Nehrer György Szerző
Vezetéknév
Nehrer
Keresztnév
György
Ország
Hungary
Vezetéknév
Nehrer
Keresztnév
György
11 hónap 1 Komment

 

Novellaíró pályázat

 

KIÍRÁS

A székesfehérvári Fekete Sas szálló, kávéház és étterem a 19. század végén a helyi társasági élet központja volt. A szálló vendégei a magyar és osztrák városokból érkeztek, és főként kereskedők és a városra kíváncsi utazók voltak, de találunk köztük egyházi személyiséget éppúgy, mint ügyvédet, orvost, színésznőt és politikust is. Ahol ennyi ember megfordult, ott nemegyszer váratlan esemény, sőt botrány is történt, egyik-másik szinte regénybe kívánkozik.

A székesfehérvári Fekete Sas Társaság és a Vörösmarty Társaság pályázatot ír ki, melyre elsősorban kezdő írók műveit várja.

A történetek magja az egykori Fekete Sas szállóban, annak kávéházában vagy éttermében megtörtént valós esemény, amelyeket a Fekete Sas Társaság székesfehérvári lapokat böngésző kutatócsoportja talált meg. Ezek érdekes, izgalmas, olvasmányos feldolgozását várjuk.

A pályázaton bárki, profi és nem hivatásos alkotó is indulhat. Kizárólag új, magyar nyelvű, saját szellemi tulajdonú, egészében és részleteiben is publikálatlan mű adható be.

Műfaji megkötés, korhatár nincs.

A novella nem lehet hosszabb 20.000 karakternél (szóközökkel együtt).

A kiíró társaságok vezetősége és a bírálóbizottság tagjai nem pályázhatnak.

A beérkező művek három legjobbját díjazzuk.

Elegendő, igényesen megfogalmazott novella esetén a beérkező művek legjobbjaiból egy novelláskötetet állítunk össze, és felolvasásokat is rendezünk. Az evvel járó költségek a kiírókat terhelik.

A Fekete Sas Társaság munkájáról és a Fekete Sas szálló történetéről itt talál információt: www.feketesastarsasag.org

A Vörösmarty Társaság munkájáról itt talál információt: www.vorosmartytarsasag.hu

LEADÁS

Egy személy csak egy pályázatot nyújthat be, .doc vagy .docx formátumban (sorkizárt, 11-es vagy 12-es betűméret, Arial betűtípussal)

A pályázat jeligés.

A lapszámozott novella fejlécében csak a jelige és a mű címe szerepel.

A kísérő e-mail tartalmazza az író nevét és a jeligét.

A pályaművek beérkezését e-mailben visszaigazoljuk.

A bírálóbizottság csak a jeligés műveket kapja meg.

Leadás kizárólag elektronikus formában, a feketesas@gmx.net címre. Tárgy: „Novellapályázat“.

Ezt a postafiókot egyetlen személy kezeli, így az adatok titkossága, ill. bizalmas kezelése biztosított.

HATÁRIDŐK

Beküldési határidő: 2020. március 1.

Eredményhirdetés: 2020. április 30.

Feldolgozható témák

 Egy választott történet szabadon feldolgozható, de tetszés szerint kombinálható is. Kérésre a teljes újságcikket megküldjük, és szívesen válaszolunk az épülettel kapcsolatos más kérdésre is. Kérjük, lépjen kapcsolatba a feketesas@gmx.net címmel.

    1. 1885 májusában három csaló Székesfehérvárra érkezett. A Fekete Sas szállóban béreltek ki szobát. Találkoztak egy Boros István nevű katonával, akit etettek, itattak, majd rávették, hogy egyikükkel cseréljen ruhát. A baka ruhájába öltözött csaló, hamísított postautalványokkal kocsmárosokat, kereskedőket károsított meg. A civilbe öltözött rendőrök nagy erőkkel üldözték a himpelléreket, akik ezt megelőzőleg többször is kicsúsztak a rend őrei kezéből. Végül Várpalotán elfogták az egyik csalót, aki bevallotta, hogy mintegy 80 hamis utalványt váltott be a Dunántúl számos városában.

 

    1. 1889-ben egy fiatal leányka megszökött Budapesten élő nevelőapjától. A Fekete Sas szállóban feltűnt a leány gyanús viselkedése, akinél a személyzet által riasztott rendőrség készpénzt, ékszereket, értékes ruhaneműt talált. Tolvaj-e vagy csak egy szerencsétlen teremtés, aki okkal szökött meg, és az otthonról elemelt tárgyakkal a legszükségesebb kiadásait akarta fedezni? Ez a cikkből nem derült ki, de az eset a rendőröknek is fejtörést okozott.

 

    1. augusztus végén egy nem mindennapi esemény foglalkoztatta a Fekete Sas szálló alkalmazottait. Az újságok a szerencsétlenül járt fiatalember esetét részletesen tárgyalták, aki előbb „Meghaltam” szöveggel egy táviratot írt a bátyjának, akit arra kért, hogy a szállodai számláját fizesse ki, majd pisztolyát a mellkasához emelte. Miért végzett magával? Először arra gondoltak, a pénztelen fiatalember a végtelen nyomorúságot nem bírta tovább elviselni, de azután kiderült, hogy szerelmi bánatban szenvedett, és a híres, ugyanakkor kikapós díva, Berthyer Berta áldozata volt, aki nem őt, hanem a pénzét szerette, és amikor ez elfogyott, más barát után nézett.

 

    1. december elején egy síró leányka keresett oltalmat a rendőrségen. Egy asszony kicsalta minden pénzét avval az ürüggyel, hogy állást szerez neki. Azóta városról városra hurcolja, és arra kényszeríti, hogy testét-lelkét a legtöbbet ígérőnek adja. A Fekete Sasban szálltak meg, de sikerült kiszabadulnia, és most segítséget kér.

 

    1. augusztus elején a Fekete Sas kocsisa vasárnap este három órára őrizetlenül hagyta az istállót. Ez idő alatt ellopták a csizmáját és egy rend ruháját. Szerencsére a kocsis még idejében előkerült, és így sikerült személyesen elcsípnie a tolvajt, aki már magára is húzta az elcsent gúnyát. A rendőrség átadta a jómadarat a járásbíróságnak.

 

    1. 1896 májusában Kovács Hugó, a Fekete Sas fürge pincérje szerelmi bánatában a szálloda mögötti csatornába ugrott. A szálloda csinos szakácsnéja ugyanis nem viszonozta szerelmét. A pincér a vizet hidegnek találta, így azután néhány könyörületes bámészkodó segítségével inkább kikászálódott.

 

    1. 1897 nyarán egy papi ruhába öltözött fiatal személy vett ki két hétre szobát, mint később kiderült, álnéven. A magát doktor úrként szólíttató szélhámos nagyotmondóként is remek alakítást nyújtott. Mindenütt tartozást hagyott maga után. A rendőrség sikertelenül nyomozott, végül egy igazoltatás során véletlenül mégis elcsípték.

