P. Borbély Katalin Szerző
Vezetéknév
P.
Keresztnév
Borbély Katalin
2 év ezelőtt 3s Hozzászólások

Búcsú

Hosszúra nyúlt árnyak között járok.

Emléked a ködös hajnalban úszik tova.

Utolsót jajdul a vörös lomb a talpam alatt,

köddé foszlok én is,

a novemberi szélben.

3 év ezelőtt 1 megjegyzés

 

Úgy lépett be a lakásba, mint, aki most készül megoldani élete sorsdöntő problémáját.

— Mama, döntöttem — állt meg a konyhaajtóban.

— Miben? — fordult felé felesége a tűzhelytől.

— Venni akarok egy új fotelt! A régin kopott a huzat, és a kerekét sem lehet, megjavítani.

— Eddig mindig azt mondtad, hogy csak abban a fotelben lehet meccset nézni.

— Tudom, de most úgy gondolom, hogy megpróbálok valami újat.

Az asszony ráhagyta, mint már annyi mindent, de kidobni nem engedte a régi bútort, amikor a szállítók meghozták az újat. A férfi óvatosan telepedett a modern vonalú hajlított fából készült, párnákkal bélelt alkalmatosságba. Kezével végigsimította a karfát, bár elsőre kicsit keskenynek találta. Elővette az újságot és olvasni kezdett. Először a könyökénél nyomta a hajlat, aztán mintha az oldalánál is lett volna valami dudor. Fészkelődött, megigazította a párnákat, aztán visszatelepedett és bekapcsolta a tévét. Ahogy hátrahajtotta fejét, kicsit alacsonynak érezte a háttámlát. Lejjebb csúszott, de így meg nem támasztotta a derekát. Bosszankodva állt fel. Kiment a konyhába egy kávéért. Míg megitta azon gondolkodott, most mihez kezdjen. Visszavinni nem lehet, de itt nem maradhat.

Néhány napig szótlanul járt-kelt a lakásban, végül döntött:

— Mama, hol a régi fotelom? — kérdezte csendesen.

— Kivittem a nyárikonyhába — mosolyodott el az asszony.

— Behozzuk! — indult el nyomban az öreg.

— Mi a baj az újjal? Hiszen annyira akartad.

— Nincs vele semmi baj, csak… nem az én stílusom — morogta az orra alatt.

Ahogy benyitott a melléképületbe, ott állt a régi, nagy öblös fotel, áthúzva egy meleg, barna kockás huzattal. Amikor beleült, mintha átölelte volna, egy meleg puha takaró. Csak sokára indult vissza a házba. Még mindig ott volt a kérdés, hogy mi legyen az új fotellel?

Aztán ahogy belépett… Önkénytelenül elmosolyodott.

A mama ott ült az állólámpa mellett, az új fotelben, kicsit ringatózott, miközben kötögetett.

 

 

 

3 év ezelőtt 2s Hozzászólások

Anyák napjára

 

 

— Azt az arany szegélyű, fehér urnát kérem! — mutatott a polc balszélén álló darabra Edit.

Anett és Károly meglepetten figyelték. Amikor Anett szólni akart, Károly megfogta a kezét. Azért jöttek, hogy támogassák Editet ebben a nehéz időszakban. Mert, bár Edit igen határozottnak és erősnek tűnt, azt lehetett tudni, hogy Lidi mama halála olyan megrázkódtatás, ami bármelyik pillanatban maga alá gyűrheti.

 

Két hét telt el a temetés óta. Eljött a karácsony. Edit a szokásos gondossággal készült az ünnepre. Szinte észrevétlenül alakul át a lakás, előbb megjelentek az apróbb díszek az ajtókon és ablakokon, lassan mindent betöltött a fahéjas sütemény illata, előkerültek a karácsonyfadíszek, és végül körülülték az ünnepi asztalt. Edit igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy az édesanyától tanulta. Még a plusz teríték is ott volt, ahogy régen, de most nem a fáradt vándort várta, inkább Lidi mamát, az ő fáradhatatlan és felejthetetlen édesanyját.

A nagy fotel, amit a régi házból hoztak, szintén ott állt az erkélyajtó mellett, ahol kötögetni szeretett. Nem használták, de nem volt szívük kidobni, annak ott a helye. Az egyetlen kivétel a két éves Lalika, Edit unokája volt, aki ha eljöttek látogatóba, néha felkapaszkodott az öblös fotelba, és ott aludt el. Tudták, hogy neki ez jelenti a biztonságot, amit a mama adott mindnyájuknak.

Vacsora után csendesen beszélgettek. Anett csak most merte szóbahozni az urnát.

— Anyu, miért azt az urnát választottad?

— Mert az volt a legelegánsabb — válaszolt Edit szomorú mosollyal.

— De a mami olyan szelíd, egyszerű asszony volt.

— De olyan méltósággal élt, mint egy királynő. Nem sírt nem panaszkodott sohasem, pedig nem volt könnyű élete. Gondold csak el, a háború alatt elvesztette a szüleit, a nagynénjéék nevelték fel. A papával a gyárban ismerkedett meg, ahol tanárnő létére dolgoznia kellett. Talán akkoriban adatott neki egy kis boldogság. Csak tíz éves voltam, amikor aput elvitte a betegség. Egyedül nevelt fel. Dolgozott, taníttatott, férjhez adott. Amikor megszülettél, eladta a lakását és ideköltözött, hogy segíteni tudjon… — tűnődött el. — Azon a napon, amikor beléptem, a lenyugvó Nap glóriát vont a feje köré, ahogy itt ült a fotelban, fejét kicsit félre hajtva, azt hittem csak alszik, de ő elment egy jajszó nélkül, ahogy élt. Ezért gondoltam, hogy a legszebbet érdemli.

 

4 év ezelőtt 1 megjegyzés

Testvérek… család… szeretet

 

A fiatalok nyárra tervezték az esküvőt. Addigra elkészül a takaros másfél szobás ház a kertvárosban, és végre itt hagyhatják a szűkös garzont a lakótelepen. Mindkettőjük szülei tetemes részt vállaltak az építkezésben, mert bár dolgoztak, ez meghaladta a lehetőségeiket. De abban egyet értettek, hogy családjuk csak gyerekekkel lesz teljes, nekik pedig rendes otthon kell.

