P. Borbély Katalin : Fénysugár

 

Fázósan, borzongva húzta magára a valaha rózsaszínű paplandarabot. Tudta, hogy még korán van, és semmi értelme még felkelni, de a beidegződés egy előző életből mégis egyre éberebbé tette. Elmormolt egy imát, bár régóta nem hitt már semmiben, de ez is a reggeli rituálé része volt. Csontjaiban érezte a közeledő telet, talán ezért is mozdult olyan nehezen. Pedig hajnalban véget ért a fesztivál, és ha időben akar érkezni, indulnia kell. Ha ő nem ér oda, majd összeszedi más a dobozokat. Ezekkel a gondolatokkal fordult a másik oldalára. Szomorkás, felleges volt az októberi reggel, „pont, mint akkor” — gondolta, és tovább fészkelődött, mert a csípős levegő újra utat talált a takaró alá.

És jöttek az emlékképek, élete filmje, mint egy moziban.

 

Boldog gyerek volt, kedves, jó emberek nevelték. Mit sem tudott fájdalomról, kilátástalanságról. Tizenkét évesen elvesztette apját, tragikus hirtelenséggel, ahogy akkor mondták. Ettől kezdve változott meg minden. Éltek tovább, de a harmónia örökre elveszett. Csak a küzdelem maradt. Jól tanult, leérettségizett. Anyja közben éjt nappallá téve dolgozott, hogy megéljenek valahogy. Szerencsére hamar talált munkát. Mindketten azt hitték most már kicsit könnyebb lesz, de nem ez volt megírva. A mama beteg lett, sokat szenvedett. Ő persze igyekezett mindent megtenni érte, otthagyta a munkát, hogy ápolhassa. A mama szegény egyszer öngyilkos akart lenni, hogy ne okozzon több gondot. Két év küzdelem után maradt alul a betegséggel szemben. Maga sem tudta, hogyan élte túl azt a félévet, valami fajta tetszhalott állapotban létezett. Akkor kezdett észhez térni, amikor kikapcsolták a villanyt a tartozás miatt. Neki is szerencséje volt, talált egy betanított munkát, amit ebben az állapotban is el tudott végezni. Ennél több nem telt tőle, de valahogyan talpra állt.

Évát a munkásbuszon ismerte meg. Nagyon nem akart semmiféle kapcsolatot, félt az újabb veszteségtől, fájdalomtól. Mégis jólestek a beszélgetéseik, a finom érintések. És a jégpáncél lassan olvadni kezdett. Már az összeköltözést, házasságot terveztek, amikor Éva egyszer csak nem jött többé a busszal. A gyárban és az albérletben is felmondott, senki nem tudta hova lett. Sokáig fojtogatta a tehetetlen düh és a fájdalom. Aztán a szeretet győzött. Addig kutatott, míg ki nem derítette, hogy Éva vidékre költözött egy rokonához, mert nem akarta terhelni egy daganatos betegség végnapjaival.

Na, akkor kezdett inni. Napokig nem ment be dolgozni, persze elküldték, de már semmi nem érdekelte. Lassan eladott, felélt mindent, a lakást is. Aztán abbahagyta az ivást — hiszen megígérte Évának, amikor utoljára találkoztak —, de későn, már mindene odalett. Akkor költözött ide a kiserdőbe, a maga eszkábálta, nylon sátorba. Alkalmi munkát vállalt, üveget meg alumínium dobozokat gyűjtött, így egészítette ki a segélyt.

Ezért számított fontosnak a mai reggel, mert a fesztivál után sok doboz maradt.

S mintha végszóra érkezne, arcát megcsiklandozta egy friss szakadáson át bekandikáló napsugár.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.04.27. @ 17:26 :: P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.