz napra. És nem a sepr?mön.

      Most egy alternatív módszerrel sanyargattatom magam, amiért súlyos összegeket pengettem ki, egészen bizonyos, hogy nem vagyok magamnál. A lényege ennek a módszernek következik mostan, elrettentésül írom a következ? sorokat, mindenki saját felel?sségre olvassa és a tizenkét éven aluliak pedig hívják a monitorhoz az anyjukat.

      Tehát, ez egy ilyen katéteres izé, más szóval nem tudom definiálni, annak ellenére, hogy kétdiplomás magyar értelmiséginek számítódok elméletileg. Tennék fel képet, csak hát az orromban volt, úgyhogy inkább nem.

      Csövekb?l áll, három félkisujjnyi cs? csatlakozik egy kisujjnyi cs?höz, nagyjából tizenhét és fél centi az egész, el?állítási költsége minimális, és olyan áron veszik meg az olyan akasztani való hülyék, mint én, hogy abból négyszer elvihettem volna Názárovicsot vacsorázni, ez a nem semmi. Négyszer! Pedig sokat eszik. Isten tartsa meg a jó szokását.

      Nincs még vége, ne féjjé’, maj’ szólok, ha féjjé’.

      A f?cs? végén van egy gumiszer? tartozék, véleményem szerint azt volt a legnehezebb odahegeszteni, szóval ez a cs? tizenvalahány centiméterig felkerül a visító páciens orrába, pár ólomlábon vánszorgó pillanat alatt eljut a rendeltetési helyére, az arcüregbe, attól függ, mennyire ügyetlen az orvos. Az enyém egyáltalán nem az. És még kedves is, pedig messzir?l süt rólam, hogy egy gyáva nyúl vagyok, és az orvosok rémálma.

      Utána, egy óriási fecskend?t vesz el?, amikkel a lovakat injekciózzák, csak méretileg segítek behatárolni, amúgy. Miközben az emberek járkálnak ki-be, ülök szépen, id?nként csendesen, id?nként egyáltalán nem, az orromból kilógó f?cs? pár milliméteres végére ráilleszti a lószerszámot, aztán kérlek szépen, elkezd leveg?t pumpálni az arcomban lév? f?cs?be, és a végén lév? gumi lufivá duzzad, amit?l én üvöltök, és elkívánom az anyjába azt, aki kitalálta ezt az egészet.

      Következ? lépésként a fecskend?t egy másik csövecskébe helyezi a m?körmös kéz, és vákuum segítségével szivattyúzza a gyulladást lefelé, amit?l szintén nem mosolygok szélesen, ellenben visítok, mint a fába szorult féreg, csak nem fába, hanem orrba. Mikor már a minimális agyam túlnyomórészét sikerült leszivattyúzni, következik a harmadik csövecske jó kis csíp?s antibiotikummal, mert úgy jó, ha zajlik az élet, és az ember onnan érzi, hogy van orra, meg arca, hogy fáj.

      Ezután villámsebességgel zajlanak az események, katéter kiránt, még egy agydarabka fityeg a végén, közvetlenül, miel?tt elmúlna a fájdalom az arcomból, injekció az orrba, nyálkahártya, vagy mi, bioszból sose voltam kiemelked?en tehetséges, de az összes szent nevét felsoroltam, akik az égben laknak, úgy csípett az injekció. Ábécésorrendben!

      Ezt a tortúrát végigcsináltam háromszor — de, hogy ne legyen unalmas a történet, nem használt ez a kezelés sem —, a változatosság kedvéért. Hogy azért mégse haljak meg máris, az orvosnéni felírt injekciókat, naponta kétszer szedend?eket, nagyon helyes. Elhanyagoltam a betegséget? Most meglakolok mindenért. Tíz évre visszamen?leg! Ezekr?l az injekciókról csak annyit szükséges feltétlenül tudni, hogy csípnek, mint a kurvaélet. De nagyon. És mindenféle joghurtot kell zabálni, amit utálok, hogy a táplálékot le tudjam bontani tíz év múlva is, ne m?anyag csöveken keresztül, hanem a saját beleimet felhasználva ehhez a m?velethez.

      És amikor a nyolcéves vigasztal, hogy Csillus, majd felvidítlak, ne félj, nem fog nagyon fájni, az már mindennek a teteje!

 

 

8 év 7 komment

Hiszek abban, hogy ha az ember utódokat vállal, azért teszi, mert nem képes nélkülük élni, továbbá elegend? mennyiség? energiát érez magában arra, hogy a társadalom példaérték? tagjaivá nevelje ?ket. Sajnos az utóbbi id?ben csupa elrettent? példával találkoztam, amely azt a véleményemet támasztja alá, hogy nem mindenki gondolkodik így. Illetve nagyon kevesen. A tisztelt anyukák többsége a neveléshez szükséges összes energiát már a szülésnél felhasználta. Sajnos. Utána meg n?jön a gyerek, mint a tök. Ahogy akar.

