Bojtor Iván : TAKARODJATOK! TAKARODJATOK!

Felreppentek a madarak. Mi történhetett?

– Kerz kuit! Kerz kuit! „Takarodjatok! Takarodjatok!” – vijjognak a sirályok.

– Tec’h kuit, tec’h kuit! – csatlakoznak hozzájuk a maguk hangján a skawikok.

Jön valaki!

Egy csónak? Innen, a világítótorony tetejéről is alig látni. El-eltűnik a hullámok taraja mögött.  Ki az az őrült, aki ebben a rohadt időben ide merészkedik? Turisták? Hát persze. Ki más lehetne? Biztos Pierre hoz egy csoportot a lélekvesztőjén. Gondolom már a parton, indulás előtt jól rájuk ijesztett a szokásos meséivel. A Bag-Nozzal a holtak szellemeit összegyűjtő éjszakai hajóval. Meg azzal, hogy a Baie des Trépapassés, „a Holtak öble”, ahonnan indulnak, a partra sodort vízbe fúltakról kapta a nevét.

„Mert a turisták rettegni akarnak.” Akkor miért ide hozza őket? Ez csak egy purgatórium. Ez a világítótorony sziklára épült. Vigye őket valamelyik pokolra! Olyanra, amelyik a tengerből emelkedik ki. Ott aztán retteghetnek kedvükre. Igaz téli viharok idején a hullámok tajtékja ennek is eléri a tetejét, pedig tizenegy méter magas. Na de, azokat nem csak legyezgeti, hanem őrjöngve csapkodja a víz. Persze ebben a hullámzásban, nem tudna kikötni egyiknél sem.

Hatan vagy heten lehetnek. Még mindig nem látom tisztán. Nem hiszem, hogy helyiek. A bretonok babonás népség, még ha fizetnének nekik, akkor sem jönnének ide ilyen időben. Biztos, hogy turisták. Amerikaiak, vagy japánok. Azok szeretnek hősködni.

Pierre az! Megismerem az idétlen fekete köpenyéről. Már megint Ankout játszik, a halottak szállítóját. Néha még egy csontváz álarcot is a fejére húz. A turisták meg vidáman visonganak, amikor meglátják. De a morc bretonok olyankor elfordítják a fejüket és valami olyasmit dünnyögnek, hogy: „Téged is majd az Ankou húz ki a tengerből, ha így folytatod.”

Ej, Pierre! Veszélyes játék ez! Megéri azt a pár dollárt vagy jent? Persze megértem. Én is csak a pénz miatt vagyok itt, ezen a rémséges szigeten. Mi másért? Hát, nem is azért a rozzant házért, amelyiknek már kétszer letépte a tetejét a szél. Itt még gazdálkodni sem lehet, mint azoknak a parton álló tornyoknak a lábainál, melyeket a toronyőrök elneveztek paradicsomnak. Ez bizony nem paradicsom, ez purgatórium.

Csak egy szikla. Még fű sincs. Az egyik toronyőr elődöm tartott itt tehenet, malacot. A partról hozatta az almot, meg takarmányt. Mennyit kínlódhatott vele? A felesége bele is őrült. Egy éjszaka szétdarabolta az őrt, a húsát meg besózta, elraktározta télire.

A szürkeség, meg az örökös morajlás kikezdi az idegeket. Kevesen bírják. Egy idő után a legtöbben hallucinálnak.  Vannak, akik elfogadják, és nem törődnek vele, és vannak, akik azonnal elmenekülnek.

Már a torony építésének kezdetén, sokan feladták. Pedig a bért is folyton emelték, először az eredeti szerződésben meghatározott duplájára, majd annak a háromszorosára.

Mivel a part messze van, és túl sok időbe tellett volna naponta visszaszállítani a munkásokat, itt éjszakáztak a szigeten. Állítólag zsörtölődő, néha egymással is verekedő véneket láttak. Hol a parton bukkantak fel, hol meg az állványzaton mászkáltak. Később keresztek jelentek meg, tetemek lógtak rajtuk. Kiugrottak a talajból, majd eltűntek.

