Bánsági Andor : Limerencia

Tamás a hátán feküdt, és kifejezéstelen arccal bámulta a plafont. A felkelő nap sugarai betűztek a redőny résein, és lassan végigkúsztak a párnán, majd fel az arcára, egészen a szeméig. Hunyorgott egy kicsit, megdörzsölte az arcát, és lassan kikászálódott az ágyból. Összeszedte a földön heverő koszos zsebkendőket, majd a kukába hajította mind. Magára kapta a gyűrött pólóját, felhúzta a szekrény tetejéről lelógó alsónadrágját, majd megállt az ablaknak háttal, és az ágyon heverő lányt kezdte bámulni, aki mindeközben halkan szuszogott. Hosszú, barna haja tincsekre bomolva tekergőzött a párnán, félig nyitott szájából pedig egy nyálcsepp hullott az összegyűrt lepedőre. A takaró már félig a földön lógott, így semmi sem takarta meztelen testét. A szoba sötétjében nem lehetett pontosan kivenni a vonásait, de látszott, hogy tökéletes vonalakkal rendelkezik, és bizonyára megállná a helyét bármelyik szépségversenyen. Csak egyetlen dolog választotta el az ideális alaktól: a hasa hatalmasra volt duzzadva, mivel a nyolcadik hónapban járt. Hirtelen felhorkant, nyújtózott egyet, majd lassan kinyitotta a szemét. Tamásra nézett, és elmosolyodott.
– Mhhh… – nyögte. – Mi lenne, ha visszabújnál hozzám még egy kicsit? Korán van.
– Aludj csak. Pihenned kell. Meg a babának sem árt, ha néha békén hagyjuk. Már tuti úgy érzi magát, mintha egy mosógépben lakna – válaszolta Tamás, majd felvette a telefonját, és némi nyomkodás után álmot küldött a lányra.
– Hmm, naa… nem ér… – nyöszörögte, de néhány másodperccel később már újra az igazak álmát aludta.
Mindig ezt csinálta, ha egy kis magányra vágyott. Még azt is be tudta állítani, hogy a lány meddig aludjon, csak az álmot váltogatta véletlenszerűen a program. Ez is egy volt a klóntárs számtalan előnyei közül.
Alízt még tizenkét éves korában rendelte neki az apja, tizennyolc volt, amikor bemutatták neki. A lány akkor már tizennégy éves testtel bírt, és kétéves “tréning” után vehette át. Hivatalosan nem számított embernek, mivel még a fogantatása előtt úgy módosították a genetikai kódját, hogy a frontális lebeny ne tudjon kifejlődni. A hiányzó agyállományt egy biocsippel pótolták, ami a személyiségét emulálta, és Tamás telefonján futó alkalmazással bármikor bele lehetett nyúlni. Ha úgy akarta, megnyomott egy gombot és már aludt is, mint a tej; ha pedig egész éjszaka szeretkezni akart vele, egy kiéhezett szexdémonná változtatta. Minden szempontból arra lett fejlesztve, hogy Tamás tökéletesen elégedett legyen mellette, és testi-lelki szükségleteit kielégítse. A tulajdona volt, mivel az alkotmánymódosítás után a genetikai kódjával mindenki szabadon rendelkezhetett, egészen addig, amíg nem hozott létre öntudattal rendelkező klónt. A biotechnológiai cégek és a társadalommérnökösködésre vágyó politikusok gyorsan rájöttek az új törvényekben rejlő lehetőségekre. Nemcsak a magányos férfiak jutottak társhoz, de a katasztrófával fenyegető, tartósan alacsony születési rátát is sikerült pozitívra fordítani. Nem az egyetlen tévhit dőlt meg, amikor a klóntársaknak köszönhetően kiderült: a férfiak inkább akarnak gyereket, mint a nők.
Egy kicsit még nézte az alvó lányt, majd megsimogatta a hatalmas pocakját, és bement a fürdőszobába. Lehajtotta a WC-tetőt, leült, majd tárcsázott.
– Helló, Miki, van most pár perced? – szólt bele halk, de kissé dörmögő hangon.
– Tamás… tudod te hány óra? Mi a fene van? Nem várhat a dolog? Hajnalig tárgyaltunk…
– Tudom… és sajnálom. De emlékszel, megígérted, hogy jössz nekem eggyel? Hát, azt hiszem, most beváltanám. – A vonal másik feléről halk sóhajtás hallatszott.