Annyi feszültség és akadály után a dolgok elrendeződtek, és végre elérkezett a nap, amikor Tamás átemelhette az új ház küszöbén Edinát. Persze hátra volt még a csinosítgatás, az otthonossá tétel, amitől igazán jó ide hazajönni, de mégis, a stresszt felváltotta valamifajta megnyugvás, ami új erővel töltötte fel őket.

A következő évben jött el életükben az újabb fordulópont, amikor megszületett első kisfiuk, Zoltán. Életrevaló örökmozgó volt már pici korától kezdve. A fiatalok szép lassan megtanulták a babáról való gondoskodást, szülővé váltak mindketten. Tamás igyekezett részt vállalni az otthoni teendőkből is, de legjobban a fiával szeretett foglalkozni. Úgy belemerültek néha a hancúrozásba, hogy észre sem vették a belépő Edinát. Sok kihívással teltek a dolgos hétköznapok, mert az élet nem áll meg, még ha az ember úgy is érzi, hogy ennél boldogabb már nem lehet.

Mire Zolikát óvodába adták, már a veszteségek sem kímélték őket. Egyik évben Tamás apukáját veszették el, ez év tavaszán pedig Edina anyukájától kellett búcsúzniuk. Tamást előléptették, s bár jól jött a magasabb fizetés, a feladattal járó stresszel elég nehezen birkózott meg. Sokszor fáradtan jött meg, és csak az tartotta benne a lelket, hogy ha időben érkezik, még játszhat egy kicsit Zolikával. A kisfiú nehezen viselte az óvodát, ahol nem igazán tudták kezelni az elevenségét. A folyton izgő-mozgó gyereket csak ritkán lehetett bevonni csendes elmélyülést igénylő tevékenységbe.

Aztán, hogy a bonyodalmak tovább fokozódjanak, megszületett Áron, a második fiú. Szőke, kékszemű, csendes gyerek volt, szinte mindenben Zoltán ellentéte. Baba korában sem verte fel sírásával a házat, csak hüppögött a kiságyban, ha egy kis figyelemre vágyott. Zolika dacoskodott, csak sok türelemmel és kitartással sikerült rábeszélni, hogy inkább játszótársat lásson Áronban, mint vetélytársat. Edina csendes odaadással látta el a családját, és működött villámhárítóként a fiuk között. A két gyerek természete teljesen eltért, és ez sok konfliktust okozott. Iskolás korukban, míg Zoli focizni járt, Áron zongorázott, vagy olvasott. Tamás próbálta bevonni őt is a sportba, vagy a barkácsolásba, de Áron nem lelkesedett túlságosan. Vele igazán jót akkor beszélgetett, amikor egy-egy kirándulás alkalmával könyvek jöttek szóba, de a meghitt együttlétet ilyenkor is megzavarta Zoli valamilyen csípős megjegyzése.

A középiskolában Zoli már korosztályos bajnok volt a foci csapattal, Áron szavalóversenyeket nyert, és egyre ügyesebben zongorázott. Anyja szelíd kérlelésére, néha elment a bátyja meccsére. S bár elég jól úszott, soha sem tudott volna a sportra úgy gondolni, mint életcélra. Végül Zoli sem ezt a pályát választotta, hajóépítő mérnök lett. Amint elvégezte az egyetemet, alig látták otthon, igazi világutazó vált belőle. Jó szakember lett, a munkáját megbecsülték, de a letelepedés és családalapítás még csak eszébe sem jutott.

Áron elvégezte a zeneakadémiát. Ezen az estén rendezték a díszhangversenyt a végzősök tiszteletére. Edina harmadszor hívta Zolit, aki Londonba készült üzleti útra.

— Zolikám, kérlek…

— Értsd meg mama, holnap tárgyalásom lesz! Mennem kell!

— Legalább próbáld meg áttetetni a repülőjegyet holnapra!

— Jó… meglátom — tette le.

Aztán néhány telefon után taxiba ült, hogy odaérjen legalább a koncert végére.

 

Ez az emlék jutott eszükbe, mert azóta sem álltak így egymást átölelve, mint most, Edina betegágya mellett.

5 év ezelőtt 3s Hozzászólások

 

Fázósan, borzongva húzta magára a valaha rózsaszínű paplandarabot. Tudta, hogy még korán van, és semmi értelme még felkelni, de a beidegződés egy előző életből mégis egyre éberebbé tette. Elmormolt egy imát, bár régóta nem hitt már semmiben, de ez is a reggeli rituálé része volt. Csontjaiban érezte a közeledő telet, talán ezért is mozdult olyan nehezen. Pedig hajnalban véget ért a fesztivál, és ha időben akar érkezni, indulnia kell. Ha ő nem ér oda, majd összeszedi más a dobozokat. Ezekkel a gondolatokkal fordult a másik oldalára. Szomorkás, felleges volt az októberi reggel, „pont, mint akkor” — gondolta, és tovább fészkelődött, mert a csípős levegő újra utat talált a takaró alá.

És jöttek az emlékképek, élete filmje, mint egy moziban.

 

Boldog gyerek volt, kedves, jó emberek nevelték. Mit sem tudott fájdalomról, kilátástalanságról. Tizenkét évesen elvesztette apját, tragikus hirtelenséggel, ahogy akkor mondták. Ettől kezdve változott meg minden. Éltek tovább, de a harmónia örökre elveszett. Csak a küzdelem maradt. Jól tanult, leérettségizett. Anyja közben éjt nappallá téve dolgozott, hogy megéljenek valahogy. Szerencsére hamar talált munkát. Mindketten azt hitték most már kicsit könnyebb lesz, de nem ez volt megírva. A mama beteg lett, sokat szenvedett. Ő persze igyekezett mindent megtenni érte, otthagyta a munkát, hogy ápolhassa. A mama szegény egyszer öngyilkos akart lenni, hogy ne okozzon több gondot. Két év küzdelem után maradt alul a betegséggel szemben. Maga sem tudta, hogyan élte túl azt a félévet, valami fajta tetszhalott állapotban létezett. Akkor kezdett észhez térni, amikor kikapcsolták a villanyt a tartozás miatt. Neki is szerencséje volt, talált egy betanított munkát, amit ebben az állapotban is el tudott végezni. Ennél több nem telt tőle, de valahogyan talpra állt.

