Bánsági Andor : 2058 – Menekülés Édenből – III.

Miközben a mezőn át baktattak, Peter megnézte a címet és betáplálta a régi GPS vevőbe. Szó sem lehetett róla, hogy modern eszközt hozzanak magukkal, de ezt biztosan nem tudták nyomon követni. Igaza volt, az ősöreg masina tudta, hogy merre kell menniük. A cím a falu szélén volt, és a távolban már látta is a házak körvonalait. Húszpercnyi baktatás után oda is értek. A ház, és az egész környék sötét és csendes volt. A kulcs könnyen nyitotta a zárat, hangtalanul beléptek. Peter úgy sejtette, hogy a szomszédok nem tudnak az öreg terveiről, ezért habozás nélkül felkapcsolta a villanyt. Megkönnyebbülten ült le egy régi hokedlira, ami a nappali egyik oldala mellett állt. Anna és Miki kényelembe helyezték magukat, és fellélegeztek. Peter közönyösen nézett a távolba. Úgy érezte, túl van a nehezén, és már nem lehet baj. Gond nélkül eljutnak Münchenbe, felveszi a kapcsolatot Aradival, és minden rendben lesz. Új életet kezdenek, legyen az bármilyen szokatlan és idegen is. Gondolatait azonban Anna hangja szakította félbe.
– Nem akartál eljönni, ugye? – kérdezte vádló hangon a felesége. – Látom rajtad, hogy hazagondolsz, pedig még csak most jöttünk el. Nem tudom, hogy élnek az emberek Münchenben, vagy mennyibe kerül ott a tej, de béke van. Az öreg is megmondta. Még a muszlimok is békések ott.
– Nincs honvágyam, hidd el – védekezett Peter, de a hangja nem volt túl meggyőző.
– Hazudsz! – förmedt rá Anna. – Hát neked semmit sem ér az egyetlen élő gyermeked? Csak a rohadt szolgálat, meg a kötelesség. Mindig az lebegett a szemed előtt, ugye? – ordította. Peter érezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát.
– Hallgass már! – kiáltotta, mire a távolban felugatott egy kutya. Peter idegesen az ablakhoz szaladt, és óvatosan kinézett. Odakinn semmi sem mozdult. – Menjetek, feküdjetek le Mikivel, én addig átnézek még pár dolgot. Nem azért kockáztattam ennyit, hogy egy veszekedés miatt lebukjunk – sziszegte. Anna szó nélkül karonfogta a fiát, és bevitte az egyik szobába, majd becsapta az ajtót.
Másnap reggel a buszmegállóban egy hajlott hátú öregasszonyon kívül senki sem várakozott. Peterék a megálló másik végében álltak meg. Anna a kendőjét igazgatta, Miki pedig egy angol nyelvű Koránt lapozgatott. A busz pontosan érkezett. A vezető, egy középkorú török férfi, tisztelettudóan köszönt nekik, Peter pedig leszurkolta a jegyek árát, s mindhárman helyet foglaltak a busz végében. Az út eseménytelenül telt. Az emberek fel- és leszálltak, rájuk sem hederítettek. Csak egy fekete fiú hallgatta olyan hangosan a zenét, hogy a fülhallgatóján keresztül is hallani lehetett. Peter az ének alapján úgy vélte, hogy az egy muszlim vallásos ima, de a zenei alap modernnek tűnt neki.
