P. Borbély Katalin : Krisztina – 6.

 

 

Imre reggel úgy ébredt, hogy már hosszú idő óta most először pihente ki magát. Zuhanyozás után jól esett a reggeli és a kávé, miközben meghallgatta a híreket azon gondolkodott, hogyan szervezze meg a napját. Jókedvűen lapozta fel az újságot, de a benne olvasottak nem kötötték le igazán. Úgy gondolta, délelőtt átnézi a bentről hozott anyagot, hátha sikerül összehoznia valami hatásosat. Letelepedett a nappaliban, a dohányzó asztalra kiteregette az új munkát. Mindjárt látta, hogy egy kertvárosi lakópark terveit várják tőle. A dokumentációból kiderült, hogy a kétemeletes épületekben van igény kisebb és nagyobb lakásokra egyaránt. Kellett olyan is, amelyik alkalmas irodának. Ezek arányos elosztása, illetve az épületek közötti terek hasznos kihasználása mind-mind megoldásra vár. Máskor óriási hévvel fogott volna a munkának. Kezdve a terepszemlével, az épületek tájolásával és még ezer más részlettel folytatva. Most azonban sehogyan sem tudott koncentrálni a feladatra. Papírra vetett egy-két épületvázlatot aztán összepakolta az egészet. Ahogy az órájára nézett, meglepődött, hogy még csak tíz óra múlt. Nem tudta magát tovább türtőztetni. Gyorsan öltözött, és már indult is a kórházba.

Az ápolónő meglepődött, hogy ilyen korán látja.

— Jó napot! Hogyhogy ilyenkor? — kérdezte.

— Jó napot! Szabadságot vettem ki — mondta Imre tömören és meg sem állt, sietett a kórterem felé.

Óvatosan nyitott be. Csend fogadta. Csak néhány műszer halk zümmögése hallatszott. Az ágyon ott feküdt a lány bekötözött fejjel, mozdulatlanul. Szeme behunyva, mintha csak aludna. Karjában infúzió, mellkasán érzékelők. Imre leült az ágy melletti székre. Hosszan nézte, óvatosan nyúlt a kezéért. Kicsit hűvös mozdulatlan kéz. Megsimította, és beszélni kezdett. Valahol olvasta a minap, hogy a kómás beteget visszahozhatja a valóságba a hang. Ő pedig beszélt, őszintén, szívhez szólóan, hol emlékezve mesélt az életéről, a munkájáról, hol pedig bíztatva. Közben még verset is mondott, ha már más nem jutott eszébe.

Az órák csendben teltek, amikor halkan nyílt az ajtó. András bácsi lépett be. Megrendülten állt az ágy végénél nézve Krisztinát, szeméből potyogtak a könnyek.

— Jaj, drága gyermekem! — sóhajtott nagyot, miközben szemét törölgette. — Régen itt van? — kérdezte halkan.

— Tíz körül jöttem — válaszolt Imre.

 

Ez a délután is úgy telik el, mint a többi. Krisztina mélyen alszik, és nem mozdul meg ma sem.

Délután négy körül megtörten távoztak. Imrére végtelen fáradtság törtt, amikor haza ért. Miközben kedvenc foteljába telepedett, gondolatai az öreg körül forogtak. András bácsi szinte megöregedett ezalatt a két nap alatt. Arca sápadt, szemei karikásak, beesettek, mintha semmit nem aludt volna. Imre attól félt, hogy őt is valami baj éri. Elgondolkozva kortyolt bele a narancslébe, melyet a bárszekrényből vett elő. Mégis, ahogy végig gondolta az elmúlt napok eseményeit, valamifajta reménység járta át. Nem tudta, mi ez az érzés, de belekapaszkodott, és nem engedte elillanni. Kellett, hogy higgyen valamiben, ami erőt ad a folytatáshoz. A tegnapi nagy lépés mintha kicserélte volna, hiszen úgy félt ezektől a beszélgetésektől, és most úgy érezte, nem is sikerültek olyan rosszul. Ezek a gondolatok ott kavarogtak a fejében még akkor is, amikor lefeküdt.

 

Másnap először a szállodába ment. Együtt kávézott Szabó Andrással, utána együtt mentek a kórházba. Most az öreg mesélt Krisztinának. Emlékezett. Olyan szeretettel és átéléssel sorolta az együtt töltött évek eseményeit, hogy Imre számára úgy tűnt, mintha ő is velük élt volna. Hallott most olyan történeteket, amelyeket ismert már, és amelyeket nem, de voltak olyanok is, amelyek felrémlettek saját emlékezetéből. Amikor délután indulniuk kellett, a lány mintha kicsit jobb színben lett volna, az arca már nem holtsápadt, és a keze is melegebb. „Lehet, hogy csak a képzelet játéka?” — gondolta, mégis bízott benne, hogy nem, s újra elöntötte a reménység, hogy talán holnap sikerül. Amikor visszaértek a szállodába, az öreg búcsúzott:

— Nehéz így elmennem, de nem tehetek mást. Amint tudok, újra jövök, addig is várom a hívásait.

— Remélem, hamarosan jó hírekkel jelentkezhetek. Köszönöm, hogy engedett bepillantást az életükbe, mostmár olyan, mintha el sem szakadtunk volna egymástól. Kérem, próbáljon erős maradni, mert ha Krisztina felgyógyul, és… haza megy, nagy szüksége lesz önre. Mint ahogy önnek is őrá. Kérem, értesítsen, mielőtt jön. Nem muszáj szállodában mennie, lakhat nálam is.

— Köszönöm jól esnek a szavai, és jólesik a tudat, hogy nem hagyom teljesen egyedül az én kicsi lányomat.

— Ígérem, mindent megteszek érte, bár ez nem túl sok a jelen körülmények között. Ha gondolja, szívesen kiviszem a reptérre holnap.

— Köszönöm — nyújtott kezet a fiatalembernek, akit ilyen rövid idő alatt a szívébe zárt.

 

Imre elköszönt és hazament. Így, egy kicsit lenyugodva tudott dolgozni is. Hazafelé elkanyarodott, megnézte az építési területet. A gondolatok pedig jöttek szépen sorban, hogy alig győzte őket papírra vetni. Mire éjfél felé letette a ceruzát, vázlatok és jegyzetek kusza halmaza hevert szanaszét. Meglepődött, amikor a faliórára nézett, pedig még Szabinát is fel akarta hívni. „No mindegy, majd holnap.”

Fárasztó, de szép nap volt. „Már csak Kriszti hiányzik” — töprengett, míg lefekvéshez készülődött.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:21 :: P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 60 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.