Néha én is szellemet játszottam. Pierre-el előre megbeszéltük. Miután kiszállította a turistákat a szigetre, mint Ankuo, a halottak összegyűjtője felkiáltott lentről ide a magasba: „Érted jöttem!” Én pedig egy fehér lepedőbe burkolózva lassan előre mentem a párkányig és kihajoltam. A turisták visongtak, és boldogan kattogtatták a fényképezőgépeiket. (Nekem meg jól jött az a pár dollár zsebpénz.)

Pierre nagyon tehetséges az ilyen dolgokban. Útban ide felé folyton csak a temetetlen, vízbefúlt holtak föld alól kinyúló kezeiről magyaráz nekik. És itt a szigeten szinte majdnem mindig akad valaki a csoportból, aki tényleg úgy érzi, hogy egy láthatatlan kéz megragadja a bokáját.

És ma mi lesz a meglepetés a turistáknak, Pierre? Ebben a fülsiketítő hullám csattogásban? Hajótörés valamelyik zátonyon? Az ekkora szélben biztos halál.

Fel nem fogom, hogy indulhatott el ebben a viharban.

Most meg mit csinál? Pierre! Ne ott köss ki! Teljesen megbolondultál? A kőkereszt felé gyere! Mert…

A keresztet még az építkezés alatt állították. Ahogy magasodott a torony a munkásokat mindjobban zavarták a sirályok, melyekben szerintük az elhunyt tengerészek lelkei tanyáztak. A madarak a legváratlanabb pillanatokban süvítettek át az állványok között, és vijjogtak fenyegetően: Kerz kuit! Kerz kuit! „Takarodjatok! Takarodjatok!”

Az építőtársaság az egyházhoz fordult segítségért. Ők először egy kápolna felépítését javasolták. Amit persze rögtön elvettek. Utána egy harangláb állítását, mert a harang, mint azt már sokszor bizonyították, elűzi a kóborló lelkeket. De azt is drágállották. Pedig a papok jól tudták, hogy a harang a leghatásosabb eszköz mindenféle sötét árnyak, szellemek, meg kóbor lelkek ellen. Élt néhány öreg, akik azt hazudták, hogy ők, még saját maguk látták a holtak hajóját Pollet-ban, felső-normandiában. Úgy tartják, az az eset valamelyik év novemberében történt, a hónap második napján, és ráadásul fényes nappal. A móló előtt megjelent egy, az abban az évben eltűnt hajó. Ráismertek. A kikötőraktárnok odadobta nekik a kötelet, és azzal bevontatták a kikötő medencébe. Közben a móló is megtelt emberekkel. Kiáltások hangzottak: „Üdv, Nicolas! Üdv, Grégoire! Jó napot, apám! Jó napot, férjem!”.

De a legénység hallgatott.

„Vonjátok már be a vitorlákat! Gyertek!” – kiáltoztak nekik.

És akkor megszólalt a misére hívó harang, és abban a pillanatban, eltűntek a vitorlák, eltűnt a hajó, a legénység, eltűnt minden.

A gyászolók pedig sírva elvonultak a templomba.

Szóval harang kellett volna, de végül kiegyeztek egy kőkeresztben. Aznap mikor felállították, a plébános megáldotta a tornyot is, és a madarakat is. Majd hallgatózott egy ideig, és megállapította, hogy a sirályok hangja, már teljesen normális, nem kell félni tőlük.

Egy ideig úgy tűnt, a dolgok jobbra fordultak. De csak a kereszt és torony környékén. A megáldott zónán túl a kiűzött lelkek ügyet sem vetettek a szertartásra. Állítólag el-elkapták valamelyik munkás lábát.

És Pierre most pont ott, azon a részen akar kikötni, ahol már nem hat az áldás.

Partot értek. Szerencséjük volt. Nem Pierre-en múlott.

Kihúzzák a csónakot.

Pierre fején ott az a hülye koponya álarc, meg a fekete csukja. A többiek meg… Hát, elég furcsa társaság. Mind ki vannak öltözve, mintha esküvőre indultak volna. A férfiakon fekete vagy sötét öltöny, és nyakkendő, a nőkön meg estélyi ruha. Csoda, hogy nem fagytak meg ebben az időben.

