Én is ott voltam Baján

*

 

Ez az összejövetel annyiban tért el azoktól, amelyeken sikerült jelen lennem (2008 áprilisa, és 2012 júniusa), hogy ez a helyszín számomra ismeretlen volt. Még nem voltam Baján. Ismerőseim a lelkemre kötötték, hogy a főteret ki ne hagyjam, és persze a híres bajai halászlé megkóstolásából is vegyem ki a részem. Hozzá kell tennem — én egy évben, ha egyszer eszem, Karácsonykor halászlevet — valahogy nehezen viselem a hal szagát.

      Úgy indultunk neki az útnak, hogy gondosan áramtalanítottunk, amit lehet (mit lehet tudni) és hátrahagyva állatainkat, tartalék kulcsot átadva a gondnoknak, magunk mögött hagytuk Pestet. Fél tizenkettő körül indultunk, nagy óvatossággal kicsit korábban, hogy biztosan megérkezzünk a kihirdetett 16.00 óráig. Az 51-es úton sebesen suhantunk, gyér volt a forgalom. Úgy terveztük, hogy mindenképpen Baján fogunk aludni. Előző nap telefonon lefoglaltam a Kaméleon Panziónak nevezett szálláshelyen egy szobát részünkre, ahol Horvát István, Csillag Endre és Bátai Tibi a feleségével szintén szállóvendég volt.

      Ezen a környéken még nem jártam. Ámulattal láttam az ereszcsatorna alá, a házfalakra kötözött, hálókba rendezett, függő paprikahengereket. A házak előtt állványokra rakott színes paprikafüzéreket. Nagyon szép látványt nyújtott. Utunk során több településen szüreti bált tartottak, feldíszített lovas-kocsikkal, ünnepi öltözékben parádézó helyi lakosokkal találkoztunk, s hogy kifejezzük együttérzésünket örömükben, párom, Joci mindig rájuk dudált, persze ők nem tudták mire vélni és kikerekedett szemmel kisérték, ahogy sebes Suzukink elhalad mellettük, én meg közben kattintgattam a fényképezőgépem.

      Szóval az út valahogy gyorsabban suhant a kerekek alatt, mint ahogy terveztük és fél kettő körül már Baján voltunk. Hamar megtaláltuk a szálláshelyet, ahol a kissé másnapos tulaj nagyon szívélyesen fogadott minket. Itt összetalálkoztunk a többiekkel, akik nem sokkal előttünk érkeztek. Az összetalálkozás örömére előkerültek a welkom italok. Jocim saját szilvapálinkája, a fogadós féltett körtepálinkája… szóval megalapoztuk a napot. A többiek várost nézni mentek, mi pedig megpróbáltuk kipihenni az út fáradalmait, lefeküdtünk aludni.  Fél négyet beszéltünk meg, hogy ott találkozunk az udvaron és közösen próbáljuk fellelni a Toronytali helyszínét.

      Nem akartam teljes tudatlanságban elindulni Bajára, így a városi honlapon kutakodtam egy kicsit, tudtam, hogy most újították fel a főteret, és hogy lett egy új szökőkútjuk is. Leírták a híres bajai halászlé receptjét is (mondjuk ez nemigen hozott lázba). Térképet is nyomtattam magamnak, csak azzal nem számoltam, hogy nem igazán tudtam kezelni a papírost, nehezen tudtam betájolni, hogy alulról felfelé, vagy éppen felülről lefelé kell nézzem az utcákat. Szerencsére szállótársaim már előtte jártak a városban, így határozott léptekkel indultuk egy irányba és tíz percen belül ott találtuk magunkat a Városi Könyvtárban, egy Zsinagógában. Attila éppen az épület előtt álldogált, ami megerősített bennünket, hogy jó helyen járunk. Négy előtt öt perccel érkeztünk. Az épületbe lépve, ismerős arcokkal találkoztunk, és sok olyan ismerőssel, akiket még nem volt szerencsém személyesen megölelni, ezt most pótoltuk. A jó szervezésnek köszönhető, nem voltak üres percek, helyfoglalásunk után azonnal kezdetét vette a műsor, és kedves meglepetésnek éreztem a zenés kiegészítést, a zongora, fuvola játékot, a színi előadást.