      Ezt a jócskán negatív el?ítéletemet alátámasztani látszik egy igencsak friss találkozás Bandival, aki nem akarta lógatni a lábát. De ne szaladjunk ennyire el?re.

      Vannak kölykök, akik olyan rosszak, mint a tízcsapás együttvéve. Mélyen tisztelt Bandi uraság, kinek életéveinek száma az öccséjével együtt rúgott ötre, kiemelked? példánya a fent említett rettegett rétegnek. Neki köszönhet?, hogy a felszállásáig békésen üldögél? utazóközönség id?sebb tagjai gyakran nyúltak a gyógyszeres fioláikhoz, és megrovó egyben szánakozó pillantásokkal illették a gyerek tulajdonosát.

      Az anyuka szemei alatt húzódó mély árkokból ítélve ? sem volt megelégedve maradéktalanul csemetéje viselkedésével, de a karjában tartott további utódja megakadályozta abban, hogy hathatós módszerekkel csendre és mozdulatlanságra bírja a kis gézengúzt. A kölök megrendszabályozására tett kísérletei kimerültek néhány er?tlen szóbeli figyelmeztetésben, miszerint Bandi üljön nyugodtan, lógassa a lábát az ülésr?l, és legf?képpen szép némán nézzen kifelé a vonat ablakán. 

      Sajnos Bandinak ehhez nem f?lött a foga. Helyette inkább az üléseken ugrált, hangosan rikoltozott, és szabályos id?közönként megkopogtatta az ülés másik oldalán helyet foglaló öreg néni feje búbját. Így ment ez négy és fél órán keresztül.

      Eszembe jut, hogy hányszor róttam meg a húgomat, hogy milyen rossz gyerek. Ahhoz a vásott kölyökhöz viszonyítva a miénk ma született bárány. Eddig nem voltam híve a testi fenyítésnek, de az eset után, ahol több hajszálam is ?szbe borult, egy csíp?s vessz? rendszeres használatát módfelett célravezet?nek találom, annak ellenére, hogy a pedagógiai alapismereteim teljesen mást diktálnak. Ilyenkor véres köd borul a szememre, és a józanész hiába kiabál a fejemben, meg sem hallom.

      Huszonkét évesen, a fenti élmények birtokában, elég határozottan körvonalazódik bennem, hogy ami engem illet, én kutyát hamarabb tartanék…

 

 

8 év 8 komment

“ââ?¬Â¦Én meg id?nként nagyon hülye vagyok, sajnos.”

 

 

…Én meg id?nként nagyon hülye vagyok, sajnos. Nem az els? eset. Több precedens is alátámasztani látszik eme diagnózist, ami annak ellenére, hogy nélkülöz minden orvosi alapot, sajnos elég stabil lábakon áll. Nem sokat javít a helyzeten, hogy diplomásnak számítok. Engem nem lenne szabad emberek közé engedi. F?leg nem felügyelet nélkül.

Vegyük például a legutóbbi esetet. Épp egy váróteremben ücsörögtem — nem a nemibeteg-gondozóéban, sietek megjegyezni, miel?tt néhány jóakaratú ismer?söm megdicsérne, hogy de jól nézek ki, ahhoz képest.

Egy kicsit unatkoztam, mert a többi embert egyrészt nem ismertem, hogy csak úgy beszélgetést kezdeményezni merjek, másrészt pedig volt közöttünk egy akkora generációs szakadék, hogy csak létrával tudtam volna áthidalni. Én meg az enyémet véletlenül otthon hagytam.

Szépen el?vettem a telefont, csatlakoztattam hozzá a fülhallgatót, hogy mást ne zavarjak azzal a szeméttel, amit hallgatok, és bekapcsoltam. Homlokomat ráncolva észlelem, hogy tompán hallom a zenét. Ezt kiküszöbölend?, feljebb tekerem a hanger?t, adjunk az érzésnek alapon. Nem tapasztaltam számottev? változást. Na, mondom, miate? Majd csak ?sszel töltöm a huszonkett?t, máris hallási problémák szakadnak a nyakamba? Cs?stül?

Kis id? elteltével felt?nt, hogy a körülöttem ül? emberek mind engem méregetnek. Gyors tükörbenézés után meggy?z?dtem arról, hogy nem ettem le magam, nincs kosz az arcomon, a ruhám sem lyukas, a változatosság kedvéért. Akkor biztos azért néznek, mert szimpatikus vagyok nekik. Szépen mosolyogtam. Hadd örüljenek.

