P. Borbély Katalin Szerző
Vezetéknév
P.
Keresztnév
Borbély Katalin
2 hónap ezelőtt 1 komment

Edit egy korhadt fatörzsön ült a Duna-parton. Arcán érezte a tavaszi nap cirógatását. Hallotta a víz csobogását, de nem látta, csak érzékelte az őt körülvevő természetet, és Ádámot, amint tőle nem messze játszik, a víz által kisodort kövekkel és kagylóhéjakkal.
Gondolatai messze jártak. Egy éve nem járt itt. Akkor Tibivel, a férjével sétált erre, Ádámra, anyjáék vigyáztak. Nem tudtak szólni, csak fogták egymás kezét. Négy napja kapták meg a leleteket: emlőrák! Mindkettőjükben egyszerre kavargott a düh, a kétségbeesés a millió kérdéssel. Az orvos vázolta a lehetséges kezeléseket és életesélyeket, de ez csak még több kérdést vetett fel. Az egész eddigi életük legkeményebb próbatétele volt.
Az első kapaszkodó Ádámka volt, aki négyévesen nem tudta, hogy mi történik, de érezte, megváltozott körülötte a hangulat. Látta a kisírt szemű felnőtteket, és ettől ő is nyűgösebb lett, rosszul aludt. Editben ez tudatosodott először. Aztán hallotta Tibi biztató szavait, és már tudta, élnie kell, és hogy képes lesz mindent kibírni a fiúkért, de amikor este beült a kádba, újabb kétségbeesés-hullám tört rá, percekig rázta a zokogás.
Másnap, Tibi kihozta ide a Duna-partra, oda, ahol sokat sétáltak, amikor még csak együtt jártak. Tudta, hogy ez a hely és az akkori bolondozásaik emléke milyen sokat jelent neki. Edit szíve megtelt melegséggel, megszorította a férje kezét. Innentől kezdve csak a gyógyulásra akart koncentrálni.
A biopszia sajnos rossz eredményt hozott. Szükség volt hát a drasztikus műtétre, a kemoterápiára, és a sugárkezelésre is a betegség legyőzéséhez. Az életük ritmusát innentől a kezelések határozták meg. Néha arra eszmélt, hogy azt sem tudja, milyen nap van, mert vagy rosszul volt, vagy aludt, vagy a mellékhatásoktól kimerültem meredt a semmibe. De tiszta pillanataiban Ádámkát hívta, őt akarta látni, érte rimánkodott Tibinek. Maga volt a boldogság, amikor végre magához ölelhette. A nyárból nem sokat érzékelt, az ősz még jobban lehangolta. Először karácsony körül érezte, hogy most már minden jóra fordul. Ezzel a hangulattal és a reménnyel ajándékozták meg egymást. Ennél többre nem vágytak. Ádám vidáman szaladgált a nappaliban a távirányításos kisautó után, nevetése feledtette az átélt gyötrelmeket.

Két héttel ezelőtt az orvos azt mondta, hogy nem kell több kezelés, minden esélye meg van a teljes gyógyulásra.
Aztán ma olyan szikrázó napsütésre ébredtek, ami előcsalogatta. El kellett indulnia ki a házból, ki a városból ki a természetbe, hogy újra feltöltődjön friss életerővel!
Gondolataiból a megcsörrenő telefon riasztotta fel.
– Hol vagytok? –  Hallotta Tibi aggódó hangját.
– Újjászületésnapot tartunk a Duna-parton. – Mondta Edit, miközben megölelte hozzászaladó kisfiát.

 

2 év ezelőtt 3hozzászólás

Búcsú

Hosszúra nyúlt árnyak között járok.

Emléked a ködös hajnalban úszik tova.

Utolsót jajdul a vörös lomb a talpam alatt,

köddé foszlok én is,

a novemberi szélben.

3 év ezelőtt 1 komment

 

Úgy lépett be a lakásba, mint, aki most készül megoldani élete sorsdöntő problémáját.

— Mama, döntöttem — állt meg a konyhaajtóban.

— Miben? — fordult felé felesége a tűzhelytől.

— Venni akarok egy új fotelt! A régin kopott a huzat, és a kerekét sem lehet, megjavítani.

— Eddig mindig azt mondtad, hogy csak abban a fotelben lehet meccset nézni.

— Tudom, de most úgy gondolom, hogy megpróbálok valami újat.

Az asszony ráhagyta, mint már annyi mindent, de kidobni nem engedte a régi bútort, amikor a szállítók meghozták az újat. A férfi óvatosan telepedett a modern vonalú hajlított fából készült, párnákkal bélelt alkalmatosságba. Kezével végigsimította a karfát, bár elsőre kicsit keskenynek találta. Elővette az újságot és olvasni kezdett. Először a könyökénél nyomta a hajlat, aztán mintha az oldalánál is lett volna valami dudor. Fészkelődött, megigazította a párnákat, aztán visszatelepedett és bekapcsolta a tévét. Ahogy hátrahajtotta fejét, kicsit alacsonynak érezte a háttámlát. Lejjebb csúszott, de így meg nem támasztotta a derekát. Bosszankodva állt fel. Kiment a konyhába egy kávéért. Míg megitta azon gondolkodott, most mihez kezdjen. Visszavinni nem lehet, de itt nem maradhat.

