A tigris fenyegetően húzta fel a felső ajkát, és mély, gyomorból indított hangon felmordult: Nincs kedve most ugrálni! – üzente vörösen izzó tekintete.
Az idomár arca rezzenéstelen maradt, csak a szeme villant a méltatlankodó felé. Neki a jelenetet figyelő másik négy fenevadat is szemmel kellett tartania. Egy pillanatra sem kerülhettek ki a látóköréből.
A hosszú nyelű ostort a vicsorgó tigris felé irányította. Nem használta ütésre, csak rámutatott a dühös állatra. A tigris még csapott egyet hatalmas mancsával, majd sorsába beletörődve, a helyére ült.
Az idomár egyenes derékkal, fejét magasan tartva pásztázta a porondot, tekintetével követte a helyüket elfoglaló három nőstény oroszlánt és a második tigrist.
A zenekar pattogó ritmusának ütemére lépegetve, fürgén a csípőjére csatolt táskából előkapott egy-egy húsdarabot, majd gyors mozdulattal az ostor mellett tartott bot hegyére tűzte, s egyenként mind az öt fenevadnak odanyújtotta. Mindezt olyan lendületesen, mintha ez a kis táncbetét, a produkció része lenne. Ezt a műveletet minden alkalommal megismételte, amikor a betanult műsorszámot sikeresen végrehajtották.
A közönséget elbűvölte a pazar látvány: három kifejlett nőstény oroszlán és két fenséges tigris karnyújtásnyira. Egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző.
A jutalomfalattal lekenyerezte a néhány perce még lázadó tigrist is, aki átértékelte a hozzáállását, és engedelmesen ugrott át a három oroszlán által alkotott sánc felett, sőt még a tüzes karikán is.
A produkció remekül sikerült, s bár közelebb húztam magamhoz négyéves kisunokámat, ő nem rettent meg a rács túloldalán ugrándozó vadállatoktól.
A változatos műsorszámok végén, búcsúzóul, minden szereplő bevonult egyszerre a manézsba: a bűvészek, a zsonglőrök, az artisták, a bohóc, az idomár.
Felöltötték legcsillogóbb ruhájukat, és mosolyogva, hajlongva köszönték meg a tapsot, a belépőjegyekből, a szünetben megvásárolt méregdrága játékokból és pattogatott kukoricából összegyűlt bevételt.
Ezzel ők is megkapták a jutalomfalatjaikat, amelyek korántsem voltak arányban a produkciókat megelőző kemény gyakorlással, izzasztó próbákkal, sérülésekkel, a vándorélet otthontalanságával, a napi létfenntartásért folyó állandó küzdelmekkel.
A jutalomfalatok mágikus ereje elgondolkodtatott.
Mi mozgatja az emberi teljesítményeket? Miért kockáztatjuk olykor a nyugalmunkat, biztonságunkat, a testi épségünket, egészségünket? Miért vagyunk képesek sokszor a figyelem, szerelem, szeretet elnyeréséért feladni önmagunkat, terveinket, vágyainkat? Miért akarjuk újra és újra bizonyítani, hogy valamiben jók vagy jobbak vagyunk, mint a másik ember? Honnan tudta Mark Zuckerberg, hogy az általa életre hívott közösségi oldal, a facebook nem fog megbukni?
A válasz egyszerű! Amiért most én is előadtam az eszmefuttatásomat: – és várom a nekem járó JUTALOMFALATOT!!
Bereczki Gizella - Libra : Cirkusz
Hasonló írások
Hervad szépség a vágy ölében
Elolvasta: 8
Nyomtatás
/Szonettkoszorú/
1. HALLGATÁS
2. ELENGEDÉS
3. RINGATÁS
4. VÁGYAKOZÁS
5. ALKUDOZÁS
6. DERENGÉS
7. ÓCSKASÁG
8. SODRÓDÁS
9. ZSONGÁS
10. ÉRINTÉS
11. PIRKADÁS
12. SUTTOGÁS
13. ÉBREDÉS
14. GYENGESÉG
15. A VÁGY ÖLÉBEN
1.
