A titok (harmadik rész)

  

— Elmegyek, nemsokára jövök. Azért ne várj meg, pihenj le, anya, viszek magammal kulcsot. Jó éjt!

Magához vette a könyvet, keresett egy zseblámpát és elindult. Nem gondolkodott merre menjen, egyenest a titkos helyre, a sziklaszirthez vitték a lábai. Lassan ballagott felfelé. Valamikor hatalmas hegyekként tárult elébe a táj, ami mára dombokká szelídült. Rékával szinte minden szabadidejüket itt töltötték. Egyre közelebb került a sziklájukhoz, amikor meghallotta az éneket. Sosem hallott szöveggel énekelt a lány egy jól ismert dallamot. Hallgatta, és az éneklőben felfedezte Réka hangját. Amint felért a szirtre, leült mellé. A lány befejezte a dalt, és némán elnézett a semmibe. Egy darabig még a lélegzetvételüket sem lehetett hallani. Réka törte meg a már fájdalmas csendet.

— Tudtam, el fogsz ide jönni, csak türelmesnek kell lennem. Vártalak.

— Itt vagyok.

Elhallgattak, nem tudták elkezdeni a beszélgetést. Az elemlámpa fénye vibrálni kezdett. Meg-megpislant és elaludt. A férfi megütögette, hátha vissza tudja hozni a halovány fényt.

— Nem akar világítani. Kimerültek az elemek. Nagylány és fiú vagyunk, nem félünk már a sötétben.

— Én félek. Tizenkét éves korom óta kísért a sötét, még most is félek tőle. Próbálom legyőzni, de szorítja a torkom, nem enged. Rabnőjének tekint. Jó neked, ha soha nem tapasztaltad meg a félelmet, amit a sötét gerjeszt benned.

Laci meglepetten nézett rá. A lány nem láthatta arckifejezését, az óvó sötétség — mert ő mindig annak tekintette —, átölelte őket. Miért fél Réka a sötéttől? Hiszen ezt soha nem mondta el. Mi, vagy ki váltotta ki belőle ezt az érzést? — tépelődött magában és szorító érzés kerítette hatalmába. Felemelte a karját, magához akarta ölelni a lányt, de ő megérezhette a szándékát, mert távolabb húzódott tőle. Karját leengedte, nem tudott mit kezdeni a felismeréssel. Nem értette, miért.

A lány nem hagyta sokáig gondolkodni, halkan, szinte suttogva, mintha attól tartana más is meghallhatja, elkezdett beszélni.

— Egyszer fültanúja voltál anyám és apám párbeszédének. Ne akard letagadni! Láttam, a házunk előtt sétálsz, és a nyitott ablakon át hallottad a nem halk szóváltást. Szégyelltem. Apám gyűlölt engem, de anyám a látszat ellenére szeret. Mindig is szeretett. Féltett és azért viselkedett velem apám jelenlétében úgy, ahogy. Ha ketten voltunk, magához ölelt, sírva könyörgött nekem, ne haragudjak rá, miattam tesz mindent. Egyedül nem tudná biztosítani a taníttatásomat, nem tudna megadni annyi mindent, mint apám mellett. Beletörődtem a döntésébe, hogy nem hagyja el a férjét, arra hivatkozik, miattam, de mindig éreztem, szereti is apámat. Telt a gyermekkorom, ahogy telt, és egyszer történt valami.

Annyira lehalkította a hangját, hogy a férfinak közelebb kellett hozzá üljön, mert másként nem értette, mit mond Réka.