– Várj, kitalálom. Meguntad a kis játék babád, és meg akarsz szabadulni tőle. Erről van szó?
– Szó sincs róla. Egy hónap és megszületik a lányom, most nem hamvasztathatom el. Meg amúgy is.. nincs vele baj. Leszámítva, hogy buta szegény…
– Akkor vegyél neki új személyiséget, tölts le neki néhány képességet – vágott közbe türelmetlenül Miklós. – Nem olyan drága. Na persze, ha egyedit akarsz… Várj, tudom… Mesi… Baszd meg! Felejtsd már el.
– Nem tudom. Ha dolgozom rajta, mindig előkerül. Szembejön az utcán, rám köszön azzal az ártatlan mosolyával, és kész, már megint be vagyok csavarodva – mondta a végén már kissé remegő hangon.
– Menjél el egy pszichomókushoz – vágott vissza a másik, cseppet sem leplezett flegmasággal a hangjában.
– Hogy kimossák az agyamat, mint egy hülye klónnak? Kösz, nem! Amúgy sem hiszek nekik.
– Figyelj, tudom a megoldást! Lemodellezzük neked a személyiségét, aztán feltöltöd a kis babád agyába. Nem nagy ügy! Anno mondtad, hogy sokat cseteltetek. Megvannak még a logok? Az összes nyomát leszipkázzuk a netről, és kész. Sőt, tudok hekkert, aki észrevétlenül feltöri a gépét és a telefonját, és onnan is leszed mindent. Ha van implantátuma, még az agyába is bekukkant. Tökéletes élmény lesz. Sőt, jobb, mint az igazi, mert még szeretni is fog! – röhögte el magát.
– Köszi, jó lenne, kellene is, de nem elég… – dörmögte Tamás. – Van még valami.
– Tudod, hogy ez a maximum, amit tehetek érted, és már ezzel is bűncselekményt valósítunk meg. Jó kapcsolataim vannak, de ha lebukunk, nem lesz könnyű elsikálni…
– A genetikai kódja is kell – vágott közbe.
– Nem vagy normális! – förmedt rá Miki.
– Oké, figyelj. Megvan nektek vagy sem?
– Fogalmam sincs, nem csak mi vagyunk a piacon. Meg tudom nézni neked, de többet ne várj. Különben is, egyből lebuknál a klónjával.
– Jó, az már az én bajom. Nézd meg, és hívj vissza – mondta már szinte közönyösen, majd kinyomta a telefont.
Odalépett a mosdóhoz, megmosakodott, fogat mosott, majd felöltötte a fürdőköpenyét, és visszament a szobába. Alíz az ágy szélén ült, és a szemét törölgette.
– Kivel telefonáltál? – kérdezte halkan.
– Egy régi barátom hívott. Még az egyetemről ismerjük egymást – válaszolta szenvtelenül Tamás, miközben felkapcsolta a villanyt, majd a szekrényben kezdett el matatni.
– Biztos, hogy nem egy lánnyal? Mióta nő a hasam, félek, hogy nem tetszem neked, és…
– Jaj, ne idegesíts már! Veszettül jól áll neked a terhesség – szakította félbe. A féltékenység, a makacskodás, a félelmek… ezek is mind programozott tulajdonságok voltak. Amikor az első klóntársat fejlesztették, egy csapat pszichológus dolgozott a személyiségmagon, ők találták ki, hogy ha tökéletes szolgát alkotnak, nem fog kötődni hozzá a tulajdonos, és ha úgy adódik, eldobja majd, mint egy elavult háztartási robotot. A dolog valóban működött. Az apró kis veszekedések csak erősítették Tamás érzéseit, amin kezdetben maga is meglepődött. Ennek ellenére sokszor érezte abnormálisnak a helyzetet. Hiába, több ezer év alatt bevésődött normákat nem lehet egy-két évtized alatt csak úgy átprogramozni az emberi gondolkodásban. Tamásnak látszólag mindent megadott a rendszer, mégis hiányérzete volt. Úgy érezte, mintha legbelül viszketne valami a lelkében, és bármit is csinál, ez a viszketés nem akar múlni.