Néhány napig szótlanul járt-kelt a lakásban, végül döntött:

— Mama, hol a régi fotelom? — kérdezte csendesen.

— Kivittem a nyárikonyhába — mosolyodott el az asszony.

— Behozzuk! — indult el nyomban az öreg.

— Mi a baj az újjal? Hiszen annyira akartad.

— Nincs vele semmi baj, csak… nem az én stílusom — morogta az orra alatt.

Ahogy benyitott a melléképületbe, ott állt a régi, nagy öblös fotel, áthúzva egy meleg, barna kockás huzattal. Amikor beleült, mintha átölelte volna, egy meleg puha takaró. Csak sokára indult vissza a házba. Még mindig ott volt a kérdés, hogy mi legyen az új fotellel?

Aztán ahogy belépett… Önkénytelenül elmosolyodott.

A mama ott ült az állólámpa mellett, az új fotelben, kicsit ringatózott, miközben kötögetett.

 

 

 

3 év ezelőtt 2hozzászólás

Anyák napjára

 

 

— Azt az arany szegélyű, fehér urnát kérem! — mutatott a polc balszélén álló darabra Edit.

Anett és Károly meglepetten figyelték. Amikor Anett szólni akart, Károly megfogta a kezét. Azért jöttek, hogy támogassák Editet ebben a nehéz időszakban. Mert, bár Edit igen határozottnak és erősnek tűnt, azt lehetett tudni, hogy Lidi mama halála olyan megrázkódtatás, ami bármelyik pillanatban maga alá gyűrheti.

 

Két hét telt el a temetés óta. Eljött a karácsony. Edit a szokásos gondossággal készült az ünnepre. Szinte észrevétlenül alakul át a lakás, előbb megjelentek az apróbb díszek az ajtókon és ablakokon, lassan mindent betöltött a fahéjas sütemény illata, előkerültek a karácsonyfadíszek, és végül körülülték az ünnepi asztalt. Edit igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy az édesanyától tanulta. Még a plusz teríték is ott volt, ahogy régen, de most nem a fáradt vándort várta, inkább Lidi mamát, az ő fáradhatatlan és felejthetetlen édesanyját.

A nagy fotel, amit a régi házból hoztak, szintén ott állt az erkélyajtó mellett, ahol kötögetni szeretett. Nem használták, de nem volt szívük kidobni, annak ott a helye. Az egyetlen kivétel a két éves Lalika, Edit unokája volt, aki ha eljöttek látogatóba, néha felkapaszkodott az öblös fotelba, és ott aludt el. Tudták, hogy neki ez jelenti a biztonságot, amit a mama adott mindnyájuknak.

Vacsora után csendesen beszélgettek. Anett csak most merte szóbahozni az urnát.

— Anyu, miért azt az urnát választottad?

— Mert az volt a legelegánsabb — válaszolt Edit szomorú mosollyal.

— De a mami olyan szelíd, egyszerű asszony volt.

— De olyan méltósággal élt, mint egy királynő. Nem sírt nem panaszkodott sohasem, pedig nem volt könnyű élete. Gondold csak el, a háború alatt elvesztette a szüleit, a nagynénjéék nevelték fel. A papával a gyárban ismerkedett meg, ahol tanárnő létére dolgoznia kellett. Talán akkoriban adatott neki egy kis boldogság. Csak tíz éves voltam, amikor aput elvitte a betegség. Egyedül nevelt fel. Dolgozott, taníttatott, férjhez adott. Amikor megszülettél, eladta a lakását és ideköltözött, hogy segíteni tudjon… — tűnődött el. — Azon a napon, amikor beléptem, a lenyugvó Nap glóriát vont a feje köré, ahogy itt ült a fotelban, fejét kicsit félre hajtva, azt hittem csak alszik, de ő elment egy jajszó nélkül, ahogy élt. Ezért gondoltam, hogy a legszebbet érdemli.

 

4 év ezelőtt 1 komment

Testvérek… család… szeretet

 

A fiatalok nyárra tervezték az esküvőt. Addigra elkészül a takaros másfél szobás ház a kertvárosban, és végre itt hagyhatják a szűkös garzont a lakótelepen. Mindkettőjük szülei tetemes részt vállaltak az építkezésben, mert bár dolgoztak, ez meghaladta a lehetőségeiket. De abban egyet értettek, hogy családjuk csak gyerekekkel lesz teljes, nekik pedig rendes otthon kell.

Annyi feszültség és akadály után a dolgok elrendeződtek, és végre elérkezett a nap, amikor Tamás átemelhette az új ház küszöbén Edinát. Persze hátra volt még a csinosítgatás, az otthonossá tétel, amitől igazán jó ide hazajönni, de mégis, a stresszt felváltotta valamifajta megnyugvás, ami új erővel töltötte fel őket.

