P. Szabó Mária : Debrecen, Teleki utca 60. – 2. rész

 

Ehhez azonban anyánkra is szükség volt, ezért hát megszületett a múlt század húszas éveiben. Alpár nagyon régi falu, a honfoglalás kori Alpár nemzettség területe volt valamikor, hát itt született az én anyám, talán a helyiség is rányomta bélyegét, mert nagyon erős asszonyra emlékszem. A késdobáláskor megsajnált, de egyébként teljesen kezelhetetlennek tartott élete utolsó pillanatáig. Nem csak velem volt gondja, a mamával is. Igaz, a mama nagyon rossz természetű lehetett, mindig haragban volt valakivel a szomszédok közül. Ez a harag kiabálással kezdődött, nem köszönésben folytatódott és örökbarátsággal fejeződött be, mígnem újra indult az egész. Bennünket az öcsémmel a dolog annyiban érintett, hogy a nem köszönős fázisban mi sem köszönhettünk. Ezt szúrta ki anyánk. Azt mondta, szégyelli magát miattunk, és a továbbiakban meg ne próbáljunk nem köszönni, mert többet nem jöhetünk a mamához, a mama meg egye csak meg egyedül, amit főzött. Az aznapi ebéd jutott eszembe, töltött káposzta volt, kedvencem, úgy hogy mélyen hallgattam. A dolog azonban nem maradt annyiban, mert anyánk szigorúan ellenőrzött, kikérdezte a szomszédokat, és szabadkozott, ha kellett, bennünket pedig leszidott.
A mama engem nagyon szeretett. Példa rá, amikor zsíros kenyeret kent nekünk, az enyémet kacsazsírral kente meg és a vécében elbújva kellett ennem, míg az öcsém disznózsíros kenyeret kapott. Így azután valójában a zsír döntött a sorsomról, a mama kedvence lettem, az öcsém pedig anyué. Tudta ezt mindenki, mi is, az érintettek, vissza is éltünk vele, amikor lehetett. A legelső szökésemnek éppen ez lett az oka, ez a felemás szeretet. Lehettem úgy tizenhat éves, amikor az öcsémmel összeverekedtem, rugdosott én pedig köpködtem. Anyu az ő pártjára állt. Annyira sérelmeztem a dolgot, hogy úgy döntöttem, mamához költözöm. Így is lett. Anyám kisírt szemmel jött egyezkedni, hogy jó rendben van legyek ott, ő ruház engem, apám pedig fizessen az öregasszonynak az élelemért. Akkor már el voltak válva. Mamánál addig maradtam, amíg be nem sokallt az önállóságomtól és a veszekedésektől, mert hisz ő sem tudott rám hatni egy cseppet sem, így azután ez a kiruccanás nem tartott sokáig.