Évát a munkásbuszon ismerte meg. Nagyon nem akart semmiféle kapcsolatot, félt az újabb veszteségtől, fájdalomtól. Mégis jólestek a beszélgetéseik, a finom érintések. És a jégpáncél lassan olvadni kezdett. Már az összeköltözést, házasságot terveztek, amikor Éva egyszer csak nem jött többé a busszal. A gyárban és az albérletben is felmondott, senki nem tudta hova lett. Sokáig fojtogatta a tehetetlen düh és a fájdalom. Aztán a szeretet győzött. Addig kutatott, míg ki nem derítette, hogy Éva vidékre költözött egy rokonához, mert nem akarta terhelni egy daganatos betegség végnapjaival.

Na, akkor kezdett inni. Napokig nem ment be dolgozni, persze elküldték, de már semmi nem érdekelte. Lassan eladott, felélt mindent, a lakást is. Aztán abbahagyta az ivást — hiszen megígérte Évának, amikor utoljára találkoztak —, de későn, már mindene odalett. Akkor költözött ide a kiserdőbe, a maga eszkábálta, nylon sátorba. Alkalmi munkát vállalt, üveget meg alumínium dobozokat gyűjtött, így egészítette ki a segélyt.

Ezért számított fontosnak a mai reggel, mert a fesztivál után sok doboz maradt.

S mintha végszóra érkezne, arcát megcsiklandozta egy friss szakadáson át bekandikáló napsugár.

 

 

5 év ezelőtt No comment

 

Az új reménység szinte szárnyakat adott neki, ahogy ment a lépcsőn lefelé. Csak a kocsiban ülve nézett az órájára — „mindjárt fél öt”. Most jutott csak eszébe, hogy meghívta Szabinát. Kapkodva vezetett, a szokásosnál gyorsabban, majdnem belement a pirosba is. Épphogy hazaért, mikor megszólalt a csengő.

— Szia!

— Szia! Gyere be!

Látva a zaklatottságát, Szabina arra gondolt, hogy talán történt valami a kórházban.

— Mi újság a barátnőddel?

— Nem sok változás van az állapotában. Stabil, de továbbra is eszméletlen. Ma mintha megmozdította volna a kezét. De már magam sem tudom, hogy megtörtént-e, vagy csak azt képzeltem — nézett a lányra szomorú mosollyal Imre.

— Sajnálom, remélem mielőbb tényleg magához tér.

— Kérsz egy teát?

— Igen, köszönöm.

Míg Imre a konyhában foglalatoskodott, a lány kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban a kanapén. Mindig meglepte a szoba különös, férfias hangulata. A modern és klasszikus stílusú bútorok olyan összhangban voltak, hogy az már varázslatnak tűnt. Imre bejött a teával, és hozta rajzait is. A lány nézegette őket, miközben kortyolt a csészéből.

— Nagyon jók.

— Ezek még csak vázlatok.

— Szerintem dolgozd ki őket mielőbb.

— Majd valamelyik nap bemegyek, és ha Péter bátyám is helyben hagyja, akkor nekilátok. Kérsz még teát?

— Nem, köszönöm.

— Mesélj, mi újság veled?

— Megvagyok. Tegnap előtt anyuval voltam egy kiállítás megnyitóján. Nagyon jó volt. Mióta önállóan élek, ritkán van közös programunk.

— De legalább van.

— Ezt olyan furcsán mondtad!

— Talán, mert az jutott eszembe, hogy most délelőtt arról meséltem Krisztinának, hogyan próbáltam megtalálni az édesanyámat.

— Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni.

— Nem, semmi baj, csak régen nem gondoltam így át, és most nagyon felkavart. Add át anyukádnak üdvözletemet. Ő mindig olyan jó hozzám.

— Átadom. Ha gondolod, holnap szívesen bemegyek veled a kórházba.

— Rendes tőled, de elég rémítő látvány, talán ha jobban lesz.

— Ahogy gondolod. Péter bácsinak mit mondjak?

— Nem tudom. Semmit sem tudok. Talán csak a terveket említsd, a többit majd én személyesen. Holnap elmehetnénk vacsorázni.

— Biztos?

— Igen, szeretném.

— Értem jössz?

— Igen, hat órakor ott leszek.

— Jó. Akkor most megyek, majd holnap beszélgetünk.

— Köszönöm, hogy átjöttél — mondta Imre miközben kikísérte a lányt.

Megint egyedül maradt a gondolataival. Anyjára gondolt, aztán elővette a dobozt a szekrény felső polcáról. Ahogy kinyitotta, és nézte egyik képet a másik után, úgy érezte, hogy anyja ott van vele, és megnyugtató mosolya új erőt ad a holnaphoz.

 

Másnap jókedvűen ébredt. Délelőtt dolgozott egy kicsi, de aztán ismét erőt vett rajta a türelmetlenség. Csakhamar megint a kórházban volt. Leült az ágy mellé és fogta Krisztina kezét. Reménykedve figyelte kedves arcát. Nem tudta, mennyi idő telt el, de mintha a szempillája megrebbent volna! Lélegzetvisszafojtva figyelt. Lehet, hogy csak olyan, mint tegnap?

Nem!

Krisztina kinyitotta a szemét!

Imre azonnal hívta a nővért és az orvosokat, s közben majdnem szétvette az izgalom. Megtörtént, a csoda, amire várt. Persze megint kitessékelték, míg tartottak a vizsgálatok. Csak sokára jöttek ki a kórteremből, de az arcukon végre mosolyt látott és nem tanácstalan komorságot.

— Doktor úr! Mondjon végre valamit! Ugye jobban van!?

— Igen. Most már csak alszik, a kómából felébredt végre. De még hosszú az út a teljes gyógyulásig. Holnap elkezdjük a vizsgálatokat. Kérem, most pár napig csak telefonon érdeklődjön!

— Azt én nem bírom ki! Olyan régóta várok erre!

— Kérem… az ő érdekében. Még nem tudjuk a trauma következményeit. Értesítem, ha már bejöhet.