A következő évben jött el életükben az újabb fordulópont, amikor megszületett első kisfiuk, Zoltán. Életrevaló örökmozgó volt már pici korától kezdve. A fiatalok szép lassan megtanulták a babáról való gondoskodást, szülővé váltak mindketten. Tamás igyekezett részt vállalni az otthoni teendőkből is, de legjobban a fiával szeretett foglalkozni. Úgy belemerültek néha a hancúrozásba, hogy észre sem vették a belépő Edinát. Sok kihívással teltek a dolgos hétköznapok, mert az élet nem áll meg, még ha az ember úgy is érzi, hogy ennél boldogabb már nem lehet.

Mire Zolikát óvodába adták, már a veszteségek sem kímélték őket. Egyik évben Tamás apukáját veszették el, ez év tavaszán pedig Edina anyukájától kellett búcsúzniuk. Tamást előléptették, s bár jól jött a magasabb fizetés, a feladattal járó stresszel elég nehezen birkózott meg. Sokszor fáradtan jött meg, és csak az tartotta benne a lelket, hogy ha időben érkezik, még játszhat egy kicsit Zolikával. A kisfiú nehezen viselte az óvodát, ahol nem igazán tudták kezelni az elevenségét. A folyton izgő-mozgó gyereket csak ritkán lehetett bevonni csendes elmélyülést igénylő tevékenységbe.

Aztán, hogy a bonyodalmak tovább fokozódjanak, megszületett Áron, a második fiú. Szőke, kékszemű, csendes gyerek volt, szinte mindenben Zoltán ellentéte. Baba korában sem verte fel sírásával a házat, csak hüppögött a kiságyban, ha egy kis figyelemre vágyott. Zolika dacoskodott, csak sok türelemmel és kitartással sikerült rábeszélni, hogy inkább játszótársat lásson Áronban, mint vetélytársat. Edina csendes odaadással látta el a családját, és működött villámhárítóként a fiuk között. A két gyerek természete teljesen eltért, és ez sok konfliktust okozott. Iskolás korukban, míg Zoli focizni járt, Áron zongorázott, vagy olvasott. Tamás próbálta bevonni őt is a sportba, vagy a barkácsolásba, de Áron nem lelkesedett túlságosan. Vele igazán jót akkor beszélgetett, amikor egy-egy kirándulás alkalmával könyvek jöttek szóba, de a meghitt együttlétet ilyenkor is megzavarta Zoli valamilyen csípős megjegyzése.

A középiskolában Zoli már korosztályos bajnok volt a foci csapattal, Áron szavalóversenyeket nyert, és egyre ügyesebben zongorázott. Anyja szelíd kérlelésére, néha elment a bátyja meccsére. S bár elég jól úszott, soha sem tudott volna a sportra úgy gondolni, mint életcélra. Végül Zoli sem ezt a pályát választotta, hajóépítő mérnök lett. Amint elvégezte az egyetemet, alig látták otthon, igazi világutazó vált belőle. Jó szakember lett, a munkáját megbecsülték, de a letelepedés és családalapítás még csak eszébe sem jutott.

Áron elvégezte a zeneakadémiát. Ezen az estén rendezték a díszhangversenyt a végzősök tiszteletére. Edina harmadszor hívta Zolit, aki Londonba készült üzleti útra.

— Zolikám, kérlek…

— Értsd meg mama, holnap tárgyalásom lesz! Mennem kell!

— Legalább próbáld meg áttetetni a repülőjegyet holnapra!

— Jó… meglátom — tette le.

Aztán néhány telefon után taxiba ült, hogy odaérjen legalább a koncert végére.

 

Ez az emlék jutott eszükbe, mert azóta sem álltak így egymást átölelve, mint most, Edina betegágya mellett.

5 év ezelőtt 3hozzászólás

 

Fázósan, borzongva húzta magára a valaha rózsaszínű paplandarabot. Tudta, hogy még korán van, és semmi értelme még felkelni, de a beidegződés egy előző életből mégis egyre éberebbé tette. Elmormolt egy imát, bár régóta nem hitt már semmiben, de ez is a reggeli rituálé része volt. Csontjaiban érezte a közeledő telet, talán ezért is mozdult olyan nehezen. Pedig hajnalban véget ért a fesztivál, és ha időben akar érkezni, indulnia kell. Ha ő nem ér oda, majd összeszedi más a dobozokat. Ezekkel a gondolatokkal fordult a másik oldalára. Szomorkás, felleges volt az októberi reggel, „pont, mint akkor” — gondolta, és tovább fészkelődött, mert a csípős levegő újra utat talált a takaró alá.

És jöttek az emlékképek, élete filmje, mint egy moziban.

 

Boldog gyerek volt, kedves, jó emberek nevelték. Mit sem tudott fájdalomról, kilátástalanságról. Tizenkét évesen elvesztette apját, tragikus hirtelenséggel, ahogy akkor mondták. Ettől kezdve változott meg minden. Éltek tovább, de a harmónia örökre elveszett. Csak a küzdelem maradt. Jól tanult, leérettségizett. Anyja közben éjt nappallá téve dolgozott, hogy megéljenek valahogy. Szerencsére hamar talált munkát. Mindketten azt hitték most már kicsit könnyebb lesz, de nem ez volt megírva. A mama beteg lett, sokat szenvedett. Ő persze igyekezett mindent megtenni érte, otthagyta a munkát, hogy ápolhassa. A mama szegény egyszer öngyilkos akart lenni, hogy ne okozzon több gondot. Két év küzdelem után maradt alul a betegséggel szemben. Maga sem tudta, hogyan élte túl azt a félévet, valami fajta tetszhalott állapotban létezett. Akkor kezdett észhez térni, amikor kikapcsolták a villanyt a tartozás miatt. Neki is szerencséje volt, talált egy betanított munkát, amit ebben az állapotban is el tudott végezni. Ennél több nem telt tőle, de valahogyan talpra állt.

