Csillag Endre : Toronyest-Nyíregyháza

Ám a „szerencse” mégis rám mosolygott…

 

„Komolyan” készültem a felolvasásra, gondosan megnéztem a Neten, hol lehetne a legolcsóbban igazi, fütyülős, kecskeméti barackpálinkát kapni. A legtöbb helyen — beleértve a debreceni vásárlási lehetőségeket is —, csupán a Zwack „birodalom” mézes-mázos” (c)vacakjait lehetett kapni, harminchét és fél térfogat-százaléknyi „lélekkel”, méregdrágán.

Ám a „szerencse” mégis rám mosolygott: A Penny- „markecben” leltem egy negyven fokos, igazi Kecskemétit. A pia sorsának további taglalása azonban a történet vége felé kap majd helyet „dramaturgiai” okokból!

Igazi gondot a mintegy „félmázsányi” könyvdíj jelentette, aminek a cipelését Kisslaki barátom sózta két ízben is a nyakamba. A dolog — teljesen „érthetetlen” és „indokolatlan” módon —, úgy kezdődött, hogy tanult írótársam egy debreceni pénzes (!!) pályázaton könyveket, és azok olvasására felhatalmazó oklevelet nyert, amiket — ismerve könyvfóbiámat —, rám mert bízni. Bezzeg a pénzzel más lett volna a helyzet!

A nagy nyereményt egy Szalajtó nevű főhős viselt dolgainak, „megindító” megjelenítésével vívta ki mindegyikőnk kedves Lacikája. Kézenfekvő volt tehát, hogy engem szalajtson a nyeremény átvételére. Ez volt az első cipekedés. A második már Nyíregyházán történt, ugyanis a Rózsakert Panzióból — ahol a véletlenek gonosz összjátéka következtében egy emeleten laktunk —, a Megyeházáig is nekem kellett a hordár szerepét alakítanom. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy Lacikánk velem módoltatta ki, hogyan is tudna elegánsan megszabadulni a könyvektől.

Szóval, ahogy sattyogok a méretes papírzacskóba rejtett könyvekkel kifelé a panzióból, nem beleakadtam egy a levelét jórészt elhullatott orgonabokorba! „Aszongya” a bokor:

  Mit viszel, hervatag öregúr?! — először azt hittem, a recepciós asszonyság szólt utánam. Ám a bejárati ajtó zárva volt. Gyanúba jött még egy fehér gallérú inget viselő, fekete süldőmacska, aki tagadólag rázta a fejét kérdőjelet mintázó testbeszédemre.

— Itt vagyok a jobb kezednél. Nem látsz a szemedtől? — folytatta az ösztövér bokor.

— Na, te nem vagy verzett, kedvesem — válaszoltam maliciózusan.

— Nem is. Hajtsd csak szét a veled éppen szemben lévő, két ágamat!

— Miért tenném? Aszott orgonalevelet láttam már eleget.

— Tedd csak, amit mondtam! Csodát fogsz látni, amilyet még nem láttál. Tudd meg, virágzom, és a virágomnak bűvös ereje van! Főleg a novellistákra. Ha nem lennél olyan köztudottan irigy, megmutatnál Herr Kisslakinak is!

— Persze! Bűverő. Megfiatalodnánk tőle?! — vetettem közbe. A papírzacskó meg egyre nehezebb lett.

— Azt nem, de az írásaitok sokkal üdébbek lennének.

— Rendben, megmutatom neki… fotón — gondoltam még hozzá.

Az evangélikus templom — a tiszteletemre — éppen elütötte harangjaival a hármat, és biztosított, jó irányba megyek, azonban a bankokat kerüljem (úgy, hogy az OTP a jobb kezem felől essék), mert csak akkor érem el a Kossuth tere után a Hősökét, ahol Kisslaki már hatszázhatvanhatodik bagóját szívja, minden körmét lerágva epekedik nyeremény-könyvei után.

Lacika tényleg ott volt. Mármint a Megyeháza előtt füstölgött. Engedte, hogy felvigyem a könyveket a nagyterembe, amit Bessenyei Györgyről nevezetek el, de Kossuth képekkel volt teli. A „főoltáron” Szent István búslakodott. Csak tudnám, vajh’ kiről mintázta az arcát a föstő?! A Megyeháza mentségére szolgáljon, hogy „Gyurka bátyám” mellszobra ott díszlett a terem ajtajától balra (szélső balra!).

A szoborral könnyed csevejt folytattam franciával kevert német nyelven arról, hogy az „Ágisa” a gonosz irodalomtörténészek szerint nem eredeti mű, hanem puszta „koppintás” (fordítmány!). Két további, „kedves” kérdést is feltettem neki, amiket jó esetben az Attila-főnök archív videója híven megőriz majd a hálás utókornak.

Lehet, az evangélikus, de a katolikus templomok is elütötték már a négyet, de nagyteremben még alig lézengtek szerzők. Hangolt egy zenekar, próbálgatták a mikrofonokat. Hamarosan kiderült, a velük egységet alkotó énekkart — Szikora Zsóval az élen —, nem Szabó Dénes fogja dirigálni, hanem az egy szál gitáros. Aztán egy varázsütésre megérkeztek nem csak a szerzők, hanem a hallgatók is (mintegy tízen, tizenöten).