Nem tehetett mást, elhagyta a kórházat.

5 év ezelőtt No comment

  

Reggel korán ébredt, már ahhoz is volt kedve, hogy készítsen magának két meleg szendvicset, és meg is egye a kávé előtt. Míg főtt a kávé felhívta Szabinát.

— Helló! Szabina, hogy vagy?

— Helló, Imi, te vagy? Kösz, én megvagyok. Veled mi újság?

— Sajnos semmi változás. Mi van bent?

— Csak a szokásos. Gőzerővel dolgozunk az új lakóparkon. Lassan összeáll a kép.

— Tegnap elmentem és megnéztem. Van pár ötletem. Ha este átjössz, megmutatom.

— Jó. Mikor leszel otthon?

— Öt körül, és várlak. Szia!

— Ott leszek. Szia!

 

A szálloda halljában nem sokat várakozott, mire lejött Szabó András. A bőröndöket berakták a csomagtartóba, és már indultak is. Útközben nem sokat beszéltek. A reptéren indulás előtt még maradt idejük egy kávéra.

— Talán mégis maradnom kellene… — szólt az öreg halkan.

— Utazzon el nyugodtan! Hiszen látta, hogy jó kezekben van, most többet nem tehetünk, csak várunk és reménykedünk.

Hosszan hallgattak. Mit is mondhattak volna? A fájdalmas gondolatokat nem lehetett szavakba önteni. Bemondták a gép indulását. Imre elkísérte az induló kapuhoz, megvárta, amíg eltűnik a folyosó kanyarjában.

Visszament a kocsihoz és elindult a város felé. A kórházban a szokásos sürgés-forgás fogadta. A nővérek barátságosan üdvözölték, mintha ő is az osztályhoz tartozna.

Ahogy leült, a kórterem félhomályába azon gondolkozott, hogy miről meséljen ma. Maga sem tudta miért, most életének egy igen fájdalmas szakasza jutott eszébe, no meg az, hogy milyen jó lett volna, ha akkor Krisztina mellette van. Ha lett volna valaki, akinek elmesélheti a bánatát.

Most halkan és lassan kezdett beszélni hozzá. Fájt minden szó, és emlékkép, amely eszébe jutott.

— Amikor elvégeztem az iskolát, egyszer még visszamentem Parajdra. Meg akartam találni a családomat, ha egyáltalán maradt még valaki. Meg akartam érteni, hogy miért vagyok ennyire egyedül a világban. Először megkerestem a házat, ahol anyuval laktunk. Sokáig csengettem, de nem jött ki senki. A kutyaugatásra, a szomszédból jött elő egy néni. Megkérdezte, kit keresek, én meg előadtam a történetemet. Mire a végére értem emlékezett ránk. Elmesélte, hogy anyu nála sírt sokáig, amikor engem elvitt a nagymamámhoz, de abban reménykedett, hogyha hazajön a kórházból, akkor újra együtt lehetünk. Sokáig volt korházban, a szívével kezelték. Amikor hazaengedték, azonnal eljött értem, de nem talált, sem engem, sem a nagymamát, még a házat is lebontották, ahol lakott. Sokáig járt hivatalról hivatalra, leveleket írt mindenkinek, hogy segítsenek neki megtalálni engem.

A néni azt mondja még a tévében is volt, egy riport róla. A reménytelenség felemésztette minden erejét. Egy nap rosszul lett, elvitték a mentők. A második infarktust már nem élte túl. Emi néni eltett néhány fényképet, meg hivatalos iratot. Ideadta őket. Én megköszöntem, és eljöttem. A dobozt, csak otthon nyitottam ki… Majdnem belehaltam a fájdalomba. A képekről visszanézett rám anyu kedves arca, amelyet annyira szerettem. Szinte még a hangját is hallottam a lelkemben. Hosszú időbe telt, mire sírás nélkül meg tudtam őket nézni. Azóta a szívemben őrzöm valamennyit.

Elmentem megkeresni a nagymamám házát is. Tényleg lebontották, most egy irodaház áll a helyén. Annyit tudtam meg, hogy szanáláskor a lakók vagy másik lakást kaptak, vagy elhelyezést egy szociális otthonban. A mama az otthont választotta. Valószínűleg oda nem vihetett magával, ezért adott intézetbe. Egy év múlva nagy influenzajárvány volt. Ő is elkapta… A magas lázzal nem tudott megbirkózni a szervezete. És itt megszakadt a szál. Nem volt ki után kutassak… Tudomásul kellett vennem, hogy magamra maradtam.

 

Nagyot sóhajtott, nagyon felzaklatta az emlékezés. Egy darabig csak könnyei peregtek. Csend volt, csak valamelyik műszer halk zümmögése hallatszott. És akkor úgy érezte, mintha Krisztina keze megmozdult volna, mintha az ő kezét akarná megszorítani, együttérzése jeléül. Talán csak a képzelet játéka? Amiért annyira vágyott erre az együtt érzésre? Mégis izgatottan kezdett figyelni. A mozdulat megismétlődött! Gyenge volt, mint egy lágy fuvallat, csak egy pillanatnyi rezdülés. Mégis talán az életet jelenti! Azonnal nyúlt a nővérhívóért. Egyszerre többen léptek be.

— Mi történt? — kérdezték.

— Mintha megmozdult volna a keze!

Feszülten, néma csendben nézték a lányt. A mozdulat nem ismétlődött meg.

— Talán csak egy izomrándulás — vélte az egyik orvos.

— Kérem, hagyja most pihenni — mondta egy másik, és egy nővér gyengéden kitessékelte a kórteremből.

Látva a kétségbeesését megígérték, hogy egy nővér ott marad, és azonnal értesítik, ha valami történik.