A busz végül egy óriási parkolóban állt meg, ahol számos hasonló jármű is várakozott, mint amilyennel jöttek. Peter leszállt, és körbenézett. Az állomás mellett egy kisebb park terült el, túloldalán egy hatalmas üvegcsarnok állt, s azt embermagas acéloszlopok vették körül. “Központi Főpályaudvar”, betűzte ki a német nyelvű, kopott fehér feliratot a főbejárat fölött. Eddig minden stimmelt, kivéve egy dolgot. A busz csak a külváros egy rövid szakaszán hajtott keresztül, így biztos volt benne, hogy a városközpont még messze van. Egyetlen napot sem terveztek Bécsben tölteni, de azért örült volna, ha láthat valamennyit a belvárosból. Karon fogta Annát, mellettük baktató fiukkal elindult a pályaudvar felé, és közben a nyakát tekergette. A távolban felhőkarcolókat pillantott meg, s ahogy szemével próbált a csillogó épületekre fókuszálni, apró pontokat vett észre körülöttük a levegőben, minden irányban mozogva. Először azt hitte, hogy madarakat lát, de rájött, hogy ez egy teljesen képtelen gondolat, ekkora távolságból még sasokat sem vehetne ki a szeme. “Drónok!” – hasított elméjébe a felismerés. “Még egy dolog, ami odahaza a hadseregen kívül csak a kevesek kiváltsága.”

A pályaudvar épületében ezüstösen csillogó, áramvonalas vonatok sorakoztak. E korai időpontban az állomás szinte kihalt volt, és több fegyveres katona sétált a peronokon, mint utazni vágyó ember: sisakos, páncélos alakjukon nem volt semmi emberi, a felszerelés egész testüket elfedte, s csak nem egészen szabályos lépteik utaltak arra, hogy mégsem robotokat látnak. De Peternek nem sok ideje volt nézelődni. Odament a fal mellett sorakozó automatákhoz, és az egyikbe bedugta a csempésztől kapott igazolványát. Legnagyobb megkönnyebbülésére a gép elfogadta, és a kijelzőn egymás után ugrottak fel a különféle funkciók ikonjai. Peter a “Menetjegyvásárlás” feliratúra bökött.
– Jó lesz nekünk a másodosztály is, ugye? – nézett Annára. Az asszony kicsit húzta a száját.
– Első. És négy jegyet vegyél. Nem szeretnék társaságot a fülkében.
Ezután egy másik automatát is kerestek, amelyből egy okostelefont vásároltak, majd felszálltak a vonatra, megkeresték a kabinjukat, és bezárkóztak. Anna és Miki kényelembe helyezték magukat, Peter pedig ismét fellélegezhetett. Már csak Aradival kellett felvennie a kapcsolatot. Bekapcsolta a készüléket, és tárcsázott. Egy másodperccel később már hallotta is a csengetés jellegzetes hangját, majd egy halk csippanás után egy férfihang szólalt meg.
– Tessék!
– Szervusz, László! Peter vagyok – mondta kissé feszült hangon.
– Jó reggelt! Honnan hívsz most? Ugye nem Pestről?! – kérdezte Aradi izgatottan.
– Úton vagyunk Münchenbe, és szükségünk lenne a segítségedre – felelte Peter erőltetett nyugalommal.
– Értem… jó… – Néhány másodpercre elhallgatott. – Ne gyertek el a városig, Zornedingnél szálljatok le. Mikor értek oda?
Peter felnézett a kabin falán lévő kijelzőre, amin az út adatai sorakoztak.
– Pontosan két óra múlva leszünk ott – válaszolt.
– Rendben. Az állomás mellett van egy parkoló. Ott várlak titeket. A telefonod legyen bekapcsolva.
– Ott leszünk. Remélem nem lesz semmi gond.
– Én is. Várlak – majd egy rövid szünet után még hozzátette. – Készülj fel. Itt nagyon más az élet. Jó, de más. Próbálj meg nem megrökönyödni majd – mondta, és bontotta a vonalat.
Peter letette a telefont az ablak alatti kis asztalkára, és az elsuhanó tájat nézte. A kijelző szerint a vonat épp 300 km/h sebességgel száguldott. Ezen azonban nem sok ideje maradt csodálkozni, mert a fülkeajtó hirtelen felpattant, és egy egyenruhás alak jelent meg. Peter szíve a torkában kezdett dobogni, amint meglátta, hogy két fegyveres katona áll mögötte.