Kés?bb véletlenül kiesett a fülemb?l a fülhallgató, mert nekem minden kiesik a fülemb?l, és akkor megvilágosodtam, mint Gandhi, csak ez kicsit kisebb méret? volt. Elenyész?en kisebb. Azért hallottam tompán a zenét, mert nem dugtam be rendesen a csatlakozóba a fülhallgatót, és nem szólt. Ellenben prímán áteresztette azokat a hangokat, amelyek kívülr?l hallatszottak. Ezért néztek az emberek. Adott egy hülye, aki bedugja a fülébe a hallgatóját, és a telefonja hangosan szól. Nagyon helyes. Gratulálok a szerencsés nyertesnek!

Miután ez átvillant mákszemnyi agyamon, szépen felálltam és vérvörös arccal, felt?nésmentesen elsomfordáltam.

Ebben a váróban többet nem várok.

8 év 11 komment
9 év 13 komment

 

Annyi közöm van az egészséges életmódhoz, mint az öcsémnek a jó modorhoz. Majdnem semmi. Még csak köszön?viszonyban sem vagyunk. Néha elmerengek, hogy vajon a többi ember is ilyen életvitelt folytat, vagy csak az én koporsómra fogják azt írni, hogy élt nagyon keveset?
     Ha jobban belegondolok, ritkán eszem rendszeresen, és még ritkábban étkezem egészségesen. Mondjuk, mostanában több zöldséget fogyasztok, de ez betudható annak, hogy lassan, de annál biztosabban közeledik a nyár, ezzel együtt a strandszezon, és az én bikinim épp tegnap reccsent szét ââ?â?¬ két, majdnem teljesen egyforma darabra ââ?â?¬ a fenekemen, mikor egy kósza kísérletet tettem arra, hogy lehajoljak.
     Hasonló élményeket nem szeretnék átélni a strandon, teljesen elegend? hallgatni a barátn?m visítva nyerítését ezen alkalomból kifolyólag. Még most is visszhangzik a fülemben. Ez-ügyben tehát ââ?â?¬ mindenki számára nyilvánvaló lett ââ?â?¬, radikális lépések szükségeltetnek.
     De azt hiszem, hogy az ideális testsúlyom visszanyeréséhez nem a legjobb módszert választottam. A sajátkészítés?, kandírozott narancshéj töméntelen fogyasztása valószín?leg nem fogja el?segíteni ez irányú törekvéseimet. 
     Egyébként, ha már itt tartunk, a narancshéjat érdemes úgy kandírozni, hogy minél több embernek lehessen elmagyarázni, hogy nem a malacnak f?zök, hanem saját részre, és nem kérek, köszi, töltött káposztát, van nekem rendes ennivalóm is.
     A narancshéjat meg érdemes úgy beledobálni a forrásban lév? vízbe, hogy fröcsögjön mindenhová és az ember jajgathasson utána fél órát, hogy jaj a szemem. Utána már egyszer? a történet, nagy vonalakban csak annyi, hogy utána borítunk a narancshéjnak egy fél kiló cukrot, és kavarjuk órákon át.
     Onnan lehet tudni, hogy jó munkát végeztünk, hogy a konyhában minden ragad és cukros, csak a narancs héja nem. Tehát akkor kett?t kavarok jobbra a fakanállal, kett?t balra, és hármat csapok a fiúk fejére, akik nem tisztelik kell?képpen a modern konyha iránti elhivatottságomat, és hozzák a hagymahéjat, hogy ebb?l vajon mit lehetne.
     Visszakanyarodva az eredeti mondanivalómhoz, azt hiszem, leszögezhetjük, hogy fogyni nem így kell. Az a szomorú helyzet, hogy nem bírom elképzelni, hogy én salátákkal sanyargassam magam, inkább azt bírom elképzelni, hogy éjszaka is felkelek enni, mert reggelig éhen veszek. 

     Talán mégis elkezdek járni futni, de csak szigorúan azért, hogy az egészséges életmódomat megkezdjem. A fogyókúrázás ellenkezik az elveimmel, és az elveimet nem adom. Hogy néznék különben a tükörbe? Pedig én szeretek odanézni. Arról nem is beszélve, hogy enni még jobban szeretek. Nincs is annál jobb dolog, mint mikor az ember jóllakottan üldögél az asztalnál, és félretol néhány tányérhalmazt, hogy legalább a feje tetejét lássa annak, aki szemben ül vele.
     Azt hiszem, a fogyókúrázást meghagyom másnak, nem az én asztalom. Én ahhoz értek, hogy kell jóllakni, ahhoz nem, hogy kell kóróvá válni. Jól érzem magam a b?römben, és egyedül ez számít.

Hájas Csilla Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.