 

 

 

5 év ezelőtt No comment

 

 

Imre reggel úgy ébredt, hogy már hosszú idő óta most először pihente ki magát. Zuhanyozás után jól esett a reggeli és a kávé, miközben meghallgatta a híreket azon gondolkodott, hogyan szervezze meg a napját. Jókedvűen lapozta fel az újságot, de a benne olvasottak nem kötötték le igazán. Úgy gondolta, délelőtt átnézi a bentről hozott anyagot, hátha sikerül összehoznia valami hatásosat. Letelepedett a nappaliban, a dohányzó asztalra kiteregette az új munkát. Mindjárt látta, hogy egy kertvárosi lakópark terveit várják tőle. A dokumentációból kiderült, hogy a kétemeletes épületekben van igény kisebb és nagyobb lakásokra egyaránt. Kellett olyan is, amelyik alkalmas irodának. Ezek arányos elosztása, illetve az épületek közötti terek hasznos kihasználása mind-mind megoldásra vár. Máskor óriási hévvel fogott volna a munkának. Kezdve a terepszemlével, az épületek tájolásával és még ezer más részlettel folytatva. Most azonban sehogyan sem tudott koncentrálni a feladatra. Papírra vetett egy-két épületvázlatot aztán összepakolta az egészet. Ahogy az órájára nézett, meglepődött, hogy még csak tíz óra múlt. Nem tudta magát tovább türtőztetni. Gyorsan öltözött, és már indult is a kórházba.

Az ápolónő meglepődött, hogy ilyen korán látja.

— Jó napot! Hogyhogy ilyenkor? — kérdezte.

— Jó napot! Szabadságot vettem ki — mondta Imre tömören és meg sem állt, sietett a kórterem felé.

Óvatosan nyitott be. Csend fogadta. Csak néhány műszer halk zümmögése hallatszott. Az ágyon ott feküdt a lány bekötözött fejjel, mozdulatlanul. Szeme behunyva, mintha csak aludna. Karjában infúzió, mellkasán érzékelők. Imre leült az ágy melletti székre. Hosszan nézte, óvatosan nyúlt a kezéért. Kicsit hűvös mozdulatlan kéz. Megsimította, és beszélni kezdett. Valahol olvasta a minap, hogy a kómás beteget visszahozhatja a valóságba a hang. Ő pedig beszélt, őszintén, szívhez szólóan, hol emlékezve mesélt az életéről, a munkájáról, hol pedig bíztatva. Közben még verset is mondott, ha már más nem jutott eszébe.

Az órák csendben teltek, amikor halkan nyílt az ajtó. András bácsi lépett be. Megrendülten állt az ágy végénél nézve Krisztinát, szeméből potyogtak a könnyek.

— Jaj, drága gyermekem! — sóhajtott nagyot, miközben szemét törölgette. — Régen itt van? — kérdezte halkan.

— Tíz körül jöttem — válaszolt Imre.

 

Ez a délután is úgy telik el, mint a többi. Krisztina mélyen alszik, és nem mozdul meg ma sem.

Délután négy körül megtörten távoztak. Imrére végtelen fáradtság törtt, amikor haza ért. Miközben kedvenc foteljába telepedett, gondolatai az öreg körül forogtak. András bácsi szinte megöregedett ezalatt a két nap alatt. Arca sápadt, szemei karikásak, beesettek, mintha semmit nem aludt volna. Imre attól félt, hogy őt is valami baj éri. Elgondolkozva kortyolt bele a narancslébe, melyet a bárszekrényből vett elő. Mégis, ahogy végig gondolta az elmúlt napok eseményeit, valamifajta reménység járta át. Nem tudta, mi ez az érzés, de belekapaszkodott, és nem engedte elillanni. Kellett, hogy higgyen valamiben, ami erőt ad a folytatáshoz. A tegnapi nagy lépés mintha kicserélte volna, hiszen úgy félt ezektől a beszélgetésektől, és most úgy érezte, nem is sikerültek olyan rosszul. Ezek a gondolatok ott kavarogtak a fejében még akkor is, amikor lefeküdt.

 

Másnap először a szállodába ment. Együtt kávézott Szabó Andrással, utána együtt mentek a kórházba. Most az öreg mesélt Krisztinának. Emlékezett. Olyan szeretettel és átéléssel sorolta az együtt töltött évek eseményeit, hogy Imre számára úgy tűnt, mintha ő is velük élt volna. Hallott most olyan történeteket, amelyeket ismert már, és amelyeket nem, de voltak olyanok is, amelyek felrémlettek saját emlékezetéből. Amikor délután indulniuk kellett, a lány mintha kicsit jobb színben lett volna, az arca már nem holtsápadt, és a keze is melegebb. „Lehet, hogy csak a képzelet játéka?” — gondolta, mégis bízott benne, hogy nem, s újra elöntötte a reménység, hogy talán holnap sikerül. Amikor visszaértek a szállodába, az öreg búcsúzott:

— Nehéz így elmennem, de nem tehetek mást. Amint tudok, újra jövök, addig is várom a hívásait.

— Remélem, hamarosan jó hírekkel jelentkezhetek. Köszönöm, hogy engedett bepillantást az életükbe, mostmár olyan, mintha el sem szakadtunk volna egymástól. Kérem, próbáljon erős maradni, mert ha Krisztina felgyógyul, és… haza megy, nagy szüksége lesz önre. Mint ahogy önnek is őrá. Kérem, értesítsen, mielőtt jön. Nem muszáj szállodában mennie, lakhat nálam is.

— Köszönöm jól esnek a szavai, és jólesik a tudat, hogy nem hagyom teljesen egyedül az én kicsi lányomat.

— Ígérem, mindent megteszek érte, bár ez nem túl sok a jelen körülmények között. Ha gondolja, szívesen kiviszem a reptérre holnap.

— Köszönöm — nyújtott kezet a fiatalembernek, akit ilyen rövid idő alatt a szívébe zárt.

 

Imre elköszönt és hazament. Így, egy kicsit lenyugodva tudott dolgozni is. Hazafelé elkanyarodott, megnézte az építési területet. A gondolatok pedig jöttek szépen sorban, hogy alig győzte őket papírra vetni. Mire éjfél felé letette a ceruzát, vázlatok és jegyzetek kusza halmaza hevert szanaszét. Meglepődött, amikor a faliórára nézett, pedig még Szabinát is fel akarta hívni. „No mindegy, majd holnap.”

Fárasztó, de szép nap volt. „Már csak Kriszti hiányzik” — töprengett, míg lefekvéshez készülődött.