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül
Hervadó szépségével a csalódás,
Egykori emlékeivel beleül
Karfa közé a fáradt vonzódás,
Engedi – csodáljam milyen is volt ott,
Mikor fellobbant az esti forrongás;
Széken hagyott múltunk felsikoltott,
Ahogy vadul ránk terült a borzongás.
Konokul felizzott – majd halkan rikolt
Még egyet az a késői zsongás,
Miközben fénytelen csendben eliszkolt
Végtelen útján a néma HALLGATÁS.
Felidéztem: kezed a kezemben,
Olykor reményt is vesztve, néma csendben.
2.
Olykor reményt is vesztve néma csendben
Zakatol szavak között holnapunk –
Esti fényében szent helyén, hol lakunk.
Múló vágyak tengerén, hajónk libben,
S mi felhőkben úszunk – dzsunkánk mélyén
Hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
És az egyre halkuló dalunk végén
Távolról a sötétség – felénk int.
Valamit suttogott, s én nem felelek;
Végtelen harmatot szitálva az ég
Rám terül, hogy nyugalmat keressek,
Hol az ELENGEDÉS lassan oszlik szét.
A reggel ringat, otthagy egyedül –
Keserű-édes minden, itt, legbelül.
3.
Keserű-édes minden, itt, legbelül,
Ahogy kitekintek az elmúló
Semmibe – a sziklás szirtekre terül
Hanga zöldje és a sok, kisimuló
RINGATÁS öblében – a szenvedés
Kialvatlan ráncaiba bújtatva,
Némán megkoptatta az üresedés
Fáradt ágát. Semlyéken csúsztatva
Konokul percet lop, s lassan lepereg
Az a néhány porszem, s a feslett fátylak,
Árnyékába köd párát lehelek,
Míg a feledés útjára bocsátlak,
Azon az elhagyott, kopár szigeten,
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben.
4.
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Feküdtem melléd egy néma alkonyon
Darabokra tört mosollyal szívemben,
Azon a rég elképzelt balkonon.
A hajnal még egykedvűen jött felénk,
Mi lehunyt szemekkel éreztük, talán
Még újra kihajt a kis zöld meténg –
És nem maréknyi emlék lesz; mi tompán
Szertefoszlik. Lehullott várakozás
Kopott halmai lépteink nyomán,
Bennük árkot vésett a VÁGYAKOZÁS.
Csendben ültünk, a feledés fogatán
Walkűrök meséltek, s néma volt hangunk,
Kiömlött romlott, léha illatunk.
5.
Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,
Vagy csak az idejét vesztegeti –
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján,
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli ALKUDOZÁS csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült,
Ott, hol mámorát itta az ajkad
És a mindig izzó vágyam sem lankad.
6.
És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
Pillantásod, mint távoli csillagzat
Fénye rám terült – simulva beleszőtt
Időtlenséget, vadul örvénylő
Elmúlások szimpla látomásait,
Hajnali ébredésekből felfénylő
Kialvatlan álmaink százait.
Te elsuhanó éjszakáid veted,
Párájából lehull az est kendője,
S a DERENGÉS lenge fátyla befed,
Mint a csillogó csermelyek redője,
Míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
Mi csendben, egymás ölében izzadunk.
7.
Mi csendben egymás ölében izzadunk,
Mennyi elfelejtett álom pihen,
A sötéthez egy kis csillogást adunk,
Figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.
Derengve zárta kopott kapuját –
A hunyó világba burkolt tanúját.
Zsarátnok árny – ÓCSKASÁG a falakon,
Hajnali pára ringatja, talán
Vágyak feszülnek málló csodáinkon,
Földbe izzadt requiem oldalán
Pihen, míg az idő – kottáinkon
Átírja azt a pár akkordot dalán.