Évát a munkásbuszon ismerte meg. Nagyon nem akart semmiféle kapcsolatot, félt az újabb veszteségtől, fájdalomtól. Mégis jólestek a beszélgetéseik, a finom érintések. És a jégpáncél lassan olvadni kezdett. Már az összeköltözést, házasságot terveztek, amikor Éva egyszer csak nem jött többé a busszal. A gyárban és az albérletben is felmondott, senki nem tudta hova lett. Sokáig fojtogatta a tehetetlen düh és a fájdalom. Aztán a szeretet győzött. Addig kutatott, míg ki nem derítette, hogy Éva vidékre költözött egy rokonához, mert nem akarta terhelni egy daganatos betegség végnapjaival.

Na, akkor kezdett inni. Napokig nem ment be dolgozni, persze elküldték, de már semmi nem érdekelte. Lassan eladott, felélt mindent, a lakást is. Aztán abbahagyta az ivást — hiszen megígérte Évának, amikor utoljára találkoztak —, de későn, már mindene odalett. Akkor költözött ide a kiserdőbe, a maga eszkábálta, nylon sátorba. Alkalmi munkát vállalt, üveget meg alumínium dobozokat gyűjtött, így egészítette ki a segélyt.

Ezért számított fontosnak a mai reggel, mert a fesztivál után sok doboz maradt.

S mintha végszóra érkezne, arcát megcsiklandozta egy friss szakadáson át bekandikáló napsugár.

 

 

6 év ezelőtt Nincs komment még

 

Az új reménység szinte szárnyakat adott neki, ahogy ment a lépcsőn lefelé. Csak a kocsiban ülve nézett az órájára — „mindjárt fél öt”. Most jutott csak eszébe, hogy meghívta Szabinát. Kapkodva vezetett, a szokásosnál gyorsabban, majdnem belement a pirosba is. Épphogy hazaért, mikor megszólalt a csengő.

— Szia!

— Szia! Gyere be!

Látva a zaklatottságát, Szabina arra gondolt, hogy talán történt valami a kórházban.

— Mi újság a barátnőddel?

— Nem sok változás van az állapotában. Stabil, de továbbra is eszméletlen. Ma mintha megmozdította volna a kezét. De már magam sem tudom, hogy megtörtént-e, vagy csak azt képzeltem — nézett a lányra szomorú mosollyal Imre.

— Sajnálom, remélem mielőbb tényleg magához tér.

— Kérsz egy teát?

— Igen, köszönöm.

Míg Imre a konyhában foglalatoskodott, a lány kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban a kanapén. Mindig meglepte a szoba különös, férfias hangulata. A modern és klasszikus stílusú bútorok olyan összhangban voltak, hogy az már varázslatnak tűnt. Imre bejött a teával, és hozta rajzait is. A lány nézegette őket, miközben kortyolt a csészéből.

— Nagyon jók.

— Ezek még csak vázlatok.

— Szerintem dolgozd ki őket mielőbb.

— Majd valamelyik nap bemegyek, és ha Péter bátyám is helyben hagyja, akkor nekilátok. Kérsz még teát?

— Nem, köszönöm.

— Mesélj, mi újság veled?

— Megvagyok. Tegnap előtt anyuval voltam egy kiállítás megnyitóján. Nagyon jó volt. Mióta önállóan élek, ritkán van közös programunk.

— De legalább van.

— Ezt olyan furcsán mondtad!

— Talán, mert az jutott eszembe, hogy most délelőtt arról meséltem Krisztinának, hogyan próbáltam megtalálni az édesanyámat.

— Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni.

— Nem, semmi baj, csak régen nem gondoltam így át, és most nagyon felkavart. Add át anyukádnak üdvözletemet. Ő mindig olyan jó hozzám.

— Átadom. Ha gondolod, holnap szívesen bemegyek veled a kórházba.

— Rendes tőled, de elég rémítő látvány, talán ha jobban lesz.

— Ahogy gondolod. Péter bácsinak mit mondjak?

— Nem tudom. Semmit sem tudok. Talán csak a terveket említsd, a többit majd én személyesen. Holnap elmehetnénk vacsorázni.

— Biztos?

— Igen, szeretném.

— Értem jössz?

— Igen, hat órakor ott leszek.

— Jó. Akkor most megyek, majd holnap beszélgetünk.

— Köszönöm, hogy átjöttél — mondta Imre miközben kikísérte a lányt.

Megint egyedül maradt a gondolataival. Anyjára gondolt, aztán elővette a dobozt a szekrény felső polcáról. Ahogy kinyitotta, és nézte egyik képet a másik után, úgy érezte, hogy anyja ott van vele, és megnyugtató mosolya új erőt ad a holnaphoz.