Nekilódult az énekszámok és megnyitók után — amelyek közül az Attiláé sikeredett a „leghosszabb” lére —, a felolvasó est. Igazán megható és méltó megemlékezések iktatódtak a még köztünk lévő szerzők művei közé. Ettől az est szomorúan emelkedett ünnepélyességűvé vált. Ezen a közbe iktatott szünet sem változtatott, pedig a hátsó asztalokon búfelejtő is akadt.

Attila „nagymester” és Zsó bezárta az estet, az utóbbi egy megzenésített verssel (Váci Mihály?).

 

*

 

Zsó elvezérelte a csapatot — miután eltakarította, szegény, az utánunk maradt „romokat” —, a vacsorázó helyre (Gyalog egy egész, három tized kilométer — mondta, amit senki sem hitt el neki).

Teljesen józanul jött az italos, felvette a rendeléseket. Na, ekkor jött a blama a félliteres barackpálinkámmal: spéci dugóhúzót hoztam hozzá, amilyen a szakmában megőszült főuraknak van. Teljes diszkréció és konspiráció mellett belehajtottam a szerkezet spirális szárát a dugóba; az elmés szerszám engedelmesen tárta szét a karjait, majd emelte magas tarásba; remek, állapítottam meg, már csak vissza kell hajtani alaphelyzetbe a felemelkedett karokat; visszahajtottam finoman, szépen őket; a dugó azonban maradt; helyette egy spirális alakú műanyagforgács tapadt az acél spirálra úgy, hogy a dugó ki sem lyukadt. Mindez a művelet az asztal alatt folyt. Szerintem senki nem vette észre, mivel molyolok. Benyomni nem akartam, nem mertem a dugót az üvegbe, ahogy itthon tenném. Íme, a magyar palackozás tudománya feltalálta a kihúzhatatlan, áthatolhatatlanul szűz gumi- vagy műanyag dugót, aminek az elvetemült erőszak sem árt!

Így aztán szégyenszemre Vajk szomszédom szánt meg némi szilvával. Ekkora blamage-t?!

Kiss Laci kanállal fogyasztotta az általa csípős paprikával ízesített galuskát. A kanálhoz veszedelmes viszonyok között jutott: abszolút úriemberként kért a főúrtól egy kanalat. Mire a pincér:

— Ott van a villa a galuskához! — Lacika azonban „mereven” ragaszkodott kanalas ötletéhez. Végre kapott egy kiskanalat. A kedves vendég csak ne mohóskodjon!

A mi asztalfőnkön Lybra ült (alias Bereczki Gizella), aki nem sertéspörköltet, hanem natúr csirkét evett, görög salátával. Meglepődött, de hamar „eszmélt”, neki két adag „jár”. Az elsőt békésen elfogyasztotta a társaságunkban, majd minket „megunva” meglátogatta második adagját. Elvándorlása előtt megbeszéltük, másnap reggel érte megyek a szállodájába, és hazahozom Debrecenbe.

Kiss Laci meg én hamarabb nekivágtunk az éjszakai Nyíregynek, felfedezzük, hol tették le a panziónkat, de előtte útitársam szertartásosan és főleg hosszadalmasan búcsúzkodott: leginkább a hölgyekkel puszilódzott. Attila-főnök megveregette a vállát, majd fölemelte. Végre elindultunk. Negyed tízkor már otthon is voltunk. Én titokban megcirógattam az orgonabokrot. Soha nem lehet tudni! Kicsivel fél tíz után megcsörrent a recepció vonalas telefonja. Éva asszony létszámellenőrzést tartott a Majna melletti Frankfurtból. Laci engedelmesen jelentett, és hazaérkezésére holmi levest rendelt, illetve csokit ígért élete párjának.

 

Kedves Toronylakó!

 

El ne hidd, hogy csak a fentebb elmesélt, két könyvcipelés „nyűgje” szakadt rám. Lacika gondoskodott egy harmadikról is: hamarabb puccba vágta magát, mint ahogy a taxi érte megérkezett, és Zola olvasásával mulatta az időt. Na, ezt a könyvet — állítása szerint feledékenységből —, otthagyta a recepció előterében, az asztalon. Majd, már feltehetőleg a vonatról — éjnek évadján —, visszatelefonált a recepciós hölgynek, adná oda reggel Csillag Bandinak a Zola regényt (Tisztes úriház).

Nos, én úgy gondolom, szó sem volt itt feledékenységről. Sokkal inkább a formában tartásom motiválta. Várom is Németországból a nagyobb könyvszállítmányokat. Lacika ugyanis tud egy kiváló üzletet: egy kiló könyv potom egy Euróért.

Már korai félálmomban hallottam, Laci illedelmes kezicsókolommal búcsúzik a recepciós hölgytől, de az orgonának nem köszönt. Milyen jól is tettem, csak a mellékelt fotón mutatom meg neki a kései, apró virágot! A baj az, hogy neki arra nincs is szüksége, de lehet a virág így is hatással lesz az írásaira.

Gizella toronytársam pedig azzal hálálta meg, hogy Debrecen felé jövet „tévútra” vezettem a GARMIN GPS-em jóvoltából, hagyott a csomagtartóm plédjén egy kevés kostát a görögsaláta öntetéből, amikor a Füredi úton mind a „százkilencven” centijével kilibbent az autómból.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 140 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.