 

    1. 1897-ben egy utazó szőnyegkereskedő Siófokról jövet szobát vett ki a Fekete Sas szállóban. Másnap üzleti ügyben Mórra utazott, és mint kiderült, a pénztárcáját a vánkosa alatt felejtette. A szobalányok megtalálták a pénztárcát, és rögtön átadták a szálloda tulajdonosának, aki a benne lévő összeget azonnal megolvasta. A kereskedő délután visszajött, és fennhangon követelt a pénztárcában megtalált 45 Koronán kívül még egy százast. A titokzatos ügyre végül a rendőrség nyomozása derített fényt: a kereskedő Siófokon nemcsak üzleti ügyeit intézte, hanem a lóversenyt is meglátogatta. Ott sajnos veszített.

 

    1. 1905 februárjában egy elegánsan öltözött, cilinderes úr tűnt fel Székesfehérvár belvárosában. Egyházi személyiségekkel, a színházi- és kulturális élet kiválóságaival kereste a kapcsolatot. Megnyerő modorával hamarosan barátokra talált a kávéházak törzsközönsége körében. Mint kiderült, a világot látott úr nagy mesemondó volt, és aki felült neki, annak pénze bánta. A szökésben lévő szélhámos a Fekete Sas szállóban vett ki szobát, innen – ha nem is szabad akaratából – a fogházba költözött.

 

    1. 1905 áprilisában kellemetlen meglepetés érte a Fekete Sas vendégeit, akik este a szobájuk elé rakták cipőjüket. A fényesre pucolt cipők helyett azok hűlt helyét találták. A tolvajt sikerült elcsípni, aki addigra két pár cipőn már túl is adott.

 

    1. 1906 szeptemberében a néhány nap óta a szállóban dolgozó mindenest kitiltották nemcsak a szállóból, hanem a városból is. Történt ugyanis, hogy az egyik, szintén ott dolgozó mindenessel a borravalón összekapott, és a nézeteltérést késével próbálta elintézni. Így lett váratlan külön munkája a sebet ellátó orvosnak, na meg a városi rendőröknek.

 

    1. 1910 áprilisában a szálloda személyzete az éjszaka közepén furcsa fényekre lett figyelmes, és értesítette a rendőröket. Így sikerült tetten érni és elfogni a Sas utcai betörőt, aki a Fekete Sas szállóval szemben lévő szatócs üzletből próbálta beszerezni a legszükségesebbeket, úgymint hölgy szivarkát, szivarokat, törkölypálinkát, szalámit és disznósajtot.

 

    1917-ben elloptak egy több száz korona értékű fényképezőgépet a Fekete Sas szálló előcsarnokából. A masina elég nagy volt akkoriban, valaki mégis ügyesen kisétált vele. A rendőrség nyomoz, a károsult egy honvéd hadnagy.

A pályázatok elbírálása:

A pályázatokat háromtagú írókból és tapasztalt szerkesztőkből álló bírálóbizottság értékeli.

Értesítést e-mailen küldünk.

 

11 hónap 9 komment

  Apám ült a fotelban, kezében a friss Népszabadsággal, és olvasta a híreket a román forradalomról. Anyám a konyhában tüsténkedett  néha szólt, hogy segítsek neki.
– Tartsd már egy kicsit a szűrőt, amíg leöntöm a tésztáról a vizet. Csak ültök a szobában, mint a grófok, és azt hiszitek, hogy az ebéd az magától készül el.
Zsörtölődött egy darabig, aztán megnyugodott. Visszamentem apámhoz, aki még mindig az újságot lapozgatta. A konyhában úgyis csak láb alatt lennék.
– Nem tudom, mi lehet velük? – kérdezte, inkább csak magától. Mindjárt itt van a karácsony, és hiába hívom őket telefonon, mindig megszakad a vonal, vagy megszakítják.
– Ne aggódj, szerintem nincs semmi bajuk. Már idősek ők ahhoz, hogy tüntetni menjenek. Otthon meg nem érheti őket baj – próbáltam nyugtatgatni apámat.
– Kimehetnénk hozzájuk! Kifizetem a benzint – mondta bizonytalankodva.
– A benzin ára a legkevesebb. Mit szól hozzá anyám, meg a feleségem? Mindjárt karácsony, készülődnek, sütnek-főznek. Szerintem ebből balhé lesz, az biztos. Ráadásul a gyerekek is nagyon várják már az ünnepet.
– Jó, ha nem akarsz jönni, akkor megyek egyedül, vonattal.
– Ha te ezt már eldöntötted, akkor meg minek kérdezgetsz?
– Mert autóval gyorsabb lenne, mint vonattal. Vinnék nekik ezt-azt az ünnepekre. Üresek náluk a boltok. Ők is segítettek nekünk ötvenhatban, hogy  ne haljunk éhen.
– Azért, ezt beszéld meg anyuval, de csak akkor, amikor már nem vagyok itt. Előre borítékolom, hogy nem teszed zsebre, amit kapsz.
–Te is megbeszélhetnéd a feleségeddel.

Megbeszéltük. Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadták az ötletet, hogy mi éppen karácsony előtt akarunk Temesvárra menni. Decemberben építőipari munka amúgy sem volt, és az év többi hónapjában se nagyon. Úgyhogy ráértem.

Még a fülembe csengett Szűrös Mátyás október 23-i beszéde, a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásáról, amit az Országháznál mondott el az akkori, megbízott államfő. Az októberi euforikus hangulat még javában tartott, amikor a temesvári események tovább erősítették a nemzeti érzéseket. Tőkés László temesvári református lelkészt a nagyváradi püspök felfüggesztette az állásából, és el kellett hagynia a parókiát. Az eseményeket a hazai televíziók adóin folyamatosan követtük. Főként a Tőkés melletti szimpátiatüntetésekről számolt be a nemzetközi média is. Mivel a telefon nem működött rendesen,  mi is csak annyira voltunk képben, mint bárki más, a romániai helyzetet illetően.