 

Másnap jókedvűen ébredt. Délelőtt dolgozott egy kicsi, de aztán ismét erőt vett rajta a türelmetlenség. Csakhamar megint a kórházban volt. Leült az ágy mellé és fogta Krisztina kezét. Reménykedve figyelte kedves arcát. Nem tudta, mennyi idő telt el, de mintha a szempillája megrebbent volna! Lélegzetvisszafojtva figyelt. Lehet, hogy csak olyan, mint tegnap?

Nem!

Krisztina kinyitotta a szemét!

Imre azonnal hívta a nővért és az orvosokat, s közben majdnem szétvette az izgalom. Megtörtént, a csoda, amire várt. Persze megint kitessékelték, míg tartottak a vizsgálatok. Csak sokára jöttek ki a kórteremből, de az arcukon végre mosolyt látott és nem tanácstalan komorságot.

— Doktor úr! Mondjon végre valamit! Ugye jobban van!?

— Igen. Most már csak alszik, a kómából felébredt végre. De még hosszú az út a teljes gyógyulásig. Holnap elkezdjük a vizsgálatokat. Kérem, most pár napig csak telefonon érdeklődjön!

— Azt én nem bírom ki! Olyan régóta várok erre!

— Kérem… az ő érdekében. Még nem tudjuk a trauma következményeit. Értesítem, ha már bejöhet.

Nem tehetett mást, elhagyta a kórházat.

6 év ezelőtt Nincs komment még

  

Reggel korán ébredt, már ahhoz is volt kedve, hogy készítsen magának két meleg szendvicset, és meg is egye a kávé előtt. Míg főtt a kávé felhívta Szabinát.

— Helló! Szabina, hogy vagy?

— Helló, Imi, te vagy? Kösz, én megvagyok. Veled mi újság?

— Sajnos semmi változás. Mi van bent?

— Csak a szokásos. Gőzerővel dolgozunk az új lakóparkon. Lassan összeáll a kép.

— Tegnap elmentem és megnéztem. Van pár ötletem. Ha este átjössz, megmutatom.

— Jó. Mikor leszel otthon?

— Öt körül, és várlak. Szia!

— Ott leszek. Szia!

 

A szálloda halljában nem sokat várakozott, mire lejött Szabó András. A bőröndöket berakták a csomagtartóba, és már indultak is. Útközben nem sokat beszéltek. A reptéren indulás előtt még maradt idejük egy kávéra.

— Talán mégis maradnom kellene… — szólt az öreg halkan.

— Utazzon el nyugodtan! Hiszen látta, hogy jó kezekben van, most többet nem tehetünk, csak várunk és reménykedünk.

Hosszan hallgattak. Mit is mondhattak volna? A fájdalmas gondolatokat nem lehetett szavakba önteni. Bemondták a gép indulását. Imre elkísérte az induló kapuhoz, megvárta, amíg eltűnik a folyosó kanyarjában.

Visszament a kocsihoz és elindult a város felé. A kórházban a szokásos sürgés-forgás fogadta. A nővérek barátságosan üdvözölték, mintha ő is az osztályhoz tartozna.

Ahogy leült, a kórterem félhomályába azon gondolkozott, hogy miről meséljen ma. Maga sem tudta miért, most életének egy igen fájdalmas szakasza jutott eszébe, no meg az, hogy milyen jó lett volna, ha akkor Krisztina mellette van. Ha lett volna valaki, akinek elmesélheti a bánatát.

Most halkan és lassan kezdett beszélni hozzá. Fájt minden szó, és emlékkép, amely eszébe jutott.

— Amikor elvégeztem az iskolát, egyszer még visszamentem Parajdra. Meg akartam találni a családomat, ha egyáltalán maradt még valaki. Meg akartam érteni, hogy miért vagyok ennyire egyedül a világban. Először megkerestem a házat, ahol anyuval laktunk. Sokáig csengettem, de nem jött ki senki. A kutyaugatásra, a szomszédból jött elő egy néni. Megkérdezte, kit keresek, én meg előadtam a történetemet. Mire a végére értem emlékezett ránk. Elmesélte, hogy anyu nála sírt sokáig, amikor engem elvitt a nagymamámhoz, de abban reménykedett, hogyha hazajön a kórházból, akkor újra együtt lehetünk. Sokáig volt korházban, a szívével kezelték. Amikor hazaengedték, azonnal eljött értem, de nem talált, sem engem, sem a nagymamát, még a házat is lebontották, ahol lakott. Sokáig járt hivatalról hivatalra, leveleket írt mindenkinek, hogy segítsenek neki megtalálni engem.

A néni azt mondja még a tévében is volt, egy riport róla. A reménytelenség felemésztette minden erejét. Egy nap rosszul lett, elvitték a mentők. A második infarktust már nem élte túl. Emi néni eltett néhány fényképet, meg hivatalos iratot. Ideadta őket. Én megköszöntem, és eljöttem. A dobozt, csak otthon nyitottam ki… Majdnem belehaltam a fájdalomba. A képekről visszanézett rám anyu kedves arca, amelyet annyira szerettem. Szinte még a hangját is hallottam a lelkemben. Hosszú időbe telt, mire sírás nélkül meg tudtam őket nézni. Azóta a szívemben őrzöm valamennyit.