 

 

6 év ezelőtt No comment

 

Szabina elgondolkozva lépett ki a liftből az alagsori garázsban. A kis ezüstszínű Peugeot ott állt Imre Audija mellett. Ahogy beszállt és indított, csak az járt a fejében, hogy mi lesz most velük. Sajnálta ugyan a lányt, mégis valahol veszélyt szimatolt, mintha el akarnák szakítani tőle Imrét. Nem tudta, mihez kezdjen a gondolattal és az egész helyzettel. Ahogy befordult két utcával arrébb a saját háza elé, támadt egy mentő ötlete. Leparkolt az utcán, és átment a túloldalra a rendezett udvarú kertes házhoz, melynek ablakaiból meleg fény hívogatta a vendéget. Becsengetett. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó és az édesanyja lépett ki rajta. Amikor meglátta szinte szaladt, hogy beengedje.

— Szia, kicsim! — köszöntötte kedves mosollyal.

Szabina imádta anyját, tudta, hogy rá számíthat. Egészen kicsi volt, amikor elváltak a szülei. Békés különköltözés volt, őt mégis nagyon megviselte. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor kiderült, hogy apja és közte semmi sem változik. Anyja tudta, hogy így okozza a legkisebb fájdalmat. Elengedte, akkor is, amikor apja síelni vitte a hegyekbe, és akkor is, amikor a munkája miatt egy ideig Olaszországban élt. Ott töltött egy csodálatos nyarat, de utána annál nagyobb szeretettel vette körül anyját, hiszen tudta, hogy az asszony mennyit dolgozik és aggódik miatta.

Mindig is bensőséges viszonyban voltak, sok problémát oldottak meg együtt. Most is azért jött haza, hogy anyja bölcsességére támaszkodjon.

A kis szobában barátságos meleg fogadta. Az asszony hellyel kínálta, majd a szekrényből csokis sütit vett elő, melyről tudta, hogy a kedvence.

— Kérsz egy teát? Épp most lett kész — kérdezte, közben gyönyörködve benne.

Magas, jól öltözött, hosszú szőke haját kétoldalt megtűzve viselte. Bár már majdnem harminc éves neki mégis az a mosolygós vidám gyerek marad, aki volt.

— Mi újság? — kérdezte, s odaadta a gőzölgő porcelán csészét, a finom zamatú gyümölcsteával.

— Köszi, ez most jól fog esni, szörnyen hideg van kint — mondta lány és belekortyolt a teába.

Aztán előadta az egész történetet, ami a lelkét nyomta. Mire befejezte, kicsit megnyugodott.

— Fura egy helyzet — mondta az asszony és nagyot sóhajtott. — Tudod nekem volt egy osztálytársam, aki szintén állami gondozott volt, és ahogy emlékszem, elég szomorú dolgokat mesélt.

— De én most mihez kezdjek?

— Szerintem hagyj neki időt, hogy letisztázza magában ezt az egészet. Esetleg néha kísérd el a kórházba, lássa, hogy törődsz vele. Ha most duzzogsz, vagy hisztizel, elveszíted. A kettőtök dolgait csak akkor tudod rendezni, ha a lány meggyógyul, és hazamegy Bécsbe. Akkor majd minden olyan lesz, mint régen, és még szorosabbra fűzi a barátságotokat, hogy együtt csináltátok végig. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha egyedül akarná megoldani, de ez csak a látszat. Hidd el, nagy szüksége van rád. Az embert mindig kísérti a múltja. Szörnyű lehetett, neki ott felnőni, talán azért olyan halk szavú, zárkózott fiú. Légy vele nagyon türelmes és figyelmes.

— Megpróbálom — mondta Szabina halkan. Megitta a teát, menni készült. — Köszönöm a tanácsot. Már nem is olyan kusza ez az egész. Holnap ráérsz?

— Rá. Miért?

— Eljöhetnél velem egy kiállításra?

— Jó, de kié?

— Székely Mihály szobrász tanárom volt a középiskolában. Imivel mentem volna, de neki most nincs ideje.

— Majd ketten elmegyünk, mint régen… Emlékszel mennyit jártunk színházba meg hangversenyre?

— Igen, és a sok szép könyvre is emlékszem — mosolyodott el a lány. — Azóta is imádok olvasni, és ilyen helyekre járni — nézett anyjára cinkosan. — Akkor holnap négyre érted jövök, jó?

— Várlak — kísérte a kapuig, ott megpuszilta s integetett, míg Szabina el nem tűnt a szemközti ház bejárata mögött.

 

Őrületes véletlen segítette őket hozzá, hogy ilyen közel lakjanak egymáshoz. Amikor elindultak, házat nézni a régi bérházi lakás helyett, az újságban találták az egyiket. Kicsi, de takaros házikó rendezett udvarral, azonnal beleszeretett, s már tervezte, hogyan építhetnének hozzá még egy szobát a lánynak, amikor meglátta, hogy szemben egy hasonló ház ablakán is kint van az eladó tábla. Kívül-belül felújításra szorult ugyan, mégis magában hordozta annak ígéretét, hogy milyen szép is lehetne. Sokkal olcsóbb volt, mint várták. A felújításhoz Szabina kölcsönt vett fel. Pont akkoriban állt munkába, s így már semmi akadálya, hogy új, önálló otthonát olyanra alakítsa, amilyennek szeretné. A ház elé kis terasz került, és az egészet újra vakolták. Az előkertben pedig helyet kaptak kedvenc virágai, és egy formás kis kutyaház Bozontnak, a spánielnek, akit a huszadik születésnapjára kapott az akkori barátjától. Bent is sok átalakítást csináltatott. Nagy tereket alakított ki, boltívvel elválasztva a konyhát. Ezen kívül csak egy pici hálószoba, zuhanyzó, spájz, gardrób fért el a házban. Összességében a lakás modern, mely magában foglalja a harmóniát és a kényelmet egyaránt. Benne a színek lágyak, főleg vajszín, drapp, és néha egy kis barna. A falon a képek is nyugalmat sugároznak, kihangsúlyozva tulajdonosuk biztonság utáni vágyát.

Az állólámpa kis asztalán egy fényképről még együtt mosolyogtak mind a hárman, ez is mutatta milyen fontosak neki a szülei.