Kivett a szekrényből egy rózsaszín masnival átkötött fehér dobozt, és Alíz felé nyújtotta, aki időközben felkelt az ágyról, és ott állt vele szemben, anyaszült meztelenül.
– Tessék! Bontsd ki! A tiéd! – mosolygott rá Tamás. Alíznak elkerekedtek a szemei a csodálkozástól, és a doboz után kapott.
– Ú, mi ez!!?? – kiáltott fel.
– Nézd meg! Na, gyerünk! – parancsolt rá az izgatott lányra. Alíz türelmetlenül lerángatta a szalagokat a dobozról, majd feltépte a tetejét. Egy fehér, csipkés ruhácska volt benne.
– Ó, ez gyönyörű! – mondta ragyogó szemekkel, miközben a ruhát vizsgálgatta.
– Igen, de ez nem akármilyen ruha. Próbáld fel! – bátorította a lányt. Alíz azonnal magára kapta a ruhát, majd pördült egyet. A szoknya fellibbent, majd finoman visszahullt.
– Nézd csak! – fordította a lányt a tükör felé. A ruha selyemhatású anyagból volt varrva, ami félig-meddig áttetszővé tette, de ahogy a fény rávetült, enyhén irizált. Ez a hatás azonban nem volt egyenletes: a lány melleinél és ágyékánál sokkal látványosabb és szembetűnőbb volt. A hasánál még a bőrszíne is jól látszott, az intim részeknél viszont mindent takart. – Látod, még fehérnemű nélkül is felveheted. Akár az utcára is kimehetsz benne. Egyszerre dögös és gyönyörű – mosolygott a lányra. Alíz hálás szemekkel nézett vissza rá.
– Köszönöm! – mondta gyengéden, majd megcsókolta.

Hatalmas, fekete felhők kúsztak át a sötét égen. Tamás az arcába húzta a kalapját, ahogy lassan végigsétált a rosszul kivilágított utcán. A Hold vékony sarlója épphogy csak felbukkant a horizonton, a lámpák fényei pedig narancsszínűvé varázsolták a város felett ülő szmogfelhőt. Itt, a külvárosban, minden békés és nyugodt volt. Percek óta sétált, de egy lélek sem jött szembe vele. Ideges volt, és amikor egy pillanatra megállt, érezte, ahogy remeg a térde, a tenyere pedig izzad. Jobban örült volna, ha lézengenek páran az utcán, mert úgy kevésbé lenne feltűnő a biztonsági kamerákon. A ház, ahova tartott, az utca végén állt. Az ablakok sötétek voltak, látszólag egy lélek sem volt otthon. Ez egy kicsit megnyugtatta. Akár vissza is fordulhat, hiszen úgy tűnik, nem járt szerencsével, a ház üres. Néhány másodpercig tétován állt a kapu előtt, de félt, ha sokáig habozik, gyanús lesz, és valaki kiszúrja. Lehet, most is figyelik egy sötét ablak mögül, vagy egy rejtett kamera lencséje irányul rá, és már azóta rögzíti minden mozdulatát, hogy a látóterébe került. Egy apró lépést tett előre, felemelte a kezét, majd megdermedt. “Mi a fenét csinálok?! Teljesen elment az eszem?! Ennek semmi értelme” – szólalt meg egy kétségbeesett hang a fejében.
– Nem hátrálhatok örökké – motyogta maga elé, majd egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset. Legnagyobb meglepetésére az ajtó kinyílt. Halkan kifújta a levegőt, és belépett. Csak ekkor vette észre, hogy nem vette fel kesztyűjét, így gyorsan elővett egy zsebkendőt, megtörölte a kilincset, majd felhúzta a kesztyűt és becsukta az ajtót. Óvatosan odasétált az egyik ablak alá, majd fülelni kezdett. Odabenn teljes csend honolt. “Vagy nincs itthon, vagy már alszik” – tűnődött.
Továbbsétált a fal mellett, egészen a hátsó ajtóig. Finoman lenyomta a kilincset, a kissé viharvert ajtó pedig nyikorogva kinyílt. Megijedt, hogy meghallhatták, és néhány másodpercig dermedten állt a sötéten tátongó bejárat előtt. Várta, hogy odafenn lámpák gyúlnak és egy nagytestű kutya ugatva-csaholva indul meg felé. Izmai megfeszültek, futni akart, de semmi sem történt. A házból csak álmosító csend és friss sütemény illata áramlott a szabadba. A zsebébe nyúlt, és kitapogatta a kis digitális fecskendőt, amit magával hozott. Az apró orvosi eszköz nem csak injekció beadására volt jó, vért is lehetett vele venni.