Aztán megpakoltuk az autó csomagtartóját konzervekkel, egy tábla szalonnával, meg néhány rúd téliszalámival. Apám valahonnan szerzett egy háromkilós kovászos kenyeret is. Én meg gyorsan vásároltam négy karton piros Marlboro cigarettát. Ebből egy kartont a román vámosok és határőrök megvesztegetésére szántunk. Ez mindig bevált. Nem mintha bármi olyan dolgot vittünk volna, ami tiltott lenne. Csupán megelőzési szándékkal pakoltuk oda a cigarettákat. Elsősorban az autó indokolatlan  szétszerelésének megelőzése miatt.  Voltunk már szemtanúi ilyen esetnek, amikor egy házaspár csak rokonlátogatásra ment át, és gyakorlatilag semmi nem volt náluk a személyes dolgaikon kívül. Erre lebontották az ajtókárpitokat, kiszerelték az üléseket, és mindent, amit még lehetett, aztán otthagyták őket nagy kiabálva, hogy ne tartsák fel a sort. Szerencsétleneknek segítettünk eltolni az autójukat a parkolóig. Ott leültek a járdaszegélyre és sírtak.  De akkor legalább nyár volt. Most meg csikorgóan hideg tél.  Autóba ültünk, és egy ködös hideg hajnalon elindultunk Romániába. Még nem volt autópálya Szegedig, így aztán Dunaföldvár, Kecskemét, Szeged, Makó, Nagylak útvonalon poroszkáltunk az egyre sűrűbb ködben. Az út mentén sorban magunk mögött hagytuk a szunnyadó mezőket, apró falvak fehér füstbe burkolódzó háztetőit. Aztán Nagylaknál a magyar oldalon gyors útlevél-ellenőrzés, és csomagtartó kinyitása, valamint a benne lévő dolgok szemrevételezése után mehettünk tovább. Román oldalon ez sosem volt zökkenőmentes. Az első kérdésük mindig az volt, hogy hová mennek. Engem, emiatt, már majdnem leszállítottak egyszer a vonatról, pedig akkor még gyerek voltam. Merthogy nekem Perjámos, az nem volt, és soha nem is lesz Periam. Ahová apám középső nővéréhez, Irén tántihoz jártam nyaranta, a Maros-partra zsiványkodni. A határőr azt mondta, hogy olyan település náluk nincs. Mondtam neki, hogy adjon egy térképet és megmutatom neki, hogy hol van. Erre vörös lett a feje, és talán azért nem dobott le a vonatról mert még csak tizenkét éves voltam, és egyedül utaztam. A kérdés most is elhangzott, amire udvariasan válaszoltam magyarul, hogy a rokonokhoz, Temesvárra. Apám gyorsan kiugrott az autóból a kabátja alatt a karton cigarettával. Köszönt nekik románul, és az időjárásról kezdett velük cseverészni. Azért kinyittatták a csomagtartót, és a zubbony alá rejtették a karton cigarettát. Intettek, hogy mehetünk. Aradon egy kis kerülővel keresztülvergődtünk. Minden út fel volt bontva, de békésnek tűnt a város. Az alig több mint négyszáz kilométert közel kilenc óra alatt tettük meg. Kicsit eltévedtünk Temesváron, mert itt is úgy nézett ki  minden, mintha útépítés lenne. Az utcák lezárva, vagy a forgalom másik irányba terelve. Temesvár nagyváros, és én nem jártam  túl gyakran erre. Apám a belvárost és a régi kerületeket ismerte, hiszen itt gyerekeskedett. Aztán megtaláltuk a lakótelepet a szürkére festett négyemeletes kockaházakkal, amit a Kárpátok géniusza teremtett. Szürkék voltak kívül, és  belül is Talán még a lakók lelke is szürke volt. Viszont az ablakkereteket, és a lépcsők acélkorlátjait is zöldre mázolták.  Lehet, hogy csak ezt a két szint sikerült kikeverniük nagy tételben. Felmentünk a második emeletre, annyi csomaggal, amennyi a kezünkben elfért. Bekopogtunk, mert a csengő nem szólt. Némi várakozás után Szandi bácsi nyitott ajtót. Szandi bácsi, apám nővérének a férje, Sanyi unokatestvérem apja. Az öreg lengyel származású volt, így aztán szinte csupa mássalhangzóból állt a neve ( Rzepeczky Alexandru ) Nagykabátban, egy kopott prémes sapkában, és a nyaka köré tekert  vastag kockás sálban nyitott ajtót.
– Mész valahová? – kérdezte tőle apám.
– Nem, nálunk most ez az itthoni divat.
Azt hittem viccel az öreg, de aztán előkerült Etel néném is, szintén nagykabátban, sapkában, rajta kesztyű is volt
– Miért nem telefonáltatok, hogy jöttök? – kérdezte Eta tánti, miközben ölelgetett bennünket.
– Gyertek már be, mert kihűl a lakás – mondta vigyorogva Szandi bácsi, aki akkoriban már nyolcvan volt. Eta tánti pedig hetvenöt.
– Még le kell mennünk a maradék csomagokért.
– Megyek veletek, segítem felhozni – mondta Szandi bácsi.
Korához képest fürgén mozgott. Nézegette az autóm ablaktörlőjét. Nem gondoltam, hogy az öreget ennyire érdeklik az autók.
– Mond csak fiam, ezeket a lapátokat le lehet szedni?
– Persze, hogy le lehet. Csak egy pattintás és lenn is van.
– Na, akkor pattintsd le gyorsan, mert holnapra már nem lesz meg.
Lepattintottam mindkét lapátot és bedobtam a csomagtartóba őket, majd felballagtunk a maradék csomagokkal.
– Aztán hoztatok valamit inni is? – kérdezte az öreg.
– Bégára vizet? Minek?
– Itt már víz sincs, nemhogy pálinka. Na, majd mindjárt rendezek valamit.
Azzal felállt az asztaltól és átment a szomszédba. Egy kucsmás, középkorú román emberrel alkudozott valamit, majd a kezébe nyomott egy maréknyi lejt, meg egy literes, csatos üveget. Elfáradtam az út alatt, és jólesett volna egy  forró zuhany, de aztán rájöttem, hogy  nem csak fűtés, hanem víz és villany sincs.
– Tíz óra körül lesz meleg víz, de hideg az nem. Akkor lehet fürödni, ha lesz hozzá kedved, na meg, ha elég vastag a bőröd. Előbb forró gőz jön hörögve, majd rozsdás forró víz. Olyan forró, hogy disznót lehetne vele pörzsölni. Nem értettem, de aztán megmutatta a rozsdás víztől vöröslő csíkot a kádban.
– Bedugjuk, és folyatjuk, amíg jön. Megvárjuk míg kihűl, meg leülepszik, utána óvatosan le kell merni. Kicsit vasas, savanykás íze van, de iható. Eta ebből főz, már amikor van mit főzni.