Ahogy az ajtón belépett, körülvette mindez, s ettől egy kicsit megnyugodott. Elgondolkozott anyja szavain. Belátta, hogy igaza van most is, mint már annyiszor. Aztán feldobta a gondolat, hogy ismét együtt mennek valahová. A kis galéria egy nagy bevásárlóközpont emeletén van, és ha már ott lesznek… előre látta magukat, amint a kisboltok kirakatait nézegetve, hol ide, hol oda térnek be, meglepve magukat és egymást valami aprósággal.

Jó érzéssel feküdt le a délután megrázkódtatásai egészen távolinak tűntek.

6 év ezelőtt 1 megjegyzés

 

— Viszont ma jött hozzá egy úr — intett fejével az előtérben lévő székek felé a nővér, oda, ahol többen várakoztak. Lassan indult az ősz hajú férfi felé. „Csakhogy itt van” gondolta.

— Jó napot kívánok, Őri Imre, vagyok! — nyújtotta a kezét.

— Szabó András. Találkoztunk már? — nézett meglepetten az idős úr.

— Azt hiszem valamikor rég az intézetben… — mondta halkan Imre. — Nem láttam itt önöket a baleset óta — tekintette inkább kérdő volt, mint vádló.

— Csak most értesültem a történtekről. Azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mi történt. Kriszti egy konferenciára jött haza helyettem, mert egy kicsit rendetlenkedett a szívem. Tegnapelőttre vártam vissza, nem jött, akkor telefonáltam a szállodába, ott mondták, hogy kórházban van. Azt sem tudtam, hogyan jöjjek át. Itt meg csak ülök, mert be sem mehetek hozzá.

— Én a tévében láttam egy felhívást, hogy keresik a hozzátartozókat, annak már két hete. Igaz, hogy régen elszakadtunk egymástól, mégis úgy éreztem, hogy jönnöm kell, azóta itt vagyok minden délután. Sajnos kómában van, és nincs változás. A balesetről csak annyit tudok, hogy figyelmetlenül egy busz elé lépett. Szerencsére a busz akkor indult így csak ellökte, nem ütötte el, az eséstől viszont beütötte a fejét és meg kellett operálni. Most talán leveszik a lélegeztető gépről.

Némán ültek egy darabig, amikor a folyosón feltűnt az orvosok hada. Mindketten oda siettek.

— Mi történt, professzor úr? — kérdezték egyszerre.

— Azt hiszem sikerült, fokozottan figyeljük, szépen egyenletesen lélegzik, de még gyenge egy kicsit. Kérem, most ne zavarják, hadd pihenjen. Talán majd holnap.

Ezzel ott hagyta őket, mert hívták egy másik kórterembe. Ők tanácstalanul álldogáltak még egy darabig, aztán elindultak kifele.

— Hol lakik? Elvihetem? — kérdezte Imre.

— A Pallos-ban lakom, és nagyon köszönöm, ha elvisz.

Az úton nem sokat beszélgettek. A parkolóban Szabó András szólalt meg.

— Köszönöm a szívességét. Meghívhatom egy kávéra?

Imre az órájára nézett. Három múlt tíz perccel. A megtört, idős emberre nézve úgy döntött, elfogadja a meghívást.

— Köszönöm az jól fog esni.

A bárban lágy zene szólt, kellemes meleg és félhomály fogadta őket. Leültek egy asztalhoz. Nemsokára kihozták a kávét is. Sokáig nem szólt egyikük sem. Aztán Szabó András beszélni kezdett. Először lassan, csendesen mesélt, majd később feloldódtak a gátlásai, már beszélt folyamatosan.

— Tudja a feleségem nyolc éve meghalt. — Csend következett, látszott rajta, mennyire megrázta az emlék — nagyon nehezen álltunk talpra. Krisztina sohasem heverte ki igazán. Ezért döntöttük úgy öt éve, amikor felkínáltak egy munkát Bécsben, hogy elfogadjuk. Hátha könnyebb lesz új életet kezdeni.

Mélyen hallgatott, még friss volt a megrázkódtatás.

Aztán elmesélte az egész életüket onnantól kezdve, hogy a feleségével elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy kislányt. Imre hallgatta, nem szólt közbe. Mintha újra élte volna a gyermekkorának ezt a részét. Utána pedig érdeklődve hallgatta, Krisztina életének azt a szakaszát, amelyről már nem tudott. Itta az öreg minden szavát, próbálta elképzelni őt akkoriban. Iszonyúan sajgott a lelke, amikor arról hallott, hogyan fogadta a lány az ő szakító levelét. Igazán bánta, hogy fájdalmat okozott.

A történet lassan véget ért András bácsi elhallgatott.

— Ne haragudjon, hogy feltartottam, magam sem vettem észre hogyan merültem így bele. Tudja, nagyon nehéz a feleségem nélkül, majdnem negyven évig éltünk együtt. Krisztike nagyon jó kislány, de őt nem pótolhatja. Nem tudnám őt is elveszíteni.

— Meddig marad?

— Három napig. Utána vissza kell mennem Bécsbe. Nem tudom, hogyan segíthetnék, de minél előbb vissza akarom vinni. Olyan üres minden nélküle! — mondta, míg visszanyelte a könnyeit. — Ön mit tud tenni?

— Nem tudom… — csend következett.

Imre azon gondolkozott, hogy hol is kezdje. Aztán szép csendesen elmondta a saját történetét. Kezdve a gyerekkorával és azzal a résszel, amikor fontosak voltak egymásnak. Talán most érezte újra, hogy mennyire. Aztán csak nézte az üres kávés csészét és nem szólt sokáig.

— Kérem, értesítsen, ha elvihetem!

— Megígérem.

Imre az órájára nézett. Elmúlt negyed öt. Eszébe jutott a randevú.

— Most mennem kell, de holnap a kórházban találkozunk.

— Igen, ott leszek — mondta az öreg, és kezet nyújtott.

 

Sietve indult hazafelé. Mielőtt befordult volna a Szikla utcába, megállt a kisboltnál, ahol vásárolni szokott. Először a szomszédos virágboltban készíttetett egy szép kis orchidea csokrot, a boltban száraztésztát, olasz készételt, egy üveg finom bort és egy doboz különleges csokoládét vásárolt. Kizárólag Szabina ízlése szerint. Amint hazaért, igyekezett mindent előkészíteni. Nemsokára kellemes illatok terjengtek a konyha felől. Szépen megterített a nappaliban, az asztalt a virággal díszítette, melyet egy kristályvázába állított. Mire a gyertyákat meggyújtotta, megszólalt a csengő… ajtót nyitott.