Elmentem megkeresni a nagymamám házát is. Tényleg lebontották, most egy irodaház áll a helyén. Annyit tudtam meg, hogy szanáláskor a lakók vagy másik lakást kaptak, vagy elhelyezést egy szociális otthonban. A mama az otthont választotta. Valószínűleg oda nem vihetett magával, ezért adott intézetbe. Egy év múlva nagy influenzajárvány volt. Ő is elkapta… A magas lázzal nem tudott megbirkózni a szervezete. És itt megszakadt a szál. Nem volt ki után kutassak… Tudomásul kellett vennem, hogy magamra maradtam.

 

Nagyot sóhajtott, nagyon felzaklatta az emlékezés. Egy darabig csak könnyei peregtek. Csend volt, csak valamelyik műszer halk zümmögése hallatszott. És akkor úgy érezte, mintha Krisztina keze megmozdult volna, mintha az ő kezét akarná megszorítani, együttérzése jeléül. Talán csak a képzelet játéka? Amiért annyira vágyott erre az együtt érzésre? Mégis izgatottan kezdett figyelni. A mozdulat megismétlődött! Gyenge volt, mint egy lágy fuvallat, csak egy pillanatnyi rezdülés. Mégis talán az életet jelenti! Azonnal nyúlt a nővérhívóért. Egyszerre többen léptek be.

— Mi történt? — kérdezték.

— Mintha megmozdult volna a keze!

Feszülten, néma csendben nézték a lányt. A mozdulat nem ismétlődött meg.

— Talán csak egy izomrándulás — vélte az egyik orvos.

— Kérem, hagyja most pihenni — mondta egy másik, és egy nővér gyengéden kitessékelte a kórteremből.

Látva a kétségbeesését megígérték, hogy egy nővér ott marad, és azonnal értesítik, ha valami történik.

 

 

 

6 év ezelőtt Nincs komment még

 

 

Imre reggel úgy ébredt, hogy már hosszú idő óta most először pihente ki magát. Zuhanyozás után jól esett a reggeli és a kávé, miközben meghallgatta a híreket azon gondolkodott, hogyan szervezze meg a napját. Jókedvűen lapozta fel az újságot, de a benne olvasottak nem kötötték le igazán. Úgy gondolta, délelőtt átnézi a bentről hozott anyagot, hátha sikerül összehoznia valami hatásosat. Letelepedett a nappaliban, a dohányzó asztalra kiteregette az új munkát. Mindjárt látta, hogy egy kertvárosi lakópark terveit várják tőle. A dokumentációból kiderült, hogy a kétemeletes épületekben van igény kisebb és nagyobb lakásokra egyaránt. Kellett olyan is, amelyik alkalmas irodának. Ezek arányos elosztása, illetve az épületek közötti terek hasznos kihasználása mind-mind megoldásra vár. Máskor óriási hévvel fogott volna a munkának. Kezdve a terepszemlével, az épületek tájolásával és még ezer más részlettel folytatva. Most azonban sehogyan sem tudott koncentrálni a feladatra. Papírra vetett egy-két épületvázlatot aztán összepakolta az egészet. Ahogy az órájára nézett, meglepődött, hogy még csak tíz óra múlt. Nem tudta magát tovább türtőztetni. Gyorsan öltözött, és már indult is a kórházba.

Az ápolónő meglepődött, hogy ilyen korán látja.

— Jó napot! Hogyhogy ilyenkor? — kérdezte.

— Jó napot! Szabadságot vettem ki — mondta Imre tömören és meg sem állt, sietett a kórterem felé.

Óvatosan nyitott be. Csend fogadta. Csak néhány műszer halk zümmögése hallatszott. Az ágyon ott feküdt a lány bekötözött fejjel, mozdulatlanul. Szeme behunyva, mintha csak aludna. Karjában infúzió, mellkasán érzékelők. Imre leült az ágy melletti székre. Hosszan nézte, óvatosan nyúlt a kezéért. Kicsit hűvös mozdulatlan kéz. Megsimította, és beszélni kezdett. Valahol olvasta a minap, hogy a kómás beteget visszahozhatja a valóságba a hang. Ő pedig beszélt, őszintén, szívhez szólóan, hol emlékezve mesélt az életéről, a munkájáról, hol pedig bíztatva. Közben még verset is mondott, ha már más nem jutott eszébe.

Az órák csendben teltek, amikor halkan nyílt az ajtó. András bácsi lépett be. Megrendülten állt az ágy végénél nézve Krisztinát, szeméből potyogtak a könnyek.

— Jaj, drága gyermekem! — sóhajtott nagyot, miközben szemét törölgette. — Régen itt van? — kérdezte halkan.

— Tíz körül jöttem — válaszolt Imre.

 

Ez a délután is úgy telik el, mint a többi. Krisztina mélyen alszik, és nem mozdul meg ma sem.