A morajláson áthallatszik Pierre kiáltozása:

– Érted jöttem! Hallod toronyőr? Érted jöttem!

Hát, üvöltözz csak! Nem beszéltük meg. A fehér lepedő lent van a házban. A színházi előadás ma elmarad. A turistáid keressenek más fényképezni valót maguknak!

Fényképezőgép? Nincs is náluk. Nincs egyiknél sem. Hát ez meg miféle társaság?

Talán nem is esküvőre indultak. Hanem… hanem, temetésre. Oda mégsem illik fényképezőgépekkel érkezni.

Itt akarnak eltemetni valakit? Ugyan, ez a hülyeség. Hogy vájnának sírhelyet a sziklába? És koporsót sem hoztak magukkal.

Elindultak ide a toronyhoz. Pierre-en is milyen furcsa az a köpeny. Lóg rajta. Ennyire lefogyott volna, amióta nem láttam? Még tavaly évvégén járt itt utoljára. Azóta persze sok minden történhetett vele. Biztos, beteg volt.

Na! Kezdődik. Azok a turisták vagy mit tudom én kicsodák, hangoskodnak, veszekszenek, összevissza ordítoztak. Nem értek belőle egy szót sem.

Miért arra hoztad őket Pierre? Jobb lett volna, ha a kereszt mellett szálltok partra. Ezek addig rémüldöznek, ugrándoznak, míg elesik valamelyik, és összetöri magát. Te meg majd magyarázkodhatsz a partiőrségnek. Talán még az engedélyedet is bevonják.

Nem nyugszik. Folytatja a bohóckodást: – Hallod toronyőr? Gyere már le! Érted jöttem – kiáltozik.

Dehogy megyek. Nem beszéltünk meg semmit. Edd meg, amit főztél! A turistáidat meg vidd vissza a partra, mert egyre erősebb a szél!

Azok meg, megálltak még a kereszt előtt vagy tíz méterre. Jöjjenek ide fel, bámészkodjanak egy keveset, aztán tűnjenek innen!

Nem mozdulnak. Mintha odaszegezték volna őket.

Pierre meg, veszettül hadonászik:

– Gyere már! Indulnunk kell.

Dehogy megyek! Mit képzel ez? Nekem ne mondja meg, hogy mit csináljak! Nem vagyok a beosztottja.

Azok a pofák meg csak állnak ott lent szoborrá merevedve. Az egyik férfinek a fél szeme csukva. A másiknak meg mind kettő? Mit csinálhatnak? Imádkoznak? A többinek is csukva a szeme. Az egyik nő arca olyan fehér, mintha valami színházi előadáshoz kifestették volna. A mellette állóé meg ocsmányul sárga. A másik meg? Kik ezek? Annak meg a fél arcáról hiányzik a bőr. Úristen! Pierre! Kiket hoztál te ide? Ezek halottak!

– Gyere már, toronyőr! – üvölti.

Hátra vágja a fekete csuklyáját, letépi fejéről azt az idétlen maszkot. Egy oszló bőrrel borított koponya van alatta.

Nem Ankout játszik. Ő maga az! Mindig az év első halottja lesz az Ankou. Tizenkét hónapig ő gyűjti össze a partról a halottakat, hogy átevezzen velük valamelyik szigetre, ahol majd háborgó lelkeik megnyugszanak.

Végre elindulnak vissza a csónakhoz.

A sirályok és a skawikok felettük köröznek és visonganak:

– Itt már nincs több hely! Takarodjatok! Takarodjatok!

Elmentek. A madarak már megnyugodtak. Mintha a szél is csendesedett volna. Körbe sétálok a parton.

Egy láthatatlan kéz megragadja a karom.

– Kae kuit diouz va lec’h! – mennydörgi egy hang bretonul. Azt jelenti: „Takarodj, a helyemről!” Csendesen válaszolok rá. Elengedi a kezem.

Pedig csak annyit mondtam, hogy: nekem több jogom van itt lenni, mint őneki, mert én itt haltam meg a szigeten.

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 69 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”