Nem akart tétovázni. Minél tovább marad, annál nagyobb az esélye, hogy lebukik. Felosont a lépcsőn, majd körbepillantott. A helyiségben csak egy tükör és egy kisebb kredenc állt. Jobbra és balra is egy-egy ajtó nyílt, tovább, előre pedig egy boltíven át vezetett az út, de a sötétben semmit sem tudott igazán jól kivenni. Óvatosan belépett, majd elővett egy vörös fényű zseblámpát és körbepásztázott vele. A tárgyak vonalai színtelenül rajzolódtak ki előtte. Ahogy a halovány fénycsóva a kanapéra vetült, egy fekvő női alakot pillantott meg. Mozdulatlanná dermedt az ijedtségtől, és feszülten, tágra nyílt szemekkel kezdte figyelni a halkan szuszogó lányt. Közelebb lépett, majd az arcát kezdte vizslatni. A lámpa gyenge fényében színeket továbbra sem látott, de már biztos volt benne, hogy megtalálta, amiért jött. Leguggolt a kanapé mellé, és a lány arca fölé hajolt. Tudta, hogy nem habozhat, mert minden egyes másodperccel csak tovább nő a lebukás veszélye. A mintavételtől nem tartott, a lány semmit sem fog érezni, de mégis várt. Hallgatta, ahogy halkan lélegzik, és közben magába szívta az illatát. Hosszú évek szerelmes sóvárgásának minden gyötrelme szinte egyszerre rohanta meg, de most mégis leginkább csak bénító félelmet érzett. Szerette volna megérinteni, megcsókolni, de tudta, a lány akkor biztosan magához tér, és vége mindennek. Kizárt, hogy ki tudná dumálni magát.
Úgy döntött, nem vár tovább. Felpattant és előrántotta a kis mintavevőt, de ebben a pillanatban fényár töltötte be a helyiséget. Ijedten ugrott el a kanapétól, de mielőtt futásnak eredhetett volna, egy dühös hang kiáltott rá.
– Ki a fene maga és mit akar itt?
Tamás megfordult, de nem akart hinni a szemének. Emese állt előtte, és egy pisztolyt szegezett rá. Értetlenül nézett a kanapéra, ahol szintén Emese aludt. Vagyis valaki, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Emese, de a lámpafényben fiatalabbnak és vékonyabbnak tűnt. “Klóntárs… de miért… minek…” – futott át az agyán. Az igazi Emese dühösen méregette. Vagyis valaki, akit az igazinak hitt.
– Tamás? – kérdezte, és egy kicsit lejjebb eresztette a pisztolyt. – Hogy képzeled, hogy csak úgy betörsz ide az éjszaka közepén? És mi a fene az ott nálad?
Önkéntelenül is felemelte a kezét, amikor meglátta a rászegeződő pisztolyt, a jobbjában pedig továbbra is ott volt a kis digitális fecskendő. Zavartan nézett rá, de még mielőtt válaszolhatott volna, a lány megszólalt.
– Várj… láttam már ilyet. Nem hiszem el… Betörtél hozzám, hogy ellophasd a DNS-em, ugye? Istenem, még ha csak egy sima tolvajról lenne szó. Lelövöm, és kész. Erre mit találok? Egy hülye fickót, aki nem tud kiverni a fejéből, és most le akar másolni, hogy kedvére játszadozhasson a testemmel. – Halkan felnevetett, majd szánakozóan nézett a férfira. – Mekkora egy lúzer vagy. Hihetetlen.
Válaszolni akart, vagy mondani valamit, ami nem tűnik hihetetlenül röhejesnek, de annyira megalázónak érezte a helyzetet, hogy képtelen volt bármit is kinyögni. Égett az arca, és úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt. Ráadásul az egészet csak magának köszönhette.
– Tudod, tényleg az volna a legegyszerűbb, ha most beléd eresztenék két golyót – suttogta Emese, miközben közelebb lépett Tamáshoz és szúrós tekintettel a szemébe nézett. – A többit meg elintézné a rendőrség. Sima ügy – tette hozzá, és közben Tamás ágyékához nyomta a pisztoly csövét. – Sőt, még a tökeidbe is küldenék egyet.
– Én… – kezdett volna bele valami mentegetőzésbe Tamás, aminek még maga sem látta a végét, de Emese félbeszakította.
– De nem, az nem lenne igazságos. Valaki, aki ennyire imád, azért többet érdemel. Még ha férfi, akkor is – suttogta negédesen, miközben kibontotta a hálóköntösét. – Mit nem adtam volna érte, ha bármelyik szeretőm akár csak fele ennyit is mert volna kockáztatni értem. De hát úgy tűnik, csak azok akarnak igazán, akiket le se szarunk. Nemdebár?
A köntös halk surrogással a földre hullott, a lány pedig egy nagyot taszított Tamáson. Nem volt benne annyi erő, hogy fellökje, de Tamás mégis hanyatt vágódott, és elterült. A kis mintavevő is kiesett a kezéből, és messzire gurult. Emese tett két lépést, majd megállt felette és fölényes, kissé szánakozó mosollyal nézett rá.
– Na? Hogy tetszik, amit látsz? Ilyennek képzeltél el, amikor rólam fantáziáltál? – A hangjában volt valami gyerekes kíváncsiság, de Tamás nem tudta eldönteni, hogy valóban ilyennek hallotta-e, vagy csak képzelődik. Tamás lassan kinyitotta a száját, de nem válaszolt.
– Nem vagy valami beszédes ma este. Azt hiszem, magamnak kell meggyőződnöm róla, hogy milyen hatással vagyok rád – mondta, majd felemelte a jobb lábát, és az ágyékára lépett. Néhány körkörös mozdulatot tett a lábfejével, majd felvonta a szemöldökét. – Nem is rossz! A legtöbb lány odáig lenne érte… én viszont szarok rá – nevetett fel hangosan. – De hát úgy látszik ilyen a szerencséd – tette hozzá, majd tökön rúgta. Tamás fájdalmasan görnyedt össze, és a hasát szorongatta. Úgy vonaglott, mint egy partra vetett hal.
– Ó, jaj, csak nem fájdalmat okoztam neked? – mondta tettetett szánakozással a hangjában. – Most már legalább tudod, milyen érzés menstruálni.
Emese lépett egyet előre, így a földön fekvő Tamás törzse pont a két lába közé került, majd a bal kezével széthúzta a szeméremajkait, a kis pisztolyt pedig továbbra is ott szorongatta a jobbjában. Tamás fájdalmai közben enyhülni kezdtek, lassan kiegyenesedett, és bocsánatkérően nézett a lányra. Ebben a pillanatban azonban egy vastag húgysugár találta el a szemét, ami beborította az arcát, és az egész felsőtestét. A kezét maga elé kapva próbált védekezni az újabb megaláztatással szemben, miközben a lány jóízűen kacagott.
Úgy érezte, nem bírja tovább. A lebukást most már nem is érezte annyira kínosnak. Sőt, a börtön vagy a halál gondolata is megváltásnak tűnt ahhoz képest, amit most el kellett viselnie a lánytól, akibe halálosan szerelmes volt. Ekkor jutott eszébe a revolver, amit magával hozott. Kirántotta a pólója alól, majd a lányra szegezte, és tüzelt. Emese arcán a másodperc tört része alatt futott végig az ijedtség és a halálfélelem grimasza. A golyó a bal mellét fúrta át, és a plafonba csapódva állt meg. Utolsó erejével még megpróbálta Tamásra szegezni pisztolyát, és meghúzni a ravaszt, de térdre rogyott, és halk nyöszörgéssel dőlt a fiúra. A vére lüktetve folyt szét, végtagjai pedig néhány apró rándulás után elernyedtek. Tamás átölelte a lányt, és miközben patakokban folytak a könnyei, a halántékához emelte a pisztolyt, ami hatalmas dörre…

 

(Illusztráció: Váradi Paszkál)

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Bánsági Andor 10 Írás
Történész, marketing szakember, aktivista, kreatív. A "Tolvajkergető voltam" című könyv szerzője.