– Fahrkarten, bitte! – szólalt meg a kalauz határozott hangon.
Peter nyelt egyet, belekotort a kézitáskájába, és a férfi kezébe nyomta a jegyeket. Az ellenőr komótosan elvette, vizsgálgatni kezdte a papírosokat, közben hol Peterre, hol Annára, hol pedig Mikire nézett. Végül mindegyikre pecsétet nyomott, és visszaadta a jegyeket Peternek, megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Az egész nem tartott tovább fél percnél, de Peternek egy örökkévalóságnak tűnt. Megkönnyebbülten kifújta magát, majd a feleségéhez fordult:
– Előbb le kell szállnunk. Aradi felvesz minket München egyik elővárosában, aztán elintézi, hogy bejussunk – mondta az előbbi ijedtségtől még némi feszültséggel a hangjában.
– Mit mondott még? – kérdezte kíváncsian Anna.
– Azt, hogy Münchenben minden jó, és biztonságban leszünk – mondta, majd ismét az elsuhanó tájat kezdte nézni. – Más lesz, mint otthon, de meg fogjuk szokni – tette hozzá.

Tucatnyi utas szállt le Zorneding állomásán Peterék mellett. Valamennyien a legkülönfélébb nációkhoz tartoztak. Egy kínai házaspár egy kislánnyal, két fekete diák, egy arab család három gyerekkel és egy idős német férfi, vele egy húsz év körüli szőke lány. Az állomásépület legalább kétszáz éves lehetett, de kitűnő állapotban volt. Minden más rendkívül modernnek tűnt. Ahogy a parkolóhoz sétáltak, Peter igyekezett mindent megfigyelni. A városka ezen része semmilyen különlegességgel sem szolgált, csak a buszmegálló falára pingált arab nyelvű graffitik szúrtak szemet neki.
A parkoló az állomás túloldalán terült el, és ugyan állt benne néhány autó, egy lélek sem várt rájuk. Peter izgatottan nézett szét, azt remélve, hogy László az egyikben ücsörög, és amint észreveszi őket, kiszáll. Ekkor azonban valaki hirtelen megérintette a vállát. Ijedten pördült meg.
– Peter! Én vagyok! – szólalt meg az ismerős hang. Peter felismerte a férfiben régi barátját, halkan felsóhajtott.
– László! El sem hiszed, hogy mennyire örülök neked! Hadd mutassam be a feleségemet és a fiamat: Anna és Miklós…
– Örvendek! – rázott kezet velük László, anélkül, hogy levette volna a kesztyűjét. – Bocsássatok meg, de elfelejtettem, hogy itt külön parkoló van a légikocsiknak. Gyertek, erre lesz! – mondta, és sarkon fordult, a magyar család pedig megindult utána.
Aradi mellett sétáltak, egyikük sem szólt egy szót sem. Peter örült, hogy végre egy olyan ember társaságában vannak, aki ismeri őket és idevalósi. Mégsem tudott teljesen megnyugodni. Érezte, hogy ami rá vár, azt nem lesz könnyű megemésztenie. Nem hitt el mindent, amit a propaganda szajkózott odahaza, de azért tisztában volt azzal, hogy a Föderáció és az Unió társadalmi fejlődése már hosszú ideje eltérő úton jár, és nem volt biztos benne, hogy valaha is teljes mértékben be fog tudni illeszkedni. Pénzt bőven hoztak magukkal, így az újrakezdés miatt nem aggódott, de kételkedett benne, hogy könnyen találnak maguknak munkát. A fia esete persze könnyebb. Ő még gyerek, gyorsan meg fogja szokni az új otthonát. Gondolatait László hangja szakította félbe, amint egy magas épületet elhagyva egy kövezett térre értek.