Hull fölém – milljomnyi tüze takargat,
Csak a testem remeg, ahogy jajgat.
8.
Csak a testem remeg, ahogy jajgat
Lelkem – morajától hangos hajnalon,
Átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
Mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
Részegítsen, öleljen tovább – nagyon.
Csak a kora’ éj maradt ott árván,
Hogy szirmok bódító bársonya fonja
Ringó álmod, az égi valóság lágy
Szövetével hajadban, s bevonja
Arcunk, hűs tavasz öblén a múló vágy,
Mintha a SODRÁS illata folyna
Rejtekén. Ajkam néma volt – mégis
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.
9.
Megvész, mint egy elátkozott krudélis
Rikoltozó látomása: égből
Hirtelen lehullott, eltitkolt fétis,
Néhány kép elkopott foszlánya régről,
Retinán szőtt dagerrotípiák
Letörölhetetlen sötét rétege;
Tornyokban – a szűkszavú novíciák
Vecsernyére készülő éneke.
Hallgatag barnájában az estének
Néztelek, ez a ZSONGÁS, az mind te vagy
És szárnya bomlik szirmok testének,
Hol a pára ráolvad, s néha megfagy.
Hangod bársonyán ébren álmodom,
Csak fekszem kövekkel ékes lantodon.
10.
Csak fekszem kövekkel ékes lantodon,
Bárminek formájába rejtőzz is,
Az ÉRINTÉS titkait kigombolom,
S az este fakó pirosa sem tövis.
Lehunyt szemű alkonyt egy csupasz ág
Takarja, fáradt tánca ellenszegül
A tegnapoknak, és mint a szárazság
Rosszkedvünk hordalékán – szétterül.
Felissza hangunk a bágyadt hallgatás,
Ráfeszül álmunk a málló csodára,
Hol néha a hamis igazat ás,
Kutatjuk, de nem jutunk a nyomára.
Vágyunk foszlik, marad hipotézis,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis.
11.
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Majd elolvadok, a vágy tengerén
Eltévedt redőket simít az ég is
Az éjszakák édes ízű énekén,
Hogy rám terítse kopott-álmosan,
Leplét. Távol, fű haja játszik, széllel
Táncol még, elringatva komótosan
Az est kapujába bámul. Kérlel
A PIRKADÁS, vele úszik az ármány,
Felitta rég a tüzek hamvas testét,
S lett vászon takarta hideg márvány.
Csak néztelek és mint a nyári esték
Titkolt emlékeit sorsomba fojtom,
Csillogását a hajadba sodrom.
12.
Csillogását a hajadba sodrom
A nyárnak, és a szelekbe kiáltott
Álom – megkopott képeit eloldom.
Bekopogott az éj és megállt, ott
Mellette, kikócolta a hajnalt, fényt
Lopott, míg ringva álmodtam az alkonyt.
Egy hervadó szépség koldusaként
A pirkadat elérte, mint egy asszonyt,
Az ég alját még karcoló fuvallat
És SUTTOGÁS. A vágyak ölében
Hallgat a végzet, akit – a sors vallat
Az éjbe rejtett szótagok öblében –
Hangtalanul, sötétségbe szórtak,
És a szavak omló selyemről szóltak.
13.
És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint bársonnyal szőtt feslett vétkeim,
Hol levetett múltam képei álltak,
Árnyak takarták a hajnal székein,
Majd ráült, mint egy derűs szélkalap
És zúgva bekopogott az ÉBREDÉS –
A fény nyalábjain küldött ég-darab
Int, a függönyön játszó teremtés
Rám néz, körbe jár, és itt van még velem,
Mire hozzám érne – valamit üzen:
Az élet palástja, kész gyötrelem,
Hervadó szépség – az elhamvadt tüzem.
