A tigris fenyegetően húzta fel a felső ajkát, és mély, gyomorból indított hangon felmordult: Nincs kedve most ugrálni! – üzente vörösen izzó tekintete.
Az idomár arca rezzenéstelen maradt, csak a szeme villant a méltatlankodó felé. Neki a jelenetet figyelő másik négy fenevadat is szemmel kellett tartania. Egy pillanatra sem kerülhettek ki a látóköréből.
A hosszú nyelű ostort a vicsorgó tigris felé irányította. Nem használta ütésre, csak rámutatott a dühös állatra. A tigris még csapott egyet hatalmas mancsával, majd sorsába beletörődve, a helyére ült.
Az idomár egyenes derékkal, fejét magasan tartva pásztázta a porondot, tekintetével követte a helyüket elfoglaló három nőstény oroszlánt és a második tigrist.
A zenekar pattogó ritmusának ütemére lépegetve, fürgén a csípőjére csatolt táskából előkapott egy-egy húsdarabot, majd gyors mozdulattal az ostor mellett tartott bot hegyére tűzte, s egyenként mind az öt fenevadnak odanyújtotta. Mindezt olyan lendületesen, mintha ez a kis táncbetét, a produkció része lenne. Ezt a műveletet minden alkalommal megismételte, amikor a betanult műsorszámot sikeresen végrehajtották.
A közönséget elbűvölte a pazar látvány: három kifejlett nőstény oroszlán és két fenséges tigris karnyújtásnyira. Egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző.
A jutalomfalattal lekenyerezte a néhány perce még lázadó tigrist is, aki átértékelte a hozzáállását, és engedelmesen ugrott át a három oroszlán által alkotott sánc felett, sőt még a tüzes karikán is.
A produkció remekül sikerült, s bár közelebb húztam magamhoz négyéves kisunokámat, ő nem rettent meg a rács túloldalán ugrándozó vadállatoktól.
A változatos műsorszámok végén, búcsúzóul, minden szereplő bevonult egyszerre a manézsba: a bűvészek, a zsonglőrök, az artisták, a bohóc, az idomár.
Felöltötték legcsillogóbb ruhájukat, és mosolyogva, hajlongva köszönték meg a tapsot, a belépőjegyekből, a szünetben megvásárolt méregdrága játékokból és pattogatott kukoricából összegyűlt bevételt.
Ezzel ők is megkapták a jutalomfalatjaikat, amelyek korántsem voltak arányban a produkciókat megelőző kemény gyakorlással, izzasztó próbákkal, sérülésekkel, a vándorélet otthontalanságával, a napi létfenntartásért folyó állandó küzdelmekkel.
A jutalomfalatok mágikus ereje elgondolkodtatott.
Mi mozgatja az emberi teljesítményeket? Miért kockáztatjuk olykor a nyugalmunkat, biztonságunkat, a testi épségünket, egészségünket? Miért vagyunk képesek sokszor a figyelem, szerelem, szeretet elnyeréséért feladni önmagunkat, terveinket, vágyainkat? Miért akarjuk újra és újra bizonyítani, hogy valamiben jók vagy jobbak vagyunk, mint a másik ember? Honnan tudta Mark Zuckerberg, hogy az általa életre hívott közösségi oldal, a facebook nem fog megbukni?
A válasz egyszerű! Amiért most én is előadtam az eszmefuttatásomat: – és várom a nekem járó JUTALOMFALATOT!!