Délután négy körül megtörten távoztak. Imrére végtelen fáradtság törtt, amikor haza ért. Miközben kedvenc foteljába telepedett, gondolatai az öreg körül forogtak. András bácsi szinte megöregedett ezalatt a két nap alatt. Arca sápadt, szemei karikásak, beesettek, mintha semmit nem aludt volna. Imre attól félt, hogy őt is valami baj éri. Elgondolkozva kortyolt bele a narancslébe, melyet a bárszekrényből vett elő. Mégis, ahogy végig gondolta az elmúlt napok eseményeit, valamifajta reménység járta át. Nem tudta, mi ez az érzés, de belekapaszkodott, és nem engedte elillanni. Kellett, hogy higgyen valamiben, ami erőt ad a folytatáshoz. A tegnapi nagy lépés mintha kicserélte volna, hiszen úgy félt ezektől a beszélgetésektől, és most úgy érezte, nem is sikerültek olyan rosszul. Ezek a gondolatok ott kavarogtak a fejében még akkor is, amikor lefeküdt.

 

Másnap először a szállodába ment. Együtt kávézott Szabó Andrással, utána együtt mentek a kórházba. Most az öreg mesélt Krisztinának. Emlékezett. Olyan szeretettel és átéléssel sorolta az együtt töltött évek eseményeit, hogy Imre számára úgy tűnt, mintha ő is velük élt volna. Hallott most olyan történeteket, amelyeket ismert már, és amelyeket nem, de voltak olyanok is, amelyek felrémlettek saját emlékezetéből. Amikor délután indulniuk kellett, a lány mintha kicsit jobb színben lett volna, az arca már nem holtsápadt, és a keze is melegebb. „Lehet, hogy csak a képzelet játéka?” — gondolta, mégis bízott benne, hogy nem, s újra elöntötte a reménység, hogy talán holnap sikerül. Amikor visszaértek a szállodába, az öreg búcsúzott:

— Nehéz így elmennem, de nem tehetek mást. Amint tudok, újra jövök, addig is várom a hívásait.

— Remélem, hamarosan jó hírekkel jelentkezhetek. Köszönöm, hogy engedett bepillantást az életükbe, mostmár olyan, mintha el sem szakadtunk volna egymástól. Kérem, próbáljon erős maradni, mert ha Krisztina felgyógyul, és… haza megy, nagy szüksége lesz önre. Mint ahogy önnek is őrá. Kérem, értesítsen, mielőtt jön. Nem muszáj szállodában mennie, lakhat nálam is.

— Köszönöm jól esnek a szavai, és jólesik a tudat, hogy nem hagyom teljesen egyedül az én kicsi lányomat.

— Ígérem, mindent megteszek érte, bár ez nem túl sok a jelen körülmények között. Ha gondolja, szívesen kiviszem a reptérre holnap.

— Köszönöm — nyújtott kezet a fiatalembernek, akit ilyen rövid idő alatt a szívébe zárt.

 

Imre elköszönt és hazament. Így, egy kicsit lenyugodva tudott dolgozni is. Hazafelé elkanyarodott, megnézte az építési területet. A gondolatok pedig jöttek szépen sorban, hogy alig győzte őket papírra vetni. Mire éjfél felé letette a ceruzát, vázlatok és jegyzetek kusza halmaza hevert szanaszét. Meglepődött, amikor a faliórára nézett, pedig még Szabinát is fel akarta hívni. „No mindegy, majd holnap.”

Fárasztó, de szép nap volt. „Már csak Kriszti hiányzik” — töprengett, míg lefekvéshez készülődött.

 

 

6 év ezelőtt Nincs komment még

 

Szabina elgondolkozva lépett ki a liftből az alagsori garázsban. A kis ezüstszínű Peugeot ott állt Imre Audija mellett. Ahogy beszállt és indított, csak az járt a fejében, hogy mi lesz most velük. Sajnálta ugyan a lányt, mégis valahol veszélyt szimatolt, mintha el akarnák szakítani tőle Imrét. Nem tudta, mihez kezdjen a gondolattal és az egész helyzettel. Ahogy befordult két utcával arrébb a saját háza elé, támadt egy mentő ötlete. Leparkolt az utcán, és átment a túloldalra a rendezett udvarú kertes házhoz, melynek ablakaiból meleg fény hívogatta a vendéget. Becsengetett. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó és az édesanyja lépett ki rajta. Amikor meglátta szinte szaladt, hogy beengedje.

— Szia, kicsim! — köszöntötte kedves mosollyal.

Szabina imádta anyját, tudta, hogy rá számíthat. Egészen kicsi volt, amikor elváltak a szülei. Békés különköltözés volt, őt mégis nagyon megviselte. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor kiderült, hogy apja és közte semmi sem változik. Anyja tudta, hogy így okozza a legkisebb fájdalmat. Elengedte, akkor is, amikor apja síelni vitte a hegyekbe, és akkor is, amikor a munkája miatt egy ideig Olaszországban élt. Ott töltött egy csodálatos nyarat, de utána annál nagyobb szeretettel vette körül anyját, hiszen tudta, hogy az asszony mennyit dolgozik és aggódik miatta.

Mindig is bensőséges viszonyban voltak, sok problémát oldottak meg együtt. Most is azért jött haza, hogy anyja bölcsességére támaszkodjon.