Szívemben fáradt néma szavak lógtak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.
14.
Mint nyári éjbe festett pár szótag,
Feslett képei az alvó köveknek.
Az érett kalász-mezők ringatóztak,
Füveik selyemútján követtek
Végtelen, hosszúnak tűnő utamon,
Mit vágyból szőtt álmaimban bejártam.
Kerestem és réveteg kutatom –
A GYENGESÉG kapuját már kitártam,
Vadul és kócos hajjal álmodtalak,
Hol mindig szédült velem a párnám,
Mint egy ködből kilépett fáradtalak
Feküdtél az ágyamon – úgy terült rám
Az ég, s tudtam – válladon keresztül
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül.
15.
(mesterszonett)
Elsodor A VÁGY, ahogy rám feszül,
Olykor reményt is vesztve néma csendben
Keserű-édes minden, itt legbelül
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Kiömlött romlott, léha illatunk
És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Csendben egymás ÖLÉBEN izzadunk.
Léha testem megremeg, ahogy jajgat,
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.
Fekszem kövekkel ékes lantodon,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Csillogását a hajadba sodrom,
És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.
Tiltott virág
Elolvasta: 11
Nyomtatás
(naplójegyzet 13549
Mottó: “Hiába húzták fel magukat – megakadtak”
Talán csak átmenet holdvilágképű fekete Holdam,
az arcnélküli űr formabolondja voltam, s lám
képtelenül is összeolvadt a határ: szenvedélyem
finomrezgésén a jelennek mindenkori csókja visz,
és ha tudtam is miért szaladtam fel én a holdra,
megtiltott virág, minek illatáért ha elvadultam
is, visszafogtam. Soha jobbkor, csak a mostban,
az időben százszor mélabúsan, úgy időtlenedtem,
mert a szerelemnek hős szerelemese lehettem, azt
is megtanultam; gyengéden fehérlett megadássá az
ajkunk egyben, mikor a fényt nehezen forgatva is
mint malomkövet, szeretni tudom könnyű lelkemet.
Keletről érkezett 4
Elolvasta: 33
Nyomtatás
Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.
Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.
Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.
– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!
Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.
Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.
Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!
Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.
A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.
A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…
Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka. Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …
Bál után
Elolvasta: 26
Nyomtatás
erdei csapáson imbolygok az éjben
még itt zsong a fülemben a tánc ritmusa
hallom kedves hangod sokat ittunk ma
most rémárnyak lengnek fölöttem az égen
egy-két-hár egy-két-hár nem vagyunk veszélyben
hallod himnuszát zengi vágyódó szerelem
aula sötétjén légy enyém kedvesem
hiszen mind a ketten vágyunk erre régen
eltűnt a lány bús baljós mámor szaga áztat
mégis úgy érzem isten vagyok
isten vagyok s az áldozat – ez régi szabályzat –
egy hamvasan szőke, kis földi lányka
legyenek bár buja bűneim nagyok
csak vágyam hűljön, mint csonkig égő fáklya
Debrecen. 1960 – 62
HERVADÓ SZÉPSÉG hallgatag barnájában az estének
Elolvasta: 22
Nyomtatás
miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed
mint a csillogó csermelyek redője
zsarátnok árny Ócskaság a falakon
hol szirmok bódító bársonya fonja
ringó álmod az égi valóság lágy
mintha a Sodrás illata folyna
hallgatag barnájában az estének
néztelek ez a Zsongás az mind te vagy
és szárnya bomlik szirmok testének
az Érintés titkait kigombolom
a Pirkadás s benne úszva az ármány
felitta rég a tüzek hamvas testét
s lett vászon takarta hideg márvány
az égalját még karcoló fuvallat
és Suttogás a vágyak ölében
hallgat a végzet akit a sors vallat
és zúgva bekopog ott az Ébredés
a Gyengeség kapuját már kitártam
vadul és kócos hajjal álmodtalak
D É R – S Z O N E T T
Elolvasta: 47
Nyomtatásrózsapír arcodnak fák levelén fáj a bája
az égen még ott ragyog habfehér felhő
és szemednek gleccsertó mélye kékje
szürke foltokkal tarka a barna tető
bele látlak a tájba, suhanásod a szellő
hangod az elmúlt nyár forró sóhaja
bárcsak zengő viharod vadsága élne újra
érintésed nem baj ha hevesen rázna
íjként feszülne testem minden húrja
el is pattanna némelyik egyre másra
hogy újra feszüljön a teljes megadásra
árnyékba inal és tűnik újra harmattá válik
a dér súgja atyám a tél hamarost eljő
szürke foltokkal tarka a barna tető
A motorbicikli
Elolvasta: 38
Nyomtatás
„… mássz le a toronyból, és kezdd el élni az életed…” (Gilbert)
Mint most is. Már egy éve ülök a kerekesszékben, és hogy átkoztam azt a percet, amikor felültem arra a motorra, amit sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban élő nagybátyámtól.