Ez előtt a szökés előtt azonban volt még egy. Az iskolánk a Vígkedvű Mihály utcában volt Lehel Gizike tanító nénivel. Első osztályban szereztem egy barátnőt, Jutkát, akinek az apukája főmérnök volt a debreceni gördülőcsapágy művekben, ez azért fontos tény, mert így sokat járhatott külföldre és ebből adódott, hogy Jutka barátnőmnek huszonnégy darabos csehszlovák színes ceruzája volt, maga volt az álom, rettenetesen irigyeltem, ezért az egyik szünetben a mackóm szárába dugtam. Jutka sírt, Gizike néni pedig motozást rendelt el.
A ceruzák előkerültek, engem büntetésből bezártak az osztályterembe. Hamar sötétedett, félni kezdtem, kiültem az osztályterem ablakába, egy arra járó emberrel levetettem magamat. A következő emlékképem erről az amúgy egész életemet befolyásoló eseményről az, hogy akkor este öcsémmel kockáztunk mamánál a szőnyeg közepén, amikor Gizike néni berohant, adott egy-egy fülest jobbról-balról, ezek után még apu is elvert a varrógép szíjjal. Az osztályban kiközösítettek, a legutolsó padban ültem egyedül. Érzelmekre nem emlékszem, de anyu mesélte, hogy ő megelégelte a büntetésemet és szólt az iskolában, ekkor azonban már majdnem eltelt a tanév. Rehabilitációm bizonyítványosztáskor következett be, amikor is jeles bizonyítványt kaptam és egy jutalomkönyvet. Hat éves voltam ekkor. A jellemfejlődésemben mit jelentett ez az epizód nem tudom, de annyi bizonyos, soha nem jutott eszembe eltulajdonítani semmit és a hazugságban is mértékletes voltam mindig. Anyu sem volt jó gyerek, ezt maga mesélte, sokszor megsuhintották a lába szárát valamilyen vesszővel. Szerintem sokkal kellemesebb lehetett, mint a varrógépszíj. Mindenesetre az egyik ilyen alkalom az volt, amikor húsvétra kapott egy gyönyörű fehér batiszt ruhát, kint az árokparton összeveszett a fiúkkal, azok pedig bosszúból összekenték az ünneplő ruhát kocsikenőccsel. Haza menni nem mert, de előkerítették és istentelenül elverték a vesszővel. Így mesélte pontosan. Megjegyzem, akkoriban a gyereknevelés természetes eszköze volt a kéz, vagy az ilyesféle eszközök. És igen, szokás szerint húsvétkor kaptunk új ruhát. Nem tudom más családokban hogy volt ez, de mi nem csak a nyusziért vártuk a húsvétot, hanem az új ruháért is. Egyik alkalommal fűzöld kötött ruhát kaptam, a következő évben pepita rakott szoknyát felső kabátkával és fehér térd zoknival. Nagyon szépnek éreztem magamat benne.
A mama, amúgy Szabó Mikósné, született Papp Róza
ezernyolcszázkilencvenhatban Buzitapusztán, az alföldön,a helyi kisbíró lányaként. Van egy fotóm róla, szép lány lehetett, érett búzatáblához hasonlatos színekkel, kék szemmel. A húszas évei környékén beleszeretett nagyapámba, a helyi molnár legénybe, aki magas, jóképű fickó volt. A család ellenezte, mert a kisbíró mégis csak egy rang volt, de hiába. Született két fiuk és egy lányuk. Hát e miatt a kislány miatt lettem én a mama kedvence, és ezért lett a második keresztnevem Jolán. Kilencéves korában halt meg, nagy vihar volt a pusztán, ő pedig szaladt a kútra vízért, az emberek látták, hogy a kút gémjét erősen mozgatja a szél, kiabáltak neki, de nem hallotta, így a hatalmas reccsenéssel kettészakadt fa éppen a mellkasát roppantotta össze. Mérhetetlen gyász volt. Szegény mama örökké küszködött valakivel, nagyapám igazi szoknyapecér lehetett az emlékezések szerint, apám ezt a tulajdonságát tőle örökölte. A második világháború idején a molnárokat nem sorozták be, sok facér asszony volt akkoriban, így azután jó világa volt mind addig, amíg a mama meg nem elégelte és feljelentette valamiért, ekkor azután besorozták, soha nem jött haza, hogy a mama miként számolt el ezzel nem tudom, de anyám szerint ez is a mérhetetlen gonoszságára volt bizonyíték. Én ettől függetlenül imádtam. Egyszer elvitt a temetőbe, a bátyját temették, anyu szerint tiszta álság, mert amúgy hosszú évek óta nem beszéltek egymással, a mama sírt, így még sohasem láttam, nagyon féltem, hogy valami baja lesz, így azután én is sírtam. Féltettem a mamát. Ő is vigasztalt engem, ha szükségem volt rá. Másodikos voltam, amikor kisdobos avatásra készültünk, fehér kisdobos inget kellett venni, sötétkék rakott szoknyát, fehér térdzoknit, tele voltam izgalommal, mert anyu azt mondta, nem kell kisdobos ing, elég lesz a fehér blúz is. Hát nem volt elég. Engem nem avattak fel, ott az egész osztály előtt haza küldtek, megalázott voltam mélységesen, gondolom anyu is szégyellte magát, kézen fogott és haza vitt, így azután nem lettem kisdobos abban az évben, csak egy év múlva, akkor már volt kisdobos fehér ingem, sőt kék zsinóron lógó sípom is. Mama szerint mind ez anyu fösvénységének volt köszönhető, de nem volt igaza, mert nem volt fösvény csak beosztó, világ életében beosztó volt, még életének az utolsó napján is, utolsó leheletéig.
Szorgalmas volt és spórolós, szépen öltöztetett bennünket, jókat ettünk, nyaraltunk, mind ez nagyrészt neki is köszönhető volt, természetesen apámon kívül, na meg a mamának. Mi bérházban laktunk, de mamánál a Teleki utcában lehetett disznót tartani, mindig volt is két mangalicánk, reggel ő etette, este pedig apu ment a moslékot összekeverni, kiganézni. Karácsony előtt vágtuk le mindkettőt, az egyiket magunknak, a másikat anyu kimérte a szomszédoknak, pillanatok alatt elfogyott a hús, szalonna, kolbász, hurka a házban. Ugyan nem dolgozott, mármint munkahelyen, de otthon sokat. Felettünk lakott a barátnője, Gizi néni, ő vállalt kötött kesztyű eldolgozást, ebbe besegített anyu is. Délutánonként fent varrtak, apu haza jött, a partvis nyelével felkopogott a födémen, anyu rohant le, mi az öcsémmel tudtuk, ilyekor nagy veszekedés lesz, és hát volt is, többnyire apu kiabált, anyu csak fifikásan oda szólt eget-egyet, de az elevenbe vágott. Ilyenkor előjöttek a kurvák is, akivel apu félre kefélt. Ez biztosan igaz is volt, mert szerették a nők, jóképű, megnyerő férfi volt, és jojózott a szeme, ha csinos nőket látott. Időnként bedobtak neki egy-egy levelet az ajtónyíláson, anyu azután ezeket, mint a győzelmi zászlókat lobogtatta, ő pedig bűntudatosan hallgatott.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző P. Szabó Mária 67 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....