Korán fekszünk, mint a tyúkok. Hamar sötétedik, úgyhogy jó lesz, ha megveti Eta az ágyatokat, amíg látunk. Gyertya  van még, de az is hamarosan elfogy Hozhattatok volna.
– Majd legközelebb hozunk!
– Csak egy franciaágyunk van, meg egy kinyitható kanapé. Az utóbbin kényelmesen elfértek ketten is – mondta Etel néném. Aztán vastag pokrócokat terített az ágyra, meg hozott nagy vánkosokat, és két hatalmas dunyhát.
– Ha rám hallgattok, akkor nem vesztek pizsamát, hacsak nem akartok megfázni.
Kopogtak, megjött a román szomszéd a cujkával. Szandi bácsi kirakott az asztalra négy darab kétdecis vizespoharat, majd félig öntötte mindegyiket. Csak néztem,  hogy mit csinál. Aztán felkapta az egyiket.
– Na zdrowie! – és felhajtotta a deci pálinkát.
Megittuk mi is. Nagyon gyenge lőre volt. A cujka, az mifelénk szilvapálinka, és  legalább negyvennyolc fokos. Békeidőben, a románoknál, maximum harmincöt fokos. Ez meg nem volt több huszonötnél. De most nincs béke, úgyhogy nem sokat morfondíroztunk a dolgon. Aztán Etel néném megterített, és megkóstoltuk a füstölt szalonnát  a kovászos kenyérrel. Erős paprika sajnos nem volt. Csendben ettünk. Nem kapkodtak az evéssel a bácsikámék, pedig mostanában nem nagyon juthatott ilyen sok, és finom ennivaló nekik. Mintha minden falatot ki akarnák élvezni, mielőtt elfogyna az étel. Este tízkor aztán megjött a forró víz nagy dübörgéssel és gőzzel, amitől bepárásodtak az ablakok is. Ideje volt, mert kellett a vécé leöntéséhez, hogy használni lehessen. A fürdésről már lemondtunk. Viszont a liter pálinkát megittuk fél óra alatt. Még csak jókedvünk sem lett tőle. Etel néném gyertyát gyújtott, és ültünk a hideg szobában az asztalnál. Beszélgettünk, főként Irénről, apám középső nővérének a haláláról, aki két éve már hogy elment. Aztán levetettük a cipőnket, majd  nagykabátban és sapkában bebújtunk a dunyha alá. Utoljára katonakoromban aludtam így, de az már rég volt. Elszokik tőle az ember. Most meg visszaszokik. Nem aludtunk jól, apám is forgolódott egész éjjel. Aztán már csak füleltem, mintha lövéseket hallanék a távolból. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot. Lehet, hogy valamelyik közeli gyár zaja ez az ütemes kattogás. Vártam a hajnalt, a világosságot, ami talán megváltoztat mindent. Lehet, hogy  még fűtés és meleg víz is lesz. Nem lett. Gémberedetten kászálódtunk ki a dunyhák alól. Mosdatlan, borotválatlan arcomat néztem az előszobai tükörben. Számban még a tegnapi szalonna, és az ócska cujka íze keveredett. Fogat kéne mosni, meg borotválkozni. Belenéztem a rozsdás vízzel félig telt kádba. A víz tetején halványkékes színű olajfolt úszkált. Szandi bácsi jött egy nyeles lábossal, aztán az olajfoltokat kerülgetve, lemert egy jó nagy, lekvárfőzésre használt fazékba, vagy húszliternyi vizet.
– Na, a többi elég lesz a vécét leönteni. Etus mindjárt főzi a kávét. Szerencsére, gáz az van, de néha elzárják, aztán újból visszakapcsolják. Nemrég, a szomszéd tömbben meghalt egy egész család, mert a sütővel fűtöttek. Elzárták a gázt egy-két órára, aztán visszakapcsolták. Reggelre meg halott volt mindenki a lakásban. Azóta nem merünk fűteni vele.
Megborotválkoztunk a hideg és rozsdás vízben, és reggelire ettünk az ajándékba hozott  téliszalámiból. Szokatlanul hangosan kopogtak az ajtón. Én voltam a legközelebb hozzá, így aztán kinyitottam. Egy fiatal nő állt az ajtóban és zokogott, arcán folytak a könnyei.
– Bună dimineața. Cu ce vă pot ajuta? Köszöntem neki és megkérdeztem, hogy miben segíthetek.
Aztán magyarul válaszolt, miközben megtörölte az arcát és kifújta az orrát.
– Te a Peti vagy, vagy a Gyuri?
Hasonlítunk egymásra, így aztán gyerekkorunkban is gyakran összekevertek bennünket.
– Én, a Gyuri! – de, gyere be. És te ki vagy?
– Mihaela, Perjámosról.
– Ne haragudj, nem ismertelek meg. Talán húsz éve is van annak, hogy utoljára találkoztunk.
– Te semmit nem változtál – mondta, már mosolyogva.
Mihaela apja román volt, az anyja meg magyar. A perjámosi iskolában tanítottak mindketten. Az anyja németet, az apja meg  biológiát. Az apja volt az iskolának az igazgatója. Gyerekkori jó barátság kötött össze bennünket.
– Mi járatban itt, és miért sírsz?
– Fáradt vagyok! Egész éjjel műtöttünk. Aneszteziológus orvosként dolgozom a kórházban. Nagy felfordulás volt az éjjel, mert belelőttek a tömegbe. A magyarok, a románokkal együtt énekelték az „Ébredj románt!” (Ez egy betiltott 48-as nemzeti dal.) Sok a halott és a sebesült is. A tüntetők törtek-zúztak mindent a belvárosban. Hozzánk négy sebesültet hoztak, lőtt sérülésekkel. Megműtöttük őket. Aztán hajnalban jött a Szekuritáté  és a kórteremben lévő sebesülteket lelőtték, az irataikat meg elvitték. Később visszajöttek a halottakért is. Haza akartam menni Perjámosra, de nem járnak a vonatok. Úgyhogy, most itt vagyok.
– Egyél valamit, és próbálj megnyugodni. A szüleiddel biztos nincs semmi gond.
– Én nem akarok egy ilyen országban élni! El akarok innen menni! Érted!? El akarok menni! Vigyetek át!
Újból sírva fakadt, és a könnyeit a tenyerével törölte le.
– Útlevél nélkül nem megy, hacsak át nem szöksz a határon, de az kockázatos. Apád román, vannak jó összeköttetései. Szerez neked útlevelet, aztán hozzánk jöhetsz, bármikor.
Végül Mihaela néhány évet a Szent György kórházban dolgozott aneszteziológusként, nálunk, Fehérváron. Pár  év múlva férjhez ment egy osztrák férfihez. Most kint él Ausztriában, valahol Bécs  környékén.
December 20-a reggelén összepakoltuk apámmal a tisztasági csomagunkat, mert mást nem is vettünk elő a bőröndből. Aztán elindultunk haza. Etel nénémmel és Szandi bácsival akkor találkoztam utoljára. A  temetésük óta nem  jártam Temesváron.