Még ’56-ban ment ki, s gazdag ember lett belőle. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „műszaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. Ő küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a kereskedő ideadta. Apám hazatolta – ráülni nem mert – és beállította a kapualjba. Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak megőrzésre hozta el. János bácsi majd érte jön, mert ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)
Le sem vettem az ünneplőmet, amiben vizsgázni voltam, kinyitottam a nagykaput, berúgtam a motort, felpattantam a nyeregbe, gázt adtam, és …
És három hét múlva tértem magamhoz a kórházban.
Az történt, hogy teljes gázzal kivágódtam a nyitott kapun egyenesen az utcán közlekedő sárga villamosnak.
Kéthónapos kezelés után ültettek be a kerekesszékbe először és mondták, ez fog ide-oda vinni, nem a lábaim. Erre a kijelentésre elájultam, de életre injekcióztak.
Ez van most, azaz volt, mert rájöttem az éjszaka, nem tudok változtatni a dolgokon, inkább nekem kell megváltoznom. Belülről. Eszembe idéztem milyen jókat beszélgettünk mindig Mikivel, a szomszéd fiúval, aki nálam két évvel nagyobb, de soha nem szégyellt velem, a kisebbel barátkozni. Az is eszembe jutott, hogy mennyire szerettem sakkozni, s azt most is tudnék, meg milyen erősek a karjaim – tudok majd akár úszni is. Ott van a számítógép is, majd megtanulom használni, eddig nem izgatott, de most majd!
Meg még sok egyéb dolog is megjárta az eszemet, mi mindent tudok majd elvégezni, amihez nincs szükségem a két lábamra. Reggel mondtam is a nővérkének, hogy felkészültem a hazamenetelre. Délután már otthon gyakoroltam a kerekezést az ebédlőasztal körül. Este áthívattam a barátomat, Mikit. Őszinte öröm terült el az arcán, amint meglátott. A régi szokás szerint kezelt le velem.
Késő éjszakáig beszélgettünk. Felemlegettük az együtt töltött nyarakat, vakációkat, hitványkodásainkat, ismerősöket – fiúkat, de főleg lányokat. Végül anyukám szakította félbe a nagy beszélgetést.
“Mit tudtok annyit beszélni?” – kérdezte.
„A múltról beszélgettünk, Margit néni.” – válaszolta Miki.
„Jól van fiúk, de mára már elég!”
Még sokáig méláztam azokon a dolgokon, amiket felemlegettünk – fiatal létemben is mennyi emlékezni való van a múltamban!
S mire való a múltunk?
Hogy elmondjuk egymásnak.
Lyukasóra
Elolvasta: 22
Nyomtatás
(csak egy hangulat boldogult ifjúkoromból)
Az iskolában mindig meséltem a lyukasórákon.