— Tizenkét éves voltam. Anyám elutazott nagymamámhoz, mert tüdőgyulladást kapott, és nem tudott a láztól talpon maradni. Nem vihetett magával, mert tanítási idő volt, nem akarta, hogy hiányozzak. Apámmal hagyott itthon. Megkért ne vitatkozzam vele, akkor nem lesz semmi baj. Minden kívánságát lestem annak a férfinek, akinek az életem köszönhettem. Ha véletlen rám mosolygott, a szívem repesett az örömtől. Megkért, üljek az ölébe, és beszélgessünk. Eleinte vonakodtam, de láttam a szemét, egyre sötétebb lett a nézése és megijedtem. Odamentem hozzá. Vadul az ölébe rántott és végignyalta az arcom. Hányingerem lett, irtóztam az érintésétől. Egyik lapát tenyerét rátapasztotta a számra, a másikkal belemart a testembe. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a számon. Letépte a ruhám és megtörtént… megerőszakolt. Ahogy rajtam feküdt és lihegett a fülembe, meg akartam halni. Imádkoztam, ne éljem túl. Lefordult rólam dolga végeztével és megfenyegetett, anyámnak egy szót se, és nyomatékául a szavainak ököllel gyomron vágott. Összegörnyedtem a fájdalomtól. Nem tudtam sírni. Nem tudtam, mi történt velem, de nem természetes, azt éreztem. Fájt az ölem, lábam szárán folyt a vér. Álltam előtte és csak néztem, szemem nem vettem le az arcáról. Rám ordított.

„Takarodj előlem, te kis ringyó, ha velem lefeküdtél mindenki mással is megteszed! Hány férfi életét fogod tönkretenni, te dög?” Nem mozdultam. Felugrott, hozzám rohant és megint belevágott ököllel a hasamba. Elájultam. Nem tudom, meddig voltam alélt, de a fürdőkádban ébredtem, ruhástól, rám száradt már a saját vérem. Vizet engedtem, levetkőztem és lemostam magamról az erőszak nyomait. Már nem fájt. Meghalt valami bennem. Holtkórosként járkáltam a házban, nem tudtam, mit csináljak. Apám elment otthonról. Anyám karjaiba akartam bújni, védelmet akartam kérni, de tudtam, soha nem fogom elmondani neki, mi történt itt velem.

Laci néma döbbenettel hallgatta Réka gyermekkorának szörnyű tragédiáját. Ökölbe szorította a kezét és mérhetetlen haragot, tehetetlen dühöt érzett. Felugrott, ököllel a sziklafalba csapott teljes erejével. A fájdalom, ami átjárta testét, a kézfejéből kibuggyanó vér látványa megkönnyebbülést hozott a számára.

— Miért nem mondtad soha? — vonta kérdőre a lányt.

— Segített volna valamit, ha tudod?

— Megöltem volna azt a szemét gazembert! — a szeme szikrákat szórt, ahogy a szavak elhagyták a száját.

— Megtetted volna?

— Most megteszem, megölöm. Nincs joga az élethez. Ez nem ember, ez egy féreg, akit el kell taposni.

— Meghalt. Három hete temette el anyám. Hívott a temetésre, de nem jöttem. Sírt a telefonba, amikor közölte velem, „édesapád meghalt”. Mindig vártam a halálhírét, azt hittem, örülni fogok neki, megszabadulok a szörnyű tehertől, a fájdalomtól, ami végig kísérte a mögöttem álló életet, de nem így történt. Közöny volt csak a lelkemben, nem éreztem semmit… Laci! Akartam érezni… bármit, de akartam! — kiabálta a lány. — Meg akartam szabadulni a szennytől, ami betakart, de még most is testemen érzem a kezét és érzem a nyakamban a szuszogását. A tudatom az, ami kísért, nem akar felejteni. Mindegy, él-e vagy halott az, aki veled szemben vétkezik. Egész életed megpecsételi, nem enged el.

A férfi hozzá lépett, letérdepelt mellé és magához ölelte. Réka könnyei patakokban folytak végig a karján. Hagyta. Tudta, a fájdalmat ki kell engedni… Nem simogatta a hátát, mozdulatlanul tartotta a törékeny testet a karjaiban. Csitult a sírása és a szemét kezdte törölgetni. Nem tiltakozott a védelmező karok ellen, inkább belebújt mélyen az ölelésbe.