 

 

1 év 1 Komment

Nyári szünet lévén nálunk voltak egy hétig az unokáink. Gyurika számítógépes programozó táborban okosodik. Feleségem, és a gyerekek szervezkedtek a hátam mögött. Szerda délután mi megyünk a gyerekért a táborba, és ha már bent vagyunk a városban, akkor menjünk be a pláza moziba, és nézzük meg a „Kis kedvencek titkos élete” című mesefilmet. Nem tombolt bennem a lelkesedés, de az unokákért az ember sok mindenre képes. Az idő elromlott. Pont akkor, amikor sétálni akartunk egyet a városban. Így aztán maradt a pláza üzletsoron a presszózás, fagyizás, bárszékre mászás, fel és le. Kölyköknek ez jó szórakozás. Könyvesboltban vettünk három Fekete István könyvet a gyerekeknek, meg mindegyik választott még magának egyet-egyet. A legolcsóbb könyvre, adtak ötven százalék kedvezményt. Így is sokat fizettünk!  Sajnos a kultúrához hozzájutni manapság, szinte luxuscikknek számít. Mióta az állam nem tartja fontosnak a kultúra finanszírozását, és kiszállt a könyvkiadás támogatásából is, azóta szerencsésen sok embert leszoktattak az olvasásról. Ennek is van előnye: mert aki nem olvas, az nem ismer meg más dolgokat. Azt könnyebb irányítani, mert csak azt a szennyet ismeri, amit ráöntenek a rádiókból és a televízió csatornákból. Aki meg olvasna, az nem tudja megvenni a könyveket. Eldöntheti, hogy esznek a gyerekek vagy olvasnak. Mi, nyugdíjasként úgy gondoljuk, hogy  a gyerekekkel megszerettetni az olvasást, az a jövőnek szóló befektetés. Kár, hogy az állam nem így gondolja. Egy új társadalmat építünk! A nemolvasók, és a szelektíven olvasók műveletlen társadalmát. Ahol az érték: a „Szürke ötven árnyalata”  és SZ.N. úszónő „Sokan megbasztak” szexuális kalandjai a vízilabdacsapattal. Nem beszélve a fütyilóbáló három hónapon keresztül sztárolt  „celebek” ragyogásáról és bukásáról. A bulvársajtó „szépfiúiról” és „szép lányairól”, akik saját maguk között csereberélik egymást.
Fekete István, Kipling, Mikszáth, Móricz, Jókai, Gárdonyi, Herczeg Ferenc, és még sorolhatnék rengeteg hazai és külföldi írót, akik műveikkel tanítottak, példát adtak egész nemzedékeknek, ma nem  támogatandó értékek, hanem piaci árucikkek. Ha van pénzed hozzájutsz, ha nincs, ott a könyvtár. Könyvtáros barátom panaszkodik, hogy már oda sem járnak az emberek. A cél, egy új társadalom létrejöttének a beteljesedése. Már csak karnyújtásnyira van. Kár lenne félbehagyni ezt a “remekművet!”
Miután kibosszankodtam magam a könyvesboltban, sorba álltunk a mozi pénztárnál. Orsika segített a jegyvásárlásban, mármint abban, hogy melyik filmet szeretnék megnézni. Így aztán a két nyugdíjas és két gyerekjegyért és a 3D-s szemüvegekért egy kisebb vagyont hagytunk ott. Még volt fél óra a film kezdetéig, így aztán felmentünk a moziba. Gyerekek többször is, mert működött a mozgólépcső. BÜFÉ, pattogatott kukorica, üdítő, aztán mosdó. Együtt, és külön-külön is. Kettesszámú terembe irányítottak bennünket. Filmelőzetesek tömkelege következett fülsiketítő hangosan, hogy az agyadba vésődjön.
Nem értettem a dolgot, hogy egy mesefilm előtt miért kell félpornó, vámpír, és akciófilmeket  reklámozni?  Aztán Zsiday Csaba (nyugodjék békében) újságíró barátom, jutott eszembe. Azt mondta nagyjából negyven éve: „a mozikban csak háromféle filmet vetítenek, mert a többi eladhatatlan. Van harcos film, van baszós film, és van harcos-baszós.” Szóval az elmúlt negyven évben a filmipar nem változott semmit. A nagyérdemű ezek közül válogathat. Néztük a reklámokat, miközben igyekeztünk a gyerekek figyelmét elterelni a vászonról, bízva benne, hogy hamarosan kezdődik a mesefilm. A terem végre elsötétült, és a vásznon egyenruhás fegyveres katonák, rendőrök, és egy börtön képe jelent meg. Börtöncella helyett, egy nagy vasketrec. A ketrecben egy szőke nő himbálódzott egy trapézon, aztán leugrott, és fejjel nekiment a rácsnak. Kiütötte magát. Megjelent a vásznon Will  Smith a bérgyilkos, aki nem öl gyereket és nőt.
Ekkor még bíztam benne, hogy ez is csak egy bemutató.
Aztán a tökös Will, akiben szép számmal volt orrba-szájba pircing,– hogy lássa az ifjúság, mi a menő… Will, lazán fejbe lőtt egy öltönyös pasast, akinek az agyvelője szétfolyt a járdán. 3 D-ben  éppen az ingemen. Következő képsoron jött egy Batman ruhába öltözött alak, aki rárepült Will hátára. Nagy bunyó kezdődött, aztán Will állt nyerőre, mert előkapta a pisztolyát, és  kivégezni készült Batmant is, amikor Will lánya  kettőjük közé  ugrott.
–  Apa, ne tedd!- felkiáltással.
Azt hiszem, akkor ugrott a mami nyakába az unokám. Szóval elhagytuk a mozit. Pénztárak felé vettük az irányt. De láttuk, hogy hosszú sorok kígyóznak mindegyiknél. Ahol meg nem, ott nem volt pénztáros. Egy darabig várakoztunk, hogy reklamálunk, aztán Orsika  megnézte a jegyet mi van ráírva. „Öngyilkos osztag”
– Papi én nem erre kértem jegyet!
– Tudom! Most mi legyen ?
– Menjünk haza, mert a másik már elkezdődött, mire sorra kerülünk meg reklamálunk, addigra vége is lesz.
Bosszant a dolog, mert a gyerekek csalódottak voltak, mi meg dühösek, hogy kidobtunk egy csomó pénzt a semmiért. Reklamáció helyett, most  kiírtam magamból. Igazán odafigyelhetnének a pénztárosok, ha két felnőtt és két  gyerekjegyet kérnek, akkor ne korhatáros filmre adjanak belépőt. Amúgy meg, ki a fene olvasgatja el, mi van írva a jegyre, amit a kezébe nyomnak. Megjegyzem: szemüveg nélkül nem is látnám.

Tegnap a mami és a lányom ismét elvitte a gyerekeket a moziba.

Kösz, pláza mozi! Kettőt fizet, egyet kap!

(2018)

Lélekharang
1 év 8 komment

Ült az öreg az udvar félreeső részében, az eperfa melletti kispadon. Lába előtt egy vájdling, mellette  a padon egy fonott kosár, aminek a füle már viseltes volt. Hasított rongydarabokkal körbetekerte, hogy az eltört fűzfavesszőket egyben tartsa, és a kezét fel ne sértsék az éles ágak. A kosár  félig volt  csöves kukoricával. Az öreg hajlott háttal morzsolta a tengerit a sötétkék kötényébe. Amikor a kötény a kukoricaszemek súlyától a két lába közé kezdett ereszkedni, akkor a  széleit megemelte és  a vájdlingba irányította a szemeket.

Feleségét már öt éve, egy esős, szeles délután magához szólította az úr. Lelkében ellobbant a világosság egyetlen sóhajtással, mintha soha nem lett volna  se fény, se hang a világban. Azóta egyedül próbálkozik az élettel. A földet  már régóta a gazdaság műveli és terményben fizetnek. Tegnap hozta az autó a kukoricát, amit  leöntöttek az udvar közepére egy nagy nejlonra. Most itt áll egy kisebb sárga domb, és mintha szándékosan lenne feldíszítve, úgy  világítanak belőle a vörös színű csutkák végei.  Már eldöntötte, ami a góréba nem fér el, azt lemorzsolja a jószágoknak. Jószág nincs már sok, csak éppen annyi, ami neki kell. Megszokásból, hogy valamivel elfoglalja magát. Öt-nyolc tojás naponta. Félreteszi, aztán jön a Jolika, a kisboltból és megveszi. Ad érte amennyit gondol, nem szoktak alkudozni. Nem valami bőbeszédű, és az öreg sem volt az soha. Míg élt a felesége, beszélt az három helyett is. Mióta egyedül van, azóta csak magában beszélget, mintha ott lenne az asszony. Nem válaszol senki a kérdéseire, így aztán vitatkozásra sincs ok.  A lánya Angliában.  Az unoka már hároméves elmúlt, de csak fényképen látta. Valami furcsa angol neve van. Gondolkodnia kell, amikor a falubéliek érdeklődnek az unoka felől.  

– Ruszli, vagy valami hasonló. Nem, nem, várjon csak, azt hiszem  Russel, de nem biztos.

   Az apja után kapta a nevét. Még egy rendes esküvő sem volt, csak aláírtak valami papírokat. Fél éve is van már annak, hogy beszélt a lányával, a Margittal. Kérte tőle, hogy adja át a telefont az unokájának, legalább pár szó erejéig hallja a hangját, ha már nem láthatja. Valamit hadart a gyerek angolul, aztán elvették tőle a telefont.

– Kislányom, te nem tanítod magyarul az unokámat? – kérdezte.

– Nem, mert az óvodában csak gond lenne belőle, és nem tanulná meg rendesen az angolt. Azt kell neki beszélnie majd az  iskolában is, nem a magyart. Meg különben is, ha nagyobb lesz, és ha szeretné, majd megtanul magyarul. Papus, mi itt élünk és már én is ide tartozom.

 Az öreg csendben lenyomta a telefon gombját, azóta nem is hívták. 

   Jól tanult a Margit és az érettségi után Zalaegerszegre, a városba járt  főiskolára. Közgazdász, vagy valami ilyesmi lett belőle. Aztán ott maradt az iskola után a városban. Munkahelyet  is talált, meg albérletet is. Amíg a felesége élt, addig csak-csak hazajött havonta. Amióta az asszony elment, egyre ritkábban. Egyszer csak beállított és összepakolt egy nagy bőröndbe mindent, amire szüksége volt. Megállt a kapuban, még egyszer visszanézett a házra meg a hajlott hátú apjára.

– Papus, elmentem Angliába, majd jelentkezem!

Az öreg szeme tele lett könnyel, ami talán abból a harmatból volt, amit az égiek küldtek a sóvárgó ősi imádságra válaszul. ”Isten akaratát nekünk itt a földön kell betöltenünk.”

 Eleinte néhányszor még felhívta a lánya, aztán egyre ritkábban. Már nem volt mit mondaniuk egymásnak, teljesen más világban éltek. A lányát már nem érdekelték, hogy hány darab tojást tojtak a tyúkok és a kicsi kecskegida legújabb csínytevése sem. Azt is hiába mondta neki, hogy a fokhagyma tíz centire kinn van a földből, és a répának is sora van már. Csend volt a vonal túlsó végén. Kérdezgetett a vejéről, az unokáról, de csak rövid pattogó válaszokat kapott.  Fájt az öregnek, hogy így alakultak a dolgok. Régebben még elábrándozott azon, hogy itt van a nagy ház üresen, ahol  elférne a lánya, a veje, meg még az unokák is. Nincs messze a város – autóval pár perc. Mégiscsak jó levegőn lennének. Az évek elszálltak és nyomukban az öreg gondolatok  újra a múltban kószáltak.   

Már nem ábrándozik ilyesmin, már kecskék sincsenek, a disznókat is eladta. Pár darab kacsa, meg  a tíz tyúk a kakassal. Ennyi elég is neki. Ült a kispadon, mellette a kosár és morzsolta a kukoricát.  Ezt még lemorzsolom, aztán jövőre el kéne adni a földet is. Minek nekem ennyi kukorica? – morfondírozott magában. Lélekharang hangjára abbahagyta a munkát. Csengettek valakinek.  Igen, csengettek, mert a nagyharangnak öblös hangja van, az kihallatszik még a határba is. De kinek csengettek?  Nem nagyon beszélget senkivel, már csak köszön, és néha a szomszédokkal vált pár szót. Lassuló gondolatait forgatta a fejében. A templomban nem volt kifüggesztve senkinek a temetése. Akkor az csak  kálomista lehet. Sőt, biztos, hiszen a református templomból jön ez a hang. Isten nyugosztalja. Kivette az utolsó cső kukoricát a kosárból és komótosan lepergette a szemeket, majd levette a kék kötényét és kirázta. Csak úgy szállt belőle a por, ami aztán megállt a levegőben, mintha azon gondolkodna, hogy mitévő legyen. Végül az öreg fején lévő barna svájcisapkára telepedett.  János a vájdlingot bevitte a nyári konyhába és feltette a  virágmintás viaszosvászonnal letakart asztalra. Majd holnap behordom a góréba a többit. Elindult előre, ahol valamikor a feleségével laktak. A hatvanas években a nagyméretű konyhából választották le a fürdőszobát meg a vécét. Aztán lett gáz is, meg bojler és meleg víz is. Furcsa gondolatok cikáztak a fejében. Félúton visszafordult, és a pajtának vette az irányt. Keresgélt a régi holmik között, amiket még nem dobált ki. Mintha még meglennének a lovak meg a tehénke is, olyan rendben volt itt minden. Megtalálta, amit keresett, markába fogta, és rátekerte mindkét tenyerére. Megrángatta, mintha széjjel akarná szakítani. Jó ez még mindig. Ma már ilyesmit nem kapni, műanyagból van minden. Ezt még kenderből fonták. Nézegette a kötelet. Csámpit, a kiscsikót vezetgette vele. Mosolygott magában. Eszébe jutott, amikor kiszökött az eleven kiscsikó az udvarból, akit aztán a fél falun át kergetett. A büdös jószág mindig megvárta, amíg néhány lépésre ér hozzá, – addig, mintha mi sem történt volna, legelészett az árokpartján. Amint közelebb ért,  ugrott egyet, aztán tovább szaladt, jó kétszáz métert. Így kergetőztek egész délután a faluban, amíg aztán a csikó el nem unta, vagy  talán csak az anyja hiányzott neki. Mindenesetre hagyta, hogy a kötőféket a nyakába akassza. 

Az utcában a házak álmos ablakai várták a sötétséget. A keskeny járdán elsétált a kerítésig. Nem volt semmi dolga ott, csak megszokásból lenyomta a kilincset, hogy zárva van e az ajtó. A kertek alatt füst szállt, kukoricaszár és akácágak  fanyar tűzhely illata lebegett, s a kertvégében, a fonott sövénykerítés alatt már az éjszaka bujkált, mintha félne a nappaltól. A konyhába érve, a kötelet ledobta egy hokedlira. Bement a fürdőszobába, és előkereste a borotvaszappant, majd megfente a borotváját a széles bőrszíjon. Sosem jutott eszébe, hogy modern, eldobható borotvákat, meg borotvahabot vegyen. Ő még ezzel tanult borotválkozni. Kinevették  miatta. A felesége is unszolta mindig, hogy hagyja már a fenébe ezeket a régi dolgokat.

 – Dehogy hagyom! Ezzel borotválkozom pelyhes arcú kölyökkorom óta. Még öregapám tanított, hogyan csináljam, hogy ne kaszaboljam össze magam. Ezek, – intett a fejével az utca felé, ahol éppen egy csapat fiatal ment – talán még a saját torkukat is elvágnák vele. Csak a szemetet csinálják azokkal a műanyag borotvákkal.

Már nem veszekszik vele senki.