Mint osztályfelelőst engem szidtak a tanárok, ha ilyenkor zajongott az osztály. Kitaláltam, hogy ha érdekes dolgokat mesélek nekik, csendben maradnak. Felültem az első padra és szembe fordulva a fiúkkal, elbeszéltem, miket olvastam az utóbbi időben. Otthon sokat olvastam, mindent, ami csak a kezembe került. Jókai és Mikszáthtól az olcsó filléres kalandregényekig mindent. Osztálytársaim szerették hallgatni, ahogy az olvasmányaimról meséltem.
A tanárok jónéven vették, hogy nem ricsajoznak a gyerekek.
Egyik alkalommal, amikor bejött az osztályfőnök, éppen a Lőcsei fehérasszonyt meséltem. Bíztatott, hogy folytassam, ő is szívesen hallgatja. (Lőcse később, évtizedek múlva is elém jött, vagy én mentem hozzá, de nem fogadott tárt karokkal. Nem kaptam szobát a szállodában mivel magyarul szóltam!)
Miután bevált a módszerem, másik osztályból is felkértek a lyukasóra „levezetésére”.
A két évvel alattunk járó osztályt ránk bízták, mint a nagyobb, tapasztaltabb diákokra. Mindenki választott magának egy társat. „Fiaim” – így hívtuk őket. Nekem is volt egy „fiam”, Palika. Okos, jól nevelt gyerek volt, érzékeny, visszahúzódó. Mindig félt, hogy lenézik, csúfolják a vastag lencséjű szemüvege miatt. Ebben kellett segítenem neki és mondhatom, sikerült az önbizalmát helyre rázni – érettségi vizsga után a mérnöki karra jelentkezett és kitűnővel végezte el.
Nos, ez az osztály, a „fiaink” osztálya megkért – tanáraik bíztatására -, tartanék nekik is „lyukasórát”. Hízelgett a hiúságomnak, s elvállaltam szíves örömest. Lévén két évvel kisebbek, nekik inkább kalandos történeteket mesélgettem, s ők áhítatosan hallgatták Tuskólábú és társai hajmeresztő kalandjait. Alig várták a következő lyukasórát.
Aztán, betévedt az irodalomtanár.
Egyik kedvelt tanárunk volt, JP -nek, „Janus Pannoniusnak” neveztük háta mögött. Érdekes, mozgalmas órákat tartott, aktív részvételre sarkalva a diákokat. Mai szóhasználattal interaktív órának mondanánk. Tény, hogy rajongtunk érte, minden szaván csüngtünk. Mikor bejött az osztályba, csodálkozva körülnézett, látva, hogy nincs bent tanár és mégis csöndben ülnek a nebulók, megállt az ajtóban.
Ijedten leugrottam a padról, ahonnan szónokoltam
– Mi van itt? – kérdezte.
– Szabolcs mesél. Olyan érdekes! – kiabálták kórusban. – Tessék meghallgatni.
– Folytasd! – intett felém.
A biztatástól felbuzdulva tovább folytattam a mesélést Pipacsról, a fenegyerekről. JP szó nélkül végighallgatta a történetet, csak az elhangzása után szólalt meg.
– Ennél azért értelmesebb történetet vártam tőled!
Ez volt az utolsó alkalom, hogy közönség előtt meséltem az olvasmányaimról.
Végjáték
Elolvasta: 21
Nyomtatás
Te ütöttél,
én pedig csak álltam,
tűnődve figyeltem a szemedben kucorgó
dacos gyermeket
már nem értem a nyálcseppeken utazó szavakat
csak figyelem az idegent
aki a bőrödben reszket
furcsa, mintha szűk lenne és hideg
az a test
ami régen rajongva szeretett
csapást csapás követ
nem vérzik
pedig ostorként pereg belőled a keserűség
De bello proprio
Elolvasta: 56
Nyomtatás
Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.
És most előjöttek!
Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!
Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.
Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.
Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …
A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.
És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …