Bánsági Andor : 2058 – Menekülés Édenből – IV.

Peter némán nézett előre, és a közeledő város sziluettjét kémlelte. A felhőkarcolók egymás után rajzolódtak ki a horizonton, a csillogó tornyok közt pedig rajokban keringtek a különféle színű drónok és légikocsik. Ahogy egyre közelebb értek, lefelé kezdett nézni. Kíváncsi volt, miféle fal veszi körül Münchent. László csökkentette a sebességet, így jobban meg tudta figyelni az alattuk elterülő várost, de semmi olyat nem látott, ami falra emlékeztette volna. Már kezdte azt hinni, hogy rég elhaladtak fölötte, csak nem vette észre, amikor valami hosszan és fényesen megcsillant odalenn. Összeszűkült szemekkel, homlokát ráncolva nézett arra, amerre az iménti fényjelenséget látta, s akkor jött rá, hogy a fal egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte. Ő egy betonszalagot várt, mint régen a berlini fal volt, helyette azonban odalenn egy óriási üvegpenge hasította ketté a tájat, és mindkét oldalán fákkal szegélyezett vizesárok húzódott.
– Nincs szükség komolyabb védelemre – mondta Aradi. – A lakókat nem kell benn tartani, nem vágynak vidékre. Aki meg illegálisan jön be, az elég gyorsan lebukik. A rendőrség itt nagyon hatékony – tette hozzá, majd süllyedésbe vitte át a gépet.
Egy kisebb épületkomplexum tetején szálltak le, nem messze a faltól. Peterék Aradival együtt kiszálltak a légikocsiból, és libasorban követték a tetőn lévő ajtóhoz. A lépcsőházon át egy lakáshoz értek, majd Aradi elővett egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és beinvitálta őket.
– Ez a lakás a feleségemé, de most üresen áll. Pár napig itt fogtok lakni, amíg nem találunk nektek megfelelő albérletet – mondta, majd Anna felé fordult. – Kérlek, hogy maradj itt Mikivel. Peterrel elmegyünk a központba bejelenteni titeket. Jobb, ha azonnal hivatalos útra tereljük a dolgot – szabadkozott, és a zsebébe kotort. Három apró tárgyat húzott elő. Okosórára hasonlítottak, csak épp kijelzőjük nem volt. – Ezeket vegyétek fel, és mindig legyen rajtatok! – mondta határozottan.
– Mik ezek? – nézett Anna kíváncsian az apró tárgyra, miközben a kezébe vette.
– Barátság-karkötőnek hívják. Ezzel bárkit behozhat magával az ember a városba, még akkor is, ha nem uniós állampolgár. Tizennégy napig érvényes. A rendőrségi drónok érzékelik, így a térfigyelők nem jeleznek be.
– A térfigyelők? – kérdezte Peter. – Arcfelismerő program fut bennük?
– Igen, az – felelte László. – Most viszont menjünk. Még rengeteg elintéznivalónk van. Legalább egy kicsit megnézed a várost. – Kinyitotta az ajtót, és megindult kifelé. Peter követte őt, de mielőtt még kilépett volna az ajtón, visszafordult.
– Ne aggódjatok! Legkésőbb sötétedésre visszajövök. Amit addig nem tudunk elintézni, az már úgyis holnapra marad. Ha bármi gond van, hívd fel Lászlót ezen – mondta Annának, majd átnyújtotta neki a telefont, amit a bécsi pályaudvaron vett.
– Rendben, várunk! Vigyázz magadra! – suttogta Anna, majd Peter becsukta maga mögött az ajtót.

Az épület bejárata egy sétálóutcára nyílt, mindkét oldalán fiatal platánok sorakoztak. Peter az eget kémlelte, a magasban elhúzó drónok és légikocsik hadait. A városközpontban sorakozó felhőkarcolók innen is jól látszottak, némelyik háromszáz méternél is magasabb lehetett. Aradi egy villamosmegállóhoz vezette őt, ahol ismét a legkülönfélébb származású emberek várakoztak, Peter pedig tovább kémlelte a furcsa tájat. Minden tökéletesnek és újnak tűnt. Szemétnek, graffitinek és kosznak nyoma sem volt.
Amíg ácsorogtak, egy fiatal pár lépett melléjük, Peter pedig elhűlve nézett rájuk. A lány nem lehetett több tizenhatnál, de úgy nézett ki, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő. A ruhája félig áttetsző volt, és ahogy lassan oldalra fordult, a szivárvány minden színében csillogott. A fiatal férfi Nelson admirális modern és fiatalabb kiadása volt, a vállán egy holografikus papagájjal. Bár mindketten rendkívül feltűnőek voltak, Peter mégis azon kapta magát, hogy a madarat bámulja.
– Holotárs – szólalt meg László. – A teste egyszerű hologram, a személyiségét mesterséges intelligencia szimulálja. A program okostelefonon fut, egy alkalmazással lehet beállítani. Pár éve terjedt el. A fiatalok imádják.
Peter nem szólt egy szót sem, csak tovább nézte a virtuális állatot, majd Aradit követve felszállt az időközben befutó villamosra. A jármű hangtalanul suhant végig a városon. A felhőkarcolók közé érve egy kisebb téren szálltak le, ahol komoly tömeg gyülekezett. Aradi idegesen húzta el Petert a másik irányba.
– Gyere, meg kell kerülnünk az épületet. Már megint tüntetnek.
– Mit akarnak? – kérdezte naivan Peter.
– Teljes genetikai szabadságot – felelte László.
– Mit? – kérdezte meglepetten Peter. – Mi ez a marhaság?
Aradi felsóhajtott, miközben tovább vezette barátját.
– Főleg fiatalokból álló mozgalom. A génmódosítások teljes szabadságát akarják kivívni. Jelenleg csak a betegségek gyógyulását és az öregedés lassítását eredményező genetikai beavatkozások engedélyezettek… Vigyázz! – szólt rá Aradi, de már késő volt. Peter még mindig a téren gyülekező tömeg irányába bámult, így nem vette észre az útjába kerülő akadályt. Egyensúlyát vesztve jobbjával ösztönösen kapaszkodni próbált, de amit meg tudott ragadni semmi tartást nem adott, és magával rántva azt a földre esett, miközben valaki felsikoltott. Feltápászkodott, s amikor észrevette, hogy miért esett el, nem akart hinni a szemének. Riadt fiatal lány állt mellette, akinek az alteste egy lóé volt. Peter a farának ment neki, és véletlenül lerántotta az azt fedő ruhadarabot.
– Elnézést, kisasszony, a barátom még új itt – szabadkozott Aradi, majd visszaterítette rá a köpenyt, és sietősen tovább tessékelte barátját a legközelebbi épület irányába.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte döbbenten Peter.
– Egy kentaur – felelte szárazon Aradi. – A lánynak valószínűleg balesete volt, és a lábait térd felett amputálták. Mivel a szülei gazdagok, olyan protézist kapott, amilyet csak szeretett volna. Az alsóteste, amit láttál, egy kiborgtest. Az egyik legjobb munkánk. De menjünk be, megérkeztünk – mutatott az előttük álló üvegpalota ajtajára.
Miután beléptek az épületbe, és áthaladtak a biztonsági kapun, amely mellett két állig felfegyverzett katona őrködött, László egy földszinti irodához vezette barátját. Peternek kicsit gyanús volt, hogy Aradinak elég volt csak egy kártyát lehúznia a terminálon ahhoz, hogy bejussanak az épületbe, de nem szólt semmit. Mielőtt beléptek volna az iroda ajtaján, László ismét Peterhez fordult.
– A barátom nagyon befolyásos ember, és mindent gyorsan el tud intézni. Ehhez viszont válaszolnod kell majd néhány kérdésre. Lesznek közte kellemetlenek is, de tekints erre a dologra úgy, mint az új életetek zálogára – mondta, majd benyitott. A helyiségben egy hatalmas tölgyfaasztal mögött ősz hajú férfi ült, az ajtó mellett pedig itt is katonák álltak. Peter idegesen pillantott körbe.
– Végre! – mondta elégedetten az idős férfi Peter felé fordulva. – Remélem tényleg azt hozta el nekünk, akire szükségünk van – nézett Aradira.
– Miről beszél? – nézett rá gyanakodva Peter.
– A barátja szerint maga az elhárításnál dolgozott, ráadásul magas pozícióban. Most pedig hozzánk menekült. Ha állampolgárságot szeretne, mindent el kell mondania, amit tud. Különben…
– Na, várjunk! – csattant fel Peter, majd Aradira nézett. – Nem erről volt szó! Áruló azért nem vagyok!
Aradi megértően nézett rá, és csitítani próbálta.
– Peter, mindennek ára van. Te úgy döntöttél, magad mögött hagyod a hazád, mert a fiad élete fontosabb. Gondolj Mikire!
– Lehet, de nem ilyen áron! Akkor inkább továbbmegyünk. Elég nagy ez a világ – kiáltotta vöröslő fejjel, és az ajtó felé indult. Meg akarta fogni a kilincset, de ütést érzett a fején, és elgyengült. Földre rogyott, és közben egy gondolat futott át az elméjén. “Anna, kérlek, vigyázz Mikire…” Majd minden elsötétült.

 

*** VÉGE ***

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Bánsági Andor 10 Írás
Történész, marketing szakember, aktivista, kreatív. A "Tolvajkergető voltam" című könyv szerzője.