      Bensőséges, meghitt hangulat lengte be az épületet, és úgy képzeltem, hogy ez a hangulat sokakat becsalhatott az utcáról. Igaz nem sokszor pillantottam a hátam mögé, de úgy gondoltam, hogy a padsorokat, székeket csupa irodalomkedvelő lélek töltötte meg, s mivel a könyvtárban voltuk, azt is képzelhettem akár, hogy megannyi neves szerző, kiknek mővei ott találhatóak a polcokon, most éppen minket hallgatnak, szelíd megnyugvással, hogy az irodalom s az irodalomkedvelés soha nem múlhat el, hogy van, ki örökségüket tovább viszi ebbe az évszázadba is.

      Gondolom sokunk először olvasott fel ennyi ember előtt, és némi izgalommal léptünk a mikrofon elé. Én is hosszú percekkel belépőm előtt már köszörültem a torkom, félve, hogy éppen akkor megy el a hangom, mikor megszólalni próbálok. Hát nem ment el, úgyhogy kénytelen voltam tovább folytatni.

      Jó volt hallgatni a felolvasásokat, mert volt benne valami természetesség, egyéni odaadás és báj. Nekem sokkal élvezhetőbb volt, mintha színészek, hivatásos előadóművészek tették volna ezt. Így volt családias, így volt igazán a miénk. Akkor én nagyon büszke voltam magunkra. Úgy éreztem, hogy mi ott csinálunk valamit. Persze nem történelmet, talán csak egyéni történeteket, de mégis, jóérzés volt együtt lenni.

      Meghatott, amikor a könyvtárban dolgozó hölgy kérte, hogy az emlékkönyvbe, ha gondoljuk, írjuk pár sort.

      A vacsorára egy csárdában került sor, melyhez az utunk a Fő téren keresztül vezetett. Itt némi pihenőidő alatt körbe tudtunk nézni, megcsodálni az új szökőkutat, az éppen felkapcsolt kandellábereket.

      A Béci-ház udvarára betérve meglegyintett minket az igazi bajai halászlé illata. Ínycsiklandozó volt. Sajnos korábban értünk ide, mint a megbeszélt vacsoraidőpont, így éhes bélbolyhainkat a táskákból előkerülő égetett italok, borok iszogatásával tudtuk tompítani, ami igencsak hatásosnak bizonyult. Néha-néha az udvarra kikandikálva nyeltünk nagyokat, amint bográcsban ott rotyogott a pirospaprikás hallé.

      Aztán egyszercsak határozott férfihang hallatszott ki a tompa morajlásból. Kevesen tudták, hogy most érkezett el a Toronytali második felvonása Csillag Endre és kísérete népdal előadása… Örömmel hallgattuk az ismerős dallamokat és nagyon meglepődtünk Endre ilyetén tehetségén, és ugyan támogatásra nem szorult, de jó pajtásként, közösséget vállalva vele — meg az egyre gyakoribb kupicaemelgetés hatására, mi is társává szegődtünk, eme tevékenységben.

      Aztán eljött végre a vacsora ideje is. Igazából én még a jó bajai halászléből nem ettem. Nem is nagyon kultiválom a halleveket, igaz ettem már olyan halat, aminek nem volt hal íze, azt nagyon is szerettem. Ezt a levet nem igazán az én szájam íze szerint főszerezték, a szemnek nagyon tetszetős volt, jó megspékelve pirospaprikával, de nekem valahogy a só nagyon hiányzott belőle. Érdekes módon a hal ízével meg voltam elégedve. Olyan falat jutott nekem, amiben kevés szálka volt, és nagyon ízletes. A helyi specialitásként tálalt gyufatésztára, mint kuriózumra tekintettem. Szegény Bátai Tibi a hosszan tartó halászlélakoma ellenére, korgó gyomorral nézett búsan az üres tányérjára, én együtt éreztem vele, nem szereti a halat.

      De csak kihozták végül a túróscsuszát is, lebbencstésztából. Furcsállottuk, hogyha szalonnazsíron megfuttatták, megpirították a tésztát, akkor hová tűnt belőle a só, mert ennél a fogásnál is eléggé kurtán mérte a szakács. Szerencsére szalonna bőven volt rajta, mert régi mátraszentistváni emlékem, hogy túróscsuszát rendeltünk az étteremben és sültszalonna nélkül hozták, mert elfogyott az étteremben a szalonna. Úgyhogy most különös figyelemmel voltam a sültszalonna darabokra a tetején, hogy ahhoz feltétlenül ragaszkodtam volna. Végül is kaptunk egy kiló sót az asztalra, ami az egész este folyamán kézről kézre járt.

      S mivel Endre barátunk a refluxa miatt már igazából nem nagyon vacsorázott, zenés műsort szolgáltatott estebédünk második fogása mellé.

      Ahogy a könyvtárban, sajnos a vacsora után többek között mi is korábban elköszöntünk a Magtól. Fáradtak voltunk.

      Reggel örömmel üdvözöltük újra barátainkat Endrét, aki éppen a Toronyoldalon volt fent a neten, és Istvánt, Tiborékat. Közös asztalnál reggeliztünk és éppen azon beszélgettünk, hogy mennyivel jobb lenne, ha jobban meg tudnánk ismerni a közösség tagjait. Hogy kevés idő jut, egy-egy tag igazi megismerésére. Jó lenne egy-egy régióban kialakítani egy szűkebb csoportot, ahol irodalmilag, illetve igény esetén egyéb oldalról is tudnánk egymást támogatni, szorosabb kapcsolatot kiépíteni. Én itt jeleztem, hogy több esetben éreztem annak szükségességét, hogy megakadtam egy írásom kapcsán, nem tudtam rájönni a megoldásra, és jó lenne tudni, hogy ebben az esetben kihez fordulhatnék, aki segíteni, tanítani tudna.

      A reggeli tükörtojás, rántotta, hidegtál — kinek mi — elfogyasztása után, útnak indultunk. Még a Duna-partra kinéztünk, és utána irány Budapest. A visszafelé vezető út még gyorsabb volt, mint előző nap idefelé. Megálltunk egy Bátya nevű településen ahol paprikafüzért vásároltam a majd frissen festett konyhafalamra. Igen, tudom Ica figyelmeztettél a paprika is éghető! Nos, megálltunk még két kukoricacső letörésére, gondoltam vízbe teszem, hátha kihajt, jó lesz a kanáriknak otthon, meg a cicának mit legelni. Láttunk kis őzeket is, akiket — messziről ugyan —, de sikerült lefényképeznem.

 

Fél kettő körül hazaértünk. A házmester, akinek leadtuk a pótkulcsot (TŰZ ESETÉRE) azzal fogadott, hogy a cicánk egész nap sírt. Igen, induláskor vettük észre, tüzelni kezdett. Itt jegyzem meg, perzsa fajtájú tűzoltó sürgősen kerestetik. Nos, belépve végre furcsa látvány fogadott minket. Hó esett a lakásba? Fehér toll lepte be a konyhát, előszobát, nappalit. Félve léptem be a terráriumok elé, az üvegajtó nyitva két imádott kanárimnak hűlt helye, pontosabban, hűlten feküdtek maradványaik a nappali padlóján. Pamacsom, édes cicám távollétünkben levadászta őket.

 

Én így zártam toronytalis hétvégémet! Köszönet a szervezőknek, akiknek sok munkájuk volt benne (Ilonnak). Köszönet Attilának és mindazoknak, akik ott voltak, s azoknak is, akik csak lélekben tudtak velünk lenni. Úgy érzem, sikerült újabb barátokkal gyarapodom. Tartsuk meg egymást! Örülök nektek!

 

UI: van két feleslegessé vált száraz kukoricacsövem.

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About B.G.Boróka 80 Articles
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.