Régi nyarak emlékei lobbantak fel a gondolataiban miközben a borotvát élezte. A szőke kislány, aki aztán a felesége lett. A szénaboglyák, a napsugaras  meleg rét és a régi tüzek, ahol szalonnát pirítottak. Odalépett a tükör elé és a borotvaecsetet belemártotta az opálosan homályos szappanos vízbe, ami egy kis pohárban volt, majd a vizes ecsettel apró köröket írt a szappanon, amíg hab nem képződött. Jó kemény hab, amit már az arcára kenhetett. Amikor végzett a borotválkozással, akkor a tenyerébe néhány csepp pitralont öntött és széjjel dörzsölte a markában, majd az arcára kente sziszegve. A pitralon az csíp, és hirtelenjében kivörösödik a bőr, de aztán kellemesen hűsít. Már az sem a régi. Be kell menni a városba érte, de ott is csak bambán néznek az emberre, ha pitralont kér. A fene megette ezt az új világot. Megnyitotta a vízcsapot és félig engedte a kádat meleg vízzel. Óvatosan belefeküdt, kicsit sziszegve, amíg megszokja a teste a meleget. Félig ülve, a fejét a kádnak támasztotta, szemeit lecsukta, nem gondolt semmire, most csak jól esett a fáradt csontjainak a meleg. A víz már kihűlőben volt, amikor leszappanozta magát és a zuhannyal lemosta a habot. Megtörölközött, és  a törölközőt a derekára csavarva bement a szobába. Fehér inget, nyakkendőt vett elő  és a fekete  öltönyét, ami  a felesége temetésén volt rajta utoljára. Felöltözött, az előszobaszekrényből pedig elővette a lakkcsizmáját. Nehezen ment át a lába a szűk csizmaszáron – már régen volt rajta. Megnézte magát a tükörben, a haján és a bajuszán igazított egy kicsit. Leült a hokedlire, és az étkezőasztalra könyökölt. Így ült ott órákon keresztül. Az arcán az útra készülés derűs megbékélése volt.

– Bözsi néni, nem tudja mi van a János bácsival? – kérdezte az egyik szomszéd a másiktól.

– Tán elment a lányához Angliába. Gyakran mondogatta  mostanában, hogy még nem is látta az unokáját, pedig már elmúlt hároméves.

– Csak nem utazott el úgy, hogy itt hagyja a jószágokat. Reggel óta kárálnak a tyúkok, éhesek lehetnek már. 

 Aztán jöttek a rendőrök, és levágták a mestergerendáról az öreget. A mentők is ott voltak, de már nem volt mit csinálniuk. Azért elvitték a Jánost, mert boncolni kell. Nem tudni, hogy  maga tette-e?  Sanyi, a helybéli rendőr, a kapu előtt összegyűlt szomszédoknak mondta.

– Szépen felöltözött az öreg, azt hitte, hogy innen mindjárt a temetőbe viszik a felesége mellé.   

Napokig nem történt semmi. A községházáról táviratoztak a lányának, de nem jelentkezett.  A templomban kifüggesztették a temetés napját. Vasárnap rövid beszédet mondott a pap. A mezőszéli öreg fűzfán, melynek tövében az öreg gyakran megpihent, gyászzenét kopácsolt a harkály, mert a lélekharang hangja odáig már nem ér el. 

Téves hívás
1 év 2 komment

Nem vagyok gonosz ember. Illetve csak néha, amikor bujkál bennem a kisördög. Mentségemre legyen mondva, hogy ilyenkor mindig megbánom a rosszaságaimat. Már utólag, mert előre ritkán bánok meg bármit is.  Van az úgy, hogy  tévesen hívják az én mobilszámomat. Ez néha idegesít. Főleg akkor, amikor a vonal túlsó végén valaki értetlenkedik, és képes harmadszor, sőt negyedszer is felhívni azzal, hogy márpedig neki ez a szám van felírva. Ilyenkor aztán letiltom a telefonszámát. Nos, ha egy napon belül több ilyen téves hívásom van, akkor szoktam rosszalkodni.

Női hang a vonal túlsó végén. Udvariasan köszön és bemutatkozik.

— A Lászlót keresném! Szeretném megbeszélni vele, hogy mikor vihetem az autómat?

— Kezét csókolom! A Lászlót sajnos nem tudom adni, mert elment a boltba. Tessék mondani, hogy mi a baja az autónak?

—A kipufogóval van valami gond, mert nagyon hangos és zörög is. Jó lenne minél előbb megjavítani.

—Tessék várni egy pillanatot, amíg megnézem a naptárban, hogy mikor van időnk. Lapozgatok és zörgök a naptárammal a hitelesség kedvéért.

 —Ha most rátetszik érni, akkor hozhatja is az autót…

Elképzelhető az is, hogy megoldódott a kipufogó javítása. Mindenesetre a további fejleményekről már nem értesültem, mert nem hívtak vissza.

A napokban is volt egy nagyon jó hívásom, amelynek nem tudtam ellenállni. Egy budapesti számot szerettek volna tárcsázni. Helyette engem találtak meg.

Ingerült férfihang a vonal túloldalán.

  —Jó napot kívánok! A Nyílpuska utcai kávéautomata nem ad tejet. 

Már  majdnem belenevettem a telefonba, mert azt hittem, hogy valaki hülyéskedik velem.— de aztán erőt vettem magamon.

— Miben segíthetek?

 — Abban , hogy adjon tejet ez a kurva kávégép, mert beledobáltam a pénzt.

 — Próbálja meg háromszor  gyorsan egymásután megnyomni a gombot.

 — Nem csinál semmit. — jött néhány pillanat múlva a válasz.

 —Ha szemben áll a géppel, akkor most a jobb lábával rúgja meg a gép jobb oldalát.

 —Még mindig nem jön a tej.

 —Akkor most próbálja meg a  bal lábával a baloldalát rugdalni.

 —Nem csinál ez semmit és már a kávém is hideg. Jobb lenne, ha kijönnének megjavítani.

 —Én is csak ennyit tudnék vele csinálni, amit ön.

— Minek üzemeltet maga kávéautomatákat, ha nem ért hozzá?

— Én azt nem mondtam magának, hogy van kávéautomatám! Szerintem hívja fel a gépen feltüntetett számot.

Nagy csend a vonal túloldalán, aztán… 

— Menjen maga a francba!

Nem volt harag a hangjában, értette a viccet. Azt viszont kétlem, hogy kapott tejet a kávéjába.

Bocsánat a gonoszkodásokért, de nem ígérhetem, hogy megjavulok, és többet nem csinálok ilyesmit.

1 év 6 komment

Apai nagyanyámnak hosszú életet rendelt a teremtő. Jóval hosszabbat, mint amennyire ő valaha is számított. Hosszú, és fájdalmasan kegyetlen életet. Eltemette  nagyapámat,  aztán a középső, majd az elsőszülött lányát. Az utolsó húsz éve békében, talán valamiféle lelki megnyugvásban telt. Bár gyakran mondogatta „ már mennék a papa után” Nem mehetett, még dolga volt. Dolga volt, mert mesélnie kellett nekem, hogy sok év után leírhassam mindazt, amit tőle hallottam. Aztán kilencvenöt  évesen  csendben elaludt.