— Ott a bálteremben megcsókoltál, én úgy éreztem, belehalok. Piszkosnak éreztem magam, hat év szennyét nem tudtam lemosni magamról. Kívántam az ölelésed, viszont úgy éreztem, nem értenél meg, inkább elmenekültem előled. Taxival hazavitettem magam. Egy hátizsákba bedobáltam a legszükségesebb holmikat, ismertem apám rejtekhelyét, ahol a dugi pénzét tartotta, egyszer véletlenül láttam, amikor pénzt rejtett el, magamhoz vettem és elindultam a világba. Nem volt lelkiismeret furdalásom, azért mert megloptam. Nem mertem sem vonatot, sem más tömegközlekedési eszközt igénybe venni. Féltem. Tudtam, hogy könnyen be tudnának azonosítani, ha a keresésemre indulnának. Stoppal utaztam, vigyázva, hogy csak külföldi rendszámú autót állítsak le. Nem mertem hírt adni magamról, hónapok elteltével hívtam fel anyámat, közöltem vele, élek, ne aggódjon értem. Úgy beszélt velem, mint valami reklám ügynökkel, de burkoltan elmondta, nem keres a rendőrség, mert apám nem engedte, hogy bejelentse a szökésem. Megnyugodtam. Bátran mertem munkát vállalni, és elkezdtem egy új életet felépíteni.

Eltávolodott Lacitól, a sötétben a férfi szemét kereste, ki akarta olvasni a gondolatait.

Elmosolyodott.

— Egész eddigi életemben, sötétségben éltem. Mindig meg akartam szabadulni ettől a tehertől, de bárhogy küzdöttem ellene, annál jobban rám telepedett. Nem mertem elmondani senkinek, mert nem akartam, hogy ujjal mutogassanak rám idegen emberek. A sötétségtől féltem, és most a sötétség ment meg. Évekig takargattam titkomat, most örülök, hogy túladtam rajta. Életem része marad végig, az életem végéig, de érzem a mázsás súly, a bilincsek szorítása lepattan testemről.

A férfi szorosan magához húzta és csókot lehelt a homlokára. Karjaiban tartotta, és nézték a csillagos égboltot. A Hold, aki eddig szégyenlősen elbújt egy felhőcske mögé, most teljes pompájával tündökölt, ezüst fénnyel szórta tele a völgyet, figyelve a fiatalokat, Rékát és Lacit, akiket már nagyon régen nem látott itt.

— Nem volt jogom elmondani, ennyi év távlatából, de már szétfeszítette a testem és a lelkem. Sok minden történt velem az elmúlt öt évben, de az, egy másik történet. Van, ami kínoz, de egyik sem éri utol annak a kislánynak a fájdalmát. Nem születtem szerencsecsillag alatt, az már biztos, és lehet, kétszer álltam sorban a balsorsnál.

— Amikor elhajtott a taxi, álltam ott bambán és ostobán, azt tételeztem fel, hogy utáltad a csókomat. Másnap elmentem hozzátok, nem nyitott senki ajtót, de a szobádban a függöny mögött mintha téged láttalak volna.

— Nem én voltam, valószínű anyám lehetett, a szobámban sírta ki magát, akkor már messze jártam.

— Úgy mentél el, hogy nem mondtál semmit. Hagytál gyötrődni. Amikor tudatosodott bennem, hogy egy csók miatt veszítettem el a barátomat, vertem a falba a fejem. Bántam, amiért nem szerettelek titokban, amiért kimutattam az érzéseimet. A kérdések tanyát ütöttek gondolataimban. Minden kavargott bennem. Elmentem. Megmondtam édesanyámnak, nem fogok jó darabig haza utazni, mert itt csak a boldogtalanságomra emlékszem, az álmaim elvesztése nagyon fáj. Belevetettem magam a tanulásba. Nem érdekelt más.

 

 

 

folytatása következik…

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Lénárt Anna 164 Articles
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.