A kis szobában barátságos meleg fogadta. Az asszony hellyel kínálta, majd a szekrényből csokis sütit vett elő, melyről tudta, hogy a kedvence.

— Kérsz egy teát? Épp most lett kész — kérdezte, közben gyönyörködve benne.

Magas, jól öltözött, hosszú szőke haját kétoldalt megtűzve viselte. Bár már majdnem harminc éves neki mégis az a mosolygós vidám gyerek marad, aki volt.

— Mi újság? — kérdezte, s odaadta a gőzölgő porcelán csészét, a finom zamatú gyümölcsteával.

— Köszi, ez most jól fog esni, szörnyen hideg van kint — mondta lány és belekortyolt a teába.

Aztán előadta az egész történetet, ami a lelkét nyomta. Mire befejezte, kicsit megnyugodott.

— Fura egy helyzet — mondta az asszony és nagyot sóhajtott. — Tudod nekem volt egy osztálytársam, aki szintén állami gondozott volt, és ahogy emlékszem, elég szomorú dolgokat mesélt.

— De én most mihez kezdjek?

— Szerintem hagyj neki időt, hogy letisztázza magában ezt az egészet. Esetleg néha kísérd el a kórházba, lássa, hogy törődsz vele. Ha most duzzogsz, vagy hisztizel, elveszíted. A kettőtök dolgait csak akkor tudod rendezni, ha a lány meggyógyul, és hazamegy Bécsbe. Akkor majd minden olyan lesz, mint régen, és még szorosabbra fűzi a barátságotokat, hogy együtt csináltátok végig. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha egyedül akarná megoldani, de ez csak a látszat. Hidd el, nagy szüksége van rád. Az embert mindig kísérti a múltja. Szörnyű lehetett, neki ott felnőni, talán azért olyan halk szavú, zárkózott fiú. Légy vele nagyon türelmes és figyelmes.

— Megpróbálom — mondta Szabina halkan. Megitta a teát, menni készült. — Köszönöm a tanácsot. Már nem is olyan kusza ez az egész. Holnap ráérsz?

— Rá. Miért?

— Eljöhetnél velem egy kiállításra?

— Jó, de kié?

— Székely Mihály szobrász tanárom volt a középiskolában. Imivel mentem volna, de neki most nincs ideje.

— Majd ketten elmegyünk, mint régen… Emlékszel mennyit jártunk színházba meg hangversenyre?

— Igen, és a sok szép könyvre is emlékszem — mosolyodott el a lány. — Azóta is imádok olvasni, és ilyen helyekre járni — nézett anyjára cinkosan. — Akkor holnap négyre érted jövök, jó?

— Várlak — kísérte a kapuig, ott megpuszilta s integetett, míg Szabina el nem tűnt a szemközti ház bejárata mögött.

 

Őrületes véletlen segítette őket hozzá, hogy ilyen közel lakjanak egymáshoz. Amikor elindultak, házat nézni a régi bérházi lakás helyett, az újságban találták az egyiket. Kicsi, de takaros házikó rendezett udvarral, azonnal beleszeretett, s már tervezte, hogyan építhetnének hozzá még egy szobát a lánynak, amikor meglátta, hogy szemben egy hasonló ház ablakán is kint van az eladó tábla. Kívül-belül felújításra szorult ugyan, mégis magában hordozta annak ígéretét, hogy milyen szép is lehetne. Sokkal olcsóbb volt, mint várták. A felújításhoz Szabina kölcsönt vett fel. Pont akkoriban állt munkába, s így már semmi akadálya, hogy új, önálló otthonát olyanra alakítsa, amilyennek szeretné. A ház elé kis terasz került, és az egészet újra vakolták. Az előkertben pedig helyet kaptak kedvenc virágai, és egy formás kis kutyaház Bozontnak, a spánielnek, akit a huszadik születésnapjára kapott az akkori barátjától. Bent is sok átalakítást csináltatott. Nagy tereket alakított ki, boltívvel elválasztva a konyhát. Ezen kívül csak egy pici hálószoba, zuhanyzó, spájz, gardrób fért el a házban. Összességében a lakás modern, mely magában foglalja a harmóniát és a kényelmet egyaránt. Benne a színek lágyak, főleg vajszín, drapp, és néha egy kis barna. A falon a képek is nyugalmat sugároznak, kihangsúlyozva tulajdonosuk biztonság utáni vágyát.

Az állólámpa kis asztalán egy fényképről még együtt mosolyogtak mind a hárman, ez is mutatta milyen fontosak neki a szülei.

Ahogy az ajtón belépett, körülvette mindez, s ettől egy kicsit megnyugodott. Elgondolkozott anyja szavain. Belátta, hogy igaza van most is, mint már annyiszor. Aztán feldobta a gondolat, hogy ismét együtt mennek valahová. A kis galéria egy nagy bevásárlóközpont emeletén van, és ha már ott lesznek… előre látta magukat, amint a kisboltok kirakatait nézegetve, hol ide, hol oda térnek be, meglepve magukat és egymást valami aprósággal.

Jó érzéssel feküdt le a délután megrázkódtatásai egészen távolinak tűntek.

P. Borbély Katalin Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.