Toporgott a Szent György kórház hideg alagsorában, kezében a távirattal, amit a postás hozott. Néhány gyenge fényű lámpa világított csak. A vékonyka asszony árnyéka hosszúra nőtt a piszkosfehér falakon. Forgatta a papírt, és betűzgette a távirat szaggatott szövegét. Próbálta felfogni, de a tudata még nem akarta. Egyre csak a számokat mondogatta magában, 318/1948, még csak május van… Aztán a férjére gondolt, aki  négy nap múlva, hatodikán lett volna ötvennyolc. Szerdára ígért a szomszédasszony  tojást, a madártejhez.  Azt nagyon szerette. Mihez kezdek itt ötvenhárom évesen egyedül? —tipródott magában.  Túléltek két háborút és felnevelték tisztességgel a négy gyereket. A két nagyobb lány ott maradt a határ túloldalán. Románok lettek. Persze csak papíron. A legkisebb lány Budapesten. Az egy szem fiú, a család szeme fénye, a lányok és a férje kedvence, valahol több ezer kilométerre szovjet fogságban. Még gyerek volt, amikor elvitték. Több mint három éve, hogy nem látta. Egy vöröskeresztes lap jött tőle karácsonykor. Rajzolt rá egy kis fenyőágat gyertyával „Drága szüleim!  Élek, és nagyon hiányoztok. Fiatok, 1947 december 10.” Ezenkívül semmi  hírt nem kaptak felőle. Még az iskoláit sem fejezhette be. Szeméből a keserves évek lázas aszálya szívta fel a könnyeit.  A család szanaszét, de legalább élnek. Aztán kérvényezte a románoknál, hogy küldjék meg az iratait, hogy munkát vállalhasson. Mindig csak az jött vissza a konzultól, hogy nem találják. Talán nem is nagyon kereshették azokat a papírokat. Csak egy irata maradt meg, a keresztlevele. Negyvenegyben átküldte a Római Katolikus Parókia Temesvárról. Neki nem hiányzott az a keresztlevél, csak a magyar hatóságoknak. Igazolni kellett, hogy nem zsidó. Minden románul volt rajta, így aztán még fizettek a hitelesítésért is, hiába fordították le az iratot. Mailati papból  a Rácz Józsiból meg Josif lett. Úgy írta alá;  Rácz Josif.  Aztán elérte a háború az országot és menekült mindenki. Odaveszett minden irata Salzburgnál, amikor Mozart muzsikájának a hangját, orosz és amerikai repülők  bombáinak robaja tépte szét. A dóm felé szaladtak. Azt biztos nem fogják bombázni! Ott Isten is velük lesz. Aztán összedőlt az oltár mögötti rész, és a  hatalmas lyukon keresztül látták, hogy lángokban áll a fél város. Mozart orgonazenéje helyett a “Sztálin orgonák” rajzoltak fényes csíkokat az égre. A fene sem törődött akkor az iratokkal és a bőröndökkel. Csak futottak kéz a kézben. Túlélték!  Aztán visszajöttek. Pedig jó munkát kínáltak a férjének Salzburgban, amikor vége lett mindennek. Romokban állt a város, és ujjá kellett építeni. De a férje nem akart maradni.

—Hiába vagyok én német, az én lelkem már csak magyar. Nem azért jöttem át a románoktól, hogy aztán tovább álljak. A maradék egy bőröndjükkel, gyalog indultak   Magyarország felé.

—Most aztán jól itt vagyunk. Vagyok. Egyedül. Egy szoba konyhában, villany és  víz nélkül.

A sötét folyosón nyikorogva nyílt  egy ajtó. Fehér köpenyes orvos jött vele szembe. Fején kerek fehér sapka. Kezében gépelt papírok. Nyújtotta felé. Ránézett az írásra.

— Három nyelvet beszélek, de latinul nem tudok – mondta neki.

— Megvolt a boncolás. Elégett a tüdeje a sugarazástól. – mondta szemlesütve az orvos.

— Már nem támaszthatom fel, és pénzem sincs eltemetni. Mióta lebetegedett, már  csak alkalmi  munkái voltak. Nekem meg nincs munkahelyem, és irataim sincsenek a románok miatt. Melyik munkahelynek kellene egy öregasszony a nyugdíj előtt?  Aztán csendesen mondta, inkább csak magának – két háborúban sem tudták megölni az uramat. Maguknak viszont sikerült. Torkában egy kéz már az útjára engedte a sírást.

— Egy ideig maradhat itt is a férje. Beszélek a főorvossal, hátha felveszik magát takarítónőnek.   Ha felveszik, akkor kérhet temetési segélyt. – mondta a boncorvos.

Másnap, aztán visszament a kórházba, és takarítónő lett. Ezt látná a Mariska, a konyhalányuk, biztos kiröhögné, hogy a „naccsága” takarít. De akárhogy is röhögne, egy dohánygyári munkásnő sosem felejti el, hogy honnan indult. Kiröhögte már a sors egypárszor őket, de a férjét akkor is el kell temetni! Aztán három hétre rá, egy nagyon szerény fejfára tellett a Csutora temető végében. “Nehrer Péter, Magyarcsernye 1890-1948 Székesfehérvár”.  Másnap aztán feltámadt a szél, és a sötét fellegekből  szitálni kezdett  az eső. Két hónap múlva, 1948. július 17-én a szovjet  hadifogságból hazaért a fia, (apám) is.

1 év 9 komment

Bakonyi István barátom felhívott, hogy küldjek egy írást, ami nem több kétezer karakternél. Oké, küldök, mondtam magabiztosan, aztán elkezdtem kutatgatni a gépemen. Tudjátok, hogy mennyi a kétezer karakter? Sok mindentől függ. Mondjuk, Arial 12-ben, nincs egy egész A-4 -es oldal. Nagy kihívás egy oldalba tömöríteni egy történetet, aminek van füle és farka. Szerencsés esetben még az olvasónak szóló üzenete is. Sőt, ha nagyon maximalisták akarunk lenni, akkor talán még némi humor sem ártana. Nem egyszerű dolog ez a karakterek közé szorítottság.  Azt is értem, hogy nem lehetek annyira önző, hogy egy egész rovat az én írásommal legyen tele. Hiszen vannak kiváló költő és prózaíró barátok, kollégák, akik szintén ott szeretnének lenni az újság oldalain. De maradjunk a karaktereknél. Ez is egy többértelmű szó, amit szinte mindennap hallunk. Főként abban a megjelenési formában, hogy „karaktergyilkosság” Értem, de nem szeretem ezt a szót, és azokat sem, akik használják, mert ez, a politika által kreált szó, ami semmi másra nem jó, mint gyűlöletet kelteni a politikai ellenfél iránt. Akire a karaktergyilkos kifejezést illesztik, az már önmagában is hátrányos helyzetbe kerül, hiszen aki gyilkos, az jó ember nem lehet. Csak kérdem, hogy kell nekünk ez a szó? Nincs elég bajunk? Nádas Péter szerint: az emberi karakter, amit a születéssel magunkkal hozunk, soha nem változtatható. Igaza van! Szóval, ne gyilkolásszuk egymást, se szóban, se tettleg. A színészek élete is a karakterekről szól. Karakterek megformálásáról, amihez nem kell gyilkosnak lennie, csupán hitelesen előadni a szerepet. Amikor az öltözőben lemossa magáról a sminket, akkor azzal együtt a karakter is a lefolyóba kerül. Goethét idézve: Hiába fáradoznunk, hogy egy ember karakterét bemutassuk, szedjük össze azonban a tetteit, cselekedeteit, és előttünk áll a jellemképe. Aztán vannak a karakterhamisítók: őket többnyire a politikával foglalkozók között találjuk meg.  Közéleti emberek, sokszor teljesen mást mutatnak kifelé, mint amilyenek valójában. Visszafogottnak, szerénynek, sokszor puritánnak mutatják magukat. Mindig olyannak, amilyennek a politikai érdekeik kívánják. Aztán itt van egy karcolatíró, aki, mint egy matematikus, számolgatja a leütött karakterek számát, és azon gondolkodik, hogyan kellene befejezni ezt az írást? Nos, így 2000.

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...