– Ez az – mutatott maga elé László. – Mérnökként elég jól fizetnek, így szerencsére meg tudok engedni magamnak egy ekkora gépet. A legtöbb embernek csak kétszemélyes légikocsija van vagy a tömegközlekedést használja. Bár nálunk az is kiváló.
Peter döbbenten nézett a hatalmas, ezüstszínű járműre, amely kerekek helyett négy rotorral volt felszerelve. A gép hihetetlenül áramvonalas volt, a napfény pedig úgy táncolt rajta, hogy meg kellett dörzsölnie a szemét, mert a könnye is kicsordult. A légikocsi orrán Mercedes jelvény domborodott. Miki izgatottan szaladgálni kezdett körülötte, miközben hol az apjára nézett, hol a kocsit tapogatta tátott szájjal.
– Apa, ez valami elképesztően menő! – kiáltotta. – Ugye nekünk is lesz majd ilyen?
– Ha rajtam múlik, akkor három is! Egy neked, egy anyádnak, egy pedig nekem – mosolygott a fiára, majd Aradi felé fordult.
– Köszönöm, hogy segítesz nekünk, László! Ha lesz rá lehetőségünk, megháláljuk. A fiam élete mindennél fontosabb nekem. Nem akarom őt is eltemetni, mint a bátyját – mondta, és megszorította Aradi kezét. László komoran nézett rá.
– Tudom, és megértem – felelte, majd az autóra mutatott. – Gyertek, üljünk be. A kocsiban megbeszéljük, hogy mi a teendő. – Megnyomott egy gombot a távirányítón, és a légikocsi ajtajai lassan felnyíltak. Peter fia kérés nélkül is beugrott a hátsó ülésre. A kocsiban Aradi szólalt meg először.
– Írtam nektek egy igazolást, hogy Peter a másod-unokatestvérem. Ha van uniós rokon, a hivatalok is gyorsabban megadnak minden engedélyt. Ezen a mágneskártyán van, a digitális aláírásommal hitelesítve – mondta Peter felé fordulva. Peter elvette a kártyát, de közben nem tudta levenni a szemét Aradi kesztyűs karjáról.
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mi történt a kezeddel? – nézett rá bocsánatkérően. Aradi elmosolyodott, majd bal kezével lassan elkezdte lehúzni a kesztyűt a jobb karjáról.
– Baleset. Fél évvel azután történt, hogy eljöttem. A helyi légikocsigyárban dolgoztam, mint kezdő mérnök. A gyártósort néztük át, amikor az egyik robot meghibásodott, és szétzúzta a kezem. A csuklóm felett hat centivel amputálni kellett. Kaptam egy bionikus kezet a cégtől. Nemcsak ugyanolyan finoman mozog, mint az eredeti, de tapintásérzékeny is. Jól néz ki, de inkább kesztyűt húzok rá. Így olyan, mintha még mindig meglenne az eredeti.
Peter elképedve nézte a kesztyű alól előbukkanó művégtagot. Legszívesebben megérintette volna, de nem akart tiszteletlen lenni. A színe kivételével szinte teljesen élethű volt.
– Én kértem, hogy ne legyen bőrszínű. Azt akartam, hogy amikor leveszem a kesztyűt, akkor emlékeztessen rá, hogy már nem vagyok teljesen ember – tette hozzá, majd visszahúzta a kesztyűt a kezére.
– Miért? – kérdezte Peter meglepődve. – Egy művégtagtól még ugyanolyan ember vagy, mint bárki más.
– Nem egészen. Három éve volt egy durva infarktusom. Azóta műszívem van. Tavaly pedig a jobb fülemet kellett megcsináltatnom, mert romlott a hallásom – mondta, majd beindította a légikocsit. A rotorok hamar elérték a kellő fordulatszámot, maga felé húzta a botkormányt, és a levegőbe szökkentek.

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Bánsági Andor 10 Írás
Történész, marketing szakember, aktivista, kreatív. A "Tolvajkergető voltam" című könyv szerzője.