Horváth János : Esőben

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.

A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
– Nem. Szerencsére nem.
– Akkor miért van itt?
– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
– Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából és szembefordult vele.
– Bocsásson meg, Géza vagyok.
– Én meg Ágnes – mondta a nő, és elmosolyodott. – Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
– Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
– Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
– Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
– Őszinte részvétem.
– Ugyan, nem is ismerte.
– Nem. Ez amolyan gesztus.
– Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan – mondta a nő, és nevetett.
– Igaza van.
– És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
– A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
– Megrendítő.
– Most kellene részvétet nyilvánítania – mondta a férfi mosolyogva.
– Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
– Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
– Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
– Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz – mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
– Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
– A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz-szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
– Ez tragédia. Nem térek magamhoz – mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. – Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
– Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott a férfihez, és megszorította a kezét.
– A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
– Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak – mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
– Igen, lehet, hogy így van – mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. – Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
– Nem tudom.
– Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
– Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
– Már nem először képzelődöm – gondolta – de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból el kezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
– Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
– Most már van – mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

(Budapest, 2020. július)

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Horváth János 167 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.