— Szia! Gyere be — ölelte meg a lányt.

Lesegítette a kabátját, betessékelte a szobába. A lány rossz kedve elpárolgott, amint meglátta a hangulatos díszítést. Megindította, hogy Imre mennyire a kedvébe akart járni. Kíváncsian várta a folytatást.

— Ez nagyon szép — mondta csendesen.

— Örülök, hogy tetszik, foglalj helyet, hozom a vacsorát.

Térült fordult, s már hozta is a nagytál bolonyait, sok sajttal. Letette a tálat, majd a könyvespolchoz lépett és feltett egy Bach lemezt a lemezjátszóra. A hangulatos dallam végig hömpölygött a szobán, átölelte őket. Az ételt csendben fogyasztották el. Olyan tökéletesre sikerült az este, hogy igazán nem is tudta, hogyan kezdjen a mondókájába. Látta, hogy a lány is felengedett lassan. „Talán most jött el a pillanat” — gondolta.

— Remélem, sikerült kicsit kiengeszteljelek — mondta.

— Nem haragudtam igazán, inkább aggódtam, olyan furcsa voltál mostanában. Sápadt vagy és mindig eltűnsz délutánonként — nézett kérdőn. — De köszönöm a hangulatos estét.

— Talán már az elején szólnom kellett volna, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, úgy összezavarodtam, hogy kellett egy kis idő, míg összeszedem magam.

Nagy levegőt vett úgy folytatta:

— Arról van szó, hogy egy régi barátomat baleset érte. Hozzá szoktam menni a kórházba délutánonként.

— Ki az? Ismerem? — kérdezte a lány riadtan.

— Nem… nem ismered. Ezzel a lánnyal együtt nőttem fel az intézetben.

— Lány?

— Nem tudom jól elmagyarázni. Amikor odakerültem, csalódott és dühös voltam. A felnőttek elhagytak, nem tudtam bennük bízni többé. Haragudtam az egész világra. Ő volt mellettem, ő segített kimászni az önsajnálatból, megtanultunk együtt felülkerekedni mindenen. Egyszerre volt a testvérem, a barátom és később az első szerelmem is.

— És mi lett veletek?

— Amikor örökbe fogadták, akkor kezdtünk eltávolodni egymástól, befelé forduló lett, nem találta a helyét a kinti világban. Én nem tudtam neki segíteni. Aztán amikor a kollégiumba kerültem, a távolság csak rontott a helyzeten. A szakítás után nem sokat hallottam róla. Én igyekeztem felépíteni a saját világomat, a múltat pedig lezárni. De amikor hallottam a balesetről tudtam, hogy senkije sincs rajtam kívül, ezért valahogyan segítenem kell. A nevelőanyja meghalt, nyolc éve, a nevelőapjával élt Bécsben. Most találkoztam vele a kórházban. Haza akarja vinni, kérdéses, hogy erre mikor lesz lehetősége.

— Olyan súlyos?

— Sajnos, igen. Kómában van. Ha felébred, akkor derül ki, lesz-e maradandó károsodása.

— És te mit akarsz tenni? Miből gondolod, hogy te tudsz neki segíteni, ha orvosok sem.

— Nem tudom, csak azt érzem, hogy ott a helyem mellette!

— A te életeddel mi lesz?

— Most ő az életem!

— Én nagyon sajnálom a barátnődet, de nem hiszem, hogy bármin is változtathatnál azzal, hogy felrúgsz mindent!

— Nem akarok felrúgni semmit! Csak időt kérek, amíg rendeződik minden. Nem értheted, mit jelentettünk mi akkor egymásnak. Ha ő nincs, lehet, hogy egy óvatlan pillanatban megszököm, és az utcán végzem, mint hajléktalan. Árulás volt, amikor szakítottam vele, de nem ezért akarok most mellette lenni. Csak, mert szüksége van rám. Egyébként, lehet, hogy ha jobban lesz, visszamegy Bécsbe, és újabb húsz évig nem látom. Egyszerűen nem tudom, mi lesz, nem is akarok előre gondolkozni, hiszen lehet, hogy szóba sem áll velem.

— És velünk mi lesz?

— Csak a türelmedet kérem. Igyekszem, hogy ne okozzak túl sok gondot. De nekem ez nagyon fontos.

— Ahogy gondolod. Szólj, ha kiderül valami, vagy ha segíthetek.

Sokáig csendben ültek. A varázslatot megtörte a beszélgetés heve.

— No, most már megyek — ált fel a lány. — Az irodába bejössz?

— Vettem ki pár nap szabadságot…

Felvette a kis asztalról a desszertet és átadta.

— Ezt is neked hoztam, csak elfelejtettem a nagy izgalomban.

— Köszönöm — mosolyodott el Szabina.

— Elkísérlek.

— Ne fáradj, kocsival vagyok.

Imre megfogta a lány vállát, és maga felé fordította. Nem akarta úgy elengedni, hogy nem tisztázták, mire számíthat.

— Akkor nem haragszol?

— Nem haragszom, de át kell gondolnom ezt az egészet — mondta szelíden és rá emelte nagy kék szemét. — Remélem, minden rendbe jön.

— Én is — motyogott Imre maga elé, ahogy becsukta a lány mögött az ajtót.

Ott maradt egyedül a gondolataival és az emlékeivel. Tétován járkált a lakásban, elpakolt a vacsora után, közben azon töprengett, hogy hogyan tovább? Feltett egy lemezt, és ahogy a lágy muzsika körülvette, úgy érezte, hogy minden ereje elhagyja. Hirtelen olyan fáradtság jött rá, hogy majdnem elaludt a kanapén. Pont erre volt most szüksége, hogy ne gondoljon semmire, csak minden érzékét áthassa ez a kedves szép dallam. Csak amikor a lemez lejárt, akkor ment lefeküdni. Kimerítő nap volt, s talán olyan fontos lépéseket tett meg, amelyek befolyással lehetnek egész további életére.

P